Az 1945-ös rendszerváltás kiváló munkát végzett – azóta is nyögjük… Ők aztán tényleg eltörölték a múltat, nem csak daloltak róla. Mégpedig több értelemben is: a múlt rendszert csakúgy, mint a múlt ismeretét, sőt, azokat is, akiknek ezt az ismeretet köszönhettük (volna). Kevésbé eufemisztikusan: kiirtották, bebörtönözték, emigrációba kényszerítették, elhallgattatták az előző korszak minden valamirevaló történészét (kivéve a pár renegátot, aki időben átállt – de ez csak maroknyi volt.) S tették mindezt oly sikeresen, hogy a rákövetkező Kádár-korban könnyedén lehetett történész-diplomára szert tenni ezen nevek – nemhogy életművek – ismerete nélkül is. Mi most megkísérlünk – nagyon szerény, nagyon kezdetleges – elégtételt nyújtani, legalább egy-egy rövid blogbejegyzés erejéig felidézve őket.
Ortvay Tivadar (1843–1916)
Ortvay Tivadar 1843-ban született a Krassó-Szörény vármegyei Csiklovabányán, ami még a századforduló előtt is csak 2000 román és német lakost számlált, magyar talán a csendőr lehetett, már ha volt ott olyan. Történészünk Ortmayr/Orthmayer-ként (Szinnyei és Gulyás különböző ortographiát ad meg) látta meg a napvilágot, s majd csak 1875-ben magyarosít. Temesvárott jár gimnáziumba, majd papneveldébe, 1866-ban áldozópappá szentelik, ezután a Délvidéken plébániákon lelkipásztorkodik, később Lugoson tanárkodik. Rövidesen irány Budapest: 1873-tól a Nemzeti Múzeum régiségtárának segédőre, s a Budapesti Tudományegyetemen bölcsész-doktorátust szerez. 1875-től a pozsonyi jogakadémia rendes tanára, 1875-től az MTA levelező tagja. Egyházi és tudományos funkcióit Szinnyei ekképp részletezi (bár vélhetőleg nem kimerítő felsorolás): „Utóbb szentszéki ülnök és pápai kamarás lett. Szent Györgyről czímzett csanádi apát, a pozsonyi régészeti és történelmi egyesületnek alelnöke és alapító tagja, a pozsonyi természettudományi társulat alelnöke, a békésmegyei régészeti és művelődéstörténeti egylet tiszteleti, a m. történelmi társulat és heraldikai s genealogiai társulat igazgató-választmányi tagja, a magyarországi vatikáni bizottság, a pozsony-városi statisztikai hivatal, a pozsony-városi közkönyvtár-bizottság tagja, a Szent István-társulat irodalmi osztályának tagja.”
Ortvay is azon történészek közé tartozott, akinek munkássága előtt ma mind a minőséget, mind a mennyiséget tekintve ámult döbbenettel állhatunk. Ha azt mondjuk, hogy a legszerteágazóbb területeken alkotott maradandót, akkor még mindig csak eufémisztikusan közelítettünk a valósághoz.
Az első időkben persze apróbb tanulmányokkal próbálgatta magát, majd 1882-ben jött az első nagyobb lélegzetű mű – a már címével is szent borzadályt keltő – Magyarország régi vízrajza a XIII-ik század végéig (kiadta a MTA, a két kötet együttesen pont ezer oldalt tesz ki).
Következő monumentális munkája 1891/2-ből a Magyarország egyházi földleírása a XIV. század elején: a pápai tizedjegyzék alapján feltüntetve – ugyancsak ezer oldalon, a hozzátartozó térképekkel együtt.
Aztán amiről általában Ortvay nevét ismerik: 1892 és 1912 között jelentette meg Pozsony város története 7 kötetét, ami 1564-ig tárgyalja a város históriáját. (Állítólag – legalább részben – elkészült a folytatása, de az már nyomtatásban nem jelent meg. Érdemes lenne utánajárni.) S ez a munka azon nagyon kevés helytörténeti mű közé tartozik, ami párhuzamosan megjelent német nyelven is: Geschichte der Stadt Pressburg (kapásból talán Milleker Bódog/Felix néhány monográfiáját tudnánk említeni ilyenként). Érdekesség még – s talán tanulságul szolgál napjainkra is –, hogy a könyvek kiadója/finanszírozója a Pozsonyi Első Takarékpénztár volt. Erről még a Századok recenzense is megemlékezett: „A kötet jelen alakjában messze kimagaslik a helyi monographiák átlaga felett, s mint összefoglaló kortörténeti munka, irodalmunk értékes nyeresége, melyért mindenesetre köszönet illeti a kiadó áldozatkész pénzintézetet is.” Vélhetőleg a tőkeerős támogatónak köszönhető, hogy a drágább változat festett egészvászonkötésben jelent meg, olyan pazar kivitelben, ami párját ritkította még akkoriban is a magyar könyvpiacon.
Ezek mellett ujjgyakorlat volt számára a csupán 80 oldalas A mohácsi csata elvesztésének okai és következményei 1910-ből, ami még ma is élvezhető olvasmány (vajh a Mohács-évforduló lázában égő történészek miként vélekedhetnek róla? Ejtenek-e egy-egy jó szót róla?)
1914-ben megjelenik a korszak reprezentáns sorozatában, a Magyar Történeti Életrajzokban a 450 oldalas Mária, II. Lajos magyar király neje, 1505-1558. Ezen felül az MTA megbízásából ő gondozta/írta Temesvármegye monographiáját – részben Pesty Frigyes hagyatékának feldolgozása keretében –, de ebből csak töredékek láttak napvilágot. Emellett számtalan cikket írt – közte jónéhány régészeti vonatkozásút! –, térképeket szerkesztett, értekezett Pozsony utca- és térneveiről. A Turul így írt erről a halálakor: „Mikor pozsonyi tanszékét elhagyta, tisztelői összeállították negyvenéves irodalmi működésének eredményeit: 261 czikket és munkát; de az a tiz esztendő is, a melyet nyugalomban töltött, a folytonos munka ideje volt s valóban csak halálos ágyán esett ki a toll a kezéből. Fáradhatatlan munkabírását s munkaszeretetét az jellemzi a legjobban, hogy az utolsó pillanatig dolgozott, s két hatalmas műve maradt halálával befejezetlen. (…) A nagymúltú Pozsony városában eltöltött három évtized sem múlt el nyom nélkül tudományos érdeklődésében: a város történetével foglalkozó közleményeinek hosszú sora jelent meg az ottani lapokban, s páratlan szorgalommal gyűjtötte össze az anyagot e neves városunk rendszeres történetéhez s megkezdte a feldolgozás fáradságos munkáját is. A munka azonban, mely a város külső s belső történetét egyaránt a legszélesebb alapokon ismerteti, csonka maradt, az újkori résznek csak első kötetéig, a XVI. század közepéig jutott el. Hasonlókép befejezetlen maradt Temesvár város és megye története is, melynek első kötete, az őskor, még 1896-ban jelent meg, a második pedig, a honfoglalásig terjedő rész, 1913-ban.”
Ortvay Tivadar Budapesten hunyt el 1916-ban – nem kellett megérnie, hogy életének és munkásságának két fő helyszíne, a Bánság és Pozsony idegen impériumok alá kerültek, s munkái az új urak számára már csak annyira relevánsak, amennyiben kitörlendők azzal együtt, amit Ortvay felkutatott, megírt, és aminek emléket állított.