Az 1945-ös rendszerváltás kiváló munkát végzett – azóta is nyögjük… Ők aztán tényleg eltörölték a múltat, nem csak daloltak róla. Mégpedig több értelemben is: a múlt rendszert csakúgy, mint a múlt ismeretét, sőt, azokat is, akiknek ezt az ismeretet köszönhettük (volna). Kevésbé eufemisztikusan: kiirtották, bebörtönözték, emigrációba kényszerítették, elhallgattatták az előző korszak minden valamirevaló történészét (kivéve a pár renegátot, aki időben átállt – de ez csak maroknyi volt.) S tették mindezt oly sikeresen, hogy a rákövetkező Kádár-korban könnyedén lehetett történész-diplomára szert tenni ezen nevek – nemhogy életművek – ismerete nélkül is. Mi most megkísérlünk – nagyon szerény, nagyon kezdetleges – elégtételt nyújtani, legalább egy-egy rövid blogbejegyzés erejéig felidézve őket.
Valahogy a történelem kissé olyan, mint a foci vagy a politika: mindenki ért hozzá. Néha le is írják. Elmúlt korokban, mikor azért társadalmunk elitjének kissé más dimenzióban mozgott a történelmi ismerete/tudata, mint a manapság megszokott, különös jelenség ütötte fel fejét hazánkban. Nagy-politikus apák másodgenerációs politikus fiai a parlamentből való kiakolbólításukat követően – vagy anélkül is – történészkedésbe fogtak. Monumentális munkák kerültek ki tolluk alól. Előző bejegyzéseinkben Horányszky Lajos, ifj. gróf Andrássy Gyula és Bárdossy László könyveiről emlékeztünk meg, most folytatjuk a sort.
Beöthy Ákos (1838-1904)
Bessenyői és örvendi Beöthy Ákos 1838-ban született a Bihar vármegyei Nagymarján, római katolikus családban. Édesapja a ’48 előtti ellenzék egyik vezéralakja, Beöthy Ödön, édesanyja Csanády Lujza. Egy leánytestvére volt, Sarolta. A középiskolát Nagyváradon, jogi tanulmányait a pesti egyetemen végezte el, s rövidebb ideig külföldön is tanult. 1861-ben szűkebb pátriájában, Bihar vármegyében vállalt aljegyzőséget.
„1872-ben a kismartoni választókerületben Deák-párti programmal képviselővé választották. 1875-ben a pártfúzió után a konzervatív töredékhez, a Jobboldali Ellenzékhez csatlakozott. 1878–1881 között immáron a csornai választókerületben a gróf Apponyi Albert neve fémjelezte Mérsékelt Ellenzék képviselőjeként szerzett mandátumot. A következő parlamenti ciklusban (1881–1884) nem volt tagja az országgyűlésnek, ezalatt Angliában utazgatott, s több jogi és politikai témájú értekezést fordított angolból s adott ki a Budapesti Szemlében. Érdemes megemlíteni, hogy Beöthy Ákos az angol közéletnek és parlamenti viszonyoknak alapos ismerőjeként ebben az ismeretkörben valódi tekintélynek számított. 1884-től 1892-ig a somlóvásárhelyi; 1892 és 1896 közt, valamint 1901-től 1904-ig (haláláig) a kassai választókerület országgyűlési képviselője volt. A hírhedt 1896-os választásoknál Kassán a kormánypárt jelöltjével szemben alulmaradt. Felszabadult idejét arra használta, hogy hozzáfogott közéleti tevékenységének summázatát adó hatalmas munkája – A magyar államiság fejlődése, küzdelmei, I–III. kötet, 1900–1906 – megírásához, melynek befejezését halála megakadályozta.” Munkája előszavában így ír erről: „Az 1896-iki választások alkalmával a képviselőház kapui bezárulván előttem, azonkívül a politikai helyzet alakulása mi reményt sem nyújtván cselekvő tevékenységre, azon gondolat villant meg agyamban, csekély ösmereteimet irodalmilag értékesíteni.”
A Magyar Tudományos Akadémia 1902-ben levelező tagjának választotta.
Beöthy Ákos 1904. december 1-én hunyt el Budapesten, temetésén régi barátja, Apponyi Albert mondott búcsúbeszédet.
A magyar államiság fejlődése, küzdelmei – már önmagában is monumentális: 900 oldalas – első része 1900-ban jelent meg, ezt követte nemsokára a második része kötet két kötetben – 400 és 600 oldalon –, majd 1906-ban a harmadik rész – 500 oldalon –, amit a szerző halála után Bernáth Dezső rendezte sajtó alá.
Az impozáns méretekről a szerző ezt írta bevezetésképp: „Eredetileg nem volt célom könyvemnek azt a terjedelmet adni, melyet az ím elért. Csakis azon korszak eseményeit akartam feldolgozni, mely 1825-el kezdődik, és mely, ha szorosan vesszük, a jelenlegi közállapotok kiindulási pontját képezi. Ehhez akartam elöljáróba egy bevezetést írni, mely a korábbi történeti folyamat főbb mozzanatait futólag érintette volna. Ezen keret írás közben annyira tágult, hogy aránylag egy elég terjedelmes elmefuttatás lett belőle, úgyannyira, hogy azon korszak megírásához, mely miatt tollat fogtam, tulajdonképpen el sem jutottam.”
Az első rész a magyar történelmet tárgyalja a honfoglalástól 1825-ig, a második rész a reformkort, a posthumus fejezetek pedig a szabadságharcot. Csak sajnálhatjuk, hogy Beöthy ennyit „elpepecselt” a régi korokkal, s így nem futotta földi idejéből annak megírására, amire igazán hivatott lett volna: a ’48–49-es eseményekre, illetve az utána következő időkre, melyek során a „magyar államiság” alapkérdései kerültek terítékre. Pedig valóban nagyívű áttekintés/összefoglalás készült a XIX. század Magyarországáról – olyan, ami talán azóta sem született meg –, s ez még a megmaradt töredékből is eklatánsan kiviláglik. Az első két rész az „osztrák viszonyokról” és az osztrák hadseregről szól, a harmadik pedig a „német viszonyokról”, s ez máris három olyan téma, ami a forradalom és szabadságharc szokásos magyar tárgyalásán kívül esik, s leginkább csak osztrák-német történetírók foglalkoznak vele. Még két fejezet készült el: a „magyar viszonyok” (erősen töredékes), illetve a Görgeyről szóló.
Beöthy saját értékelése csak megerősíti mindazt – az egyébként nyilvánvaló – következtetést, amit az „úri dilettánsok” korábbi részeiben levonhattunk a munkáik kapcsán: „… nem csináltam forrástanulmányokat, nem eszközöltem levéltári kutatásokat, sem művem megírása előtt, sem mialatt rajta dolgoztam. Közkézen forgó könyveket használtam s ennek folytán oly tényeket sorolok fel, melyek általánosan ösmeretesek, mindenkinek kezeügyében feküsznek, s ezen az úton megszerezhetők és ellenőrizhetők.
Úgy vélem, nem helytelen eljárás ez. Németország egyik legnagyobb történetírója, Gervinus, mondja, ha a történetből törvényeket akarunk megállapítani, csakis kétségbe nem vonható, általánosan tudott adatokra kell támaszkodni. Mennyivel inkább áll ez politikai következtetésekre és azon módszerre nézve, mellyel a közélet emberének a történeti anyaggal bánnia kell. A politikusnak nem lehet az a feladata, hogy eredeti, esetleg ösmeretlen adatok alapján egy eseményt vagy korszakot új világításba helyezzen, ezt a becses és érdemes munkát a történetíróra bízza. Ő azokkal az adatokkal operál, melyek átmentek a köztudatba, és ily módon a nemzeti közvéleménynek már tulajdonát képezik, melyeknek megtörténtét és történeti jellegét irodalom és tudomány ő előtte már megállapították.”
Beöthy hatalmas művében természetesen az úgynevezett „Görgey-kérdést” is tárgyalta, számos kortársához hasonló pálcát törve a modernkori magyar hadművészet egyik legnagyobb tábornoka fölött. Igaz, jelentősen más szempontból közelítve tette ezt, mint a korabeli véleményklíma vulgáris kitételei alapján gondolhatnánk. A korszak szellemi pezsgésére jellemző, hogy Beöthy Görgeyre vonatkozó megállapításaira idősebb Láday Győző külön kötetben válaszolt.
Egyben expressis verbis megfogalmazza azt is, amit rajta kívül leginkább a kritikusok, vagy a kortárs olvasók gondoltak/írtak az ilyesféle munkákról: „A politikai felfogás prizmáján át tekintettem a történeti eseményeket, ez adja meg azoknak a színt, a hangulatot. Amely eseményt politikai szempontból fontosnak tekintettem, amilyen benyomást tett az reám, az lesz itten előadva. Valamint ha olvasás közben egy jó gondolat figyelmemet megragadta, azt én idézve visszaadom, mert, úgy vélem, nem az eszmék eredetisége, hanem azok találó volta képezi az érvelés célját és erejét. Ily viszonyok között e munkát tényleg történeti műnek tekinteni nem lehet, mert nem eredeti forrástanulmányokon alapszik.”
S amiként nem Gibbont vesszük elő, ha a római birodalom vagy a kora középkor eseménytörténetének „legkorszerűbb” feldolgozására vágyunk, sem pedig Carlyle-t, ha ugyanaz a célunk a francia forradalom vonatkozásában, ugyanúgy nem Beöthyhez fordulunk múltunk eseménytörténetének részleteiért. Viszont ha a történelmet egy határozott, markáns koncepció alapján akarjuk szemlélni, keresve a „rendszert”, a „trendeket” benne, ahogy régi korok legnagyobbjai tanították, akkor igenis kézbe kell vennünk Beöthyt, mint ezen „iskola” egyik legfőbb hazai reprezentánsát.
S hogy ez mennyire „divat”, arra jól rávilágít, hogy a munka ötkötetes új kiadása fillérekért kapható az antikvár könyvpiacon, jelezve, hogy manapság a „kutyának sem kell”…
(Írásunk tárgyi részében Szendrei László kiváló tanulmányára támaszkodtunk, ami a Magyar államiság… 2011-es második kiadásának utószavaként jelent meg – a hosszabb idézet is innen van.)