Szekfű Gyuláról (1883–1955) az ötvenötödik a régi magyar történetírókról szóló sorozatunkban. Most a Horthy-időktől folytatjuk a nagy történész munkája és a politika közötti kapcsolata bemutatását.
Az első világháború utáni zavaros időszakot követően, a konszolidáció idején Szekfű a mérsékelt államvezetés és kultúrpolitika elismert bennfentese lett. Bethlen Istvánhoz szoros barátság fűzte, ez sok mindenben megnyilvánult, például a Magyar Szemle „félhivatalos” politikai/kulturális folyóirat vezetésében betöltött szerepben – hosszú ideig szerkesztőként volt feltüntetve a címlapon, miközben Bethlen a szerkesztőbizottság elnökeként. (Hol van már a Napkelet, bár az 1940-ig működött…)
A Szekfű-féle orientációváltás mikéntjét jól példázza a Vörös emigráció esete. A történet szerint Bethlenék meg akarták íratni az országnak oly sokat ártó ’19-es emigránsok valódi történetét – talán abban az illúzióban, hogy a hazánkkal szemben a mai időket idézően elfogulatlan és jóindulatú nyugat-európai országok/kormányok/sajtótermékek megpillanthassák a kép másik oldalát is. Erre a történet szerint Szekfűt és Mályuszt kérték fel, ám Szekfű taktikusan kihátrált a dologból, úgyhogy a cikksorozat végül csak Mályusz neve alatt jelent meg a Napkelet 1931-es évfolyamában. Az írást könyvalakban kiadták németül és angolul, kissé megbővítve a külföldi olvasók vélt igényeihez mérten, viszont magyarul könyvalakban csak 2006-ban jelent meg, háromnegyed-évszázados késéssel. Mályusznak volt is kellemetlensége ebből a szovjet megszállást követően, amikor az érintettek hazatértek – már az a kevés, aki még életben maradt a csisztka után. Szekfű viszont megúszta. Hasonló sasszét hajtott végre A történeti Erdély című tanulmánykötet kapcsán is – a részletek Asztalos memoárjában elolvashatóak.
Viszont ugyanakkor szorgosan dolgozott a vállalt saját munkáin: a Magyar Szemle kiadásában megjelent 1929-ben a Bethlen Gábor – ez már alig váltott ki vitát, csupán a Debreceni Egyetemen csoportosuló néhány nyakas kálvinista történész dohogott rajta, élükön Rugonfalvi Kiss Istvánnal, aki saját rövidebb Bethlen-monográfiája mellett egy egész kis kötetnyi Szekfű-cáfolatot írt: Az átértékelt Bethlen Gábor. Válaszul Szekfű Gyulának címmel. De ez csak távoli kutyaugatás volt a magyar ugar szegletéből, a tudományos és közéleti karrier karavánja töretlenül haladt előre.
Éveken át jönnek ki a Magyar történet kötetei, az ő és Hóman tollából. Erről a máig meghatározó szintézisről már mindent és annak az ellenkezőjét is elmondták – mi csak egy szintén Asztalos által elbeszélt anekdotára szorítkozunk, demonstrálandó a két gigász egymás közti viszonyát ez időben:
„Meg kell említenem, hogy Hóman 1526-ig volt megírandó a magyar történet új összefoglalását, míg Szekfű feladata a Mohács és a ma közötti évszázadok ismertetése volt. A két szerzőnek nemcsak az egyénisége, de az előadási módja is lényegesen elütött egymástól. Hóman az előadásába beleszőtte az eseménytörténetnek az anyagát is legalább oly mértékben, hogy az ahhoz fűzött összefoglaló és értékelő előadás könnyen érhető legyen. Ezzel szemben Szekfű feltételezte az olvasókról, hogy a köztörténeti, az eseménytörténeti anyagot már ismeri s így előadása inkább csak az értékeléssel volt azonos. Mindég az volt az érzésem, hogy lebegett az anyag felett, anélkül hogy magát az anyagot megfelelő mértékben ismertette volna. Érthető volt tehát, hogy Szekfű egyáltalában nem volt megelégedve a Hóman írta kötetekkel. Kérdésemre a következőket mondotta:
– Hát tudod, őszinte leszek. Semmi szakmai kifogásom nincs ellene, de azért én másképpen írtam volna meg őket. Ha majd megjelenik mind a hét kötet, akkor meg is fogom írni az ő köteteit is.
Pislogott a szemüvege mögött s néhány apró krákogást hallatva elhallgatott. (…)
Pár nap múlva Hóman valamiért áthívatott magához, s míg ő szívta az aznap már nem tudni hányadik cigarettáját, ott ültem az íróasztal jobbsarka mellett lévő karszékben. Mikor megtárgyaltuk azt, amiért áthívatott, minden átmenet nélkül így folytatta:
– Tudod Miklós, egy szót sem írok alá abból, amit Gyula a maga köteteiben írt. El is határoztam, hogy ha megjelenik mind a hét kötet és lesz hozzá időm, megírom az ő köteteit is…
Nem tudtam uralkodni magamon, hangosan felnevettem.
– Mit nevetsz? – kérdezte utánzásra csábító sajátos hangján.
– Eszembe jutott, hogy a minapi Kornfeld-vacsorán ugyanezt mondta méltóságod köteteiről Szekfű is nekem. Szinte szó szerint!
Most Hómanon volt a sor, hogy őszinte hahotában törjön ki. Oly szívből nevetett, hogy még pár könnycseppet is ki kellett törölnie a szeme sarkából. Kitűnő humorérzéke volt és szeretett nevetni s most élt vele, hogy ilyen frappáns alkalma nyílt rá. Még akkor is kuncogott, amikor pár perccel később elkísért az ajtóig.”
Vissza a Magyar Szemléhez: 1939-ben jelenik meg a Mi a magyar? című reprezentatív válogatás, Szekfű szerkesztésében, majd 600 oldalon. Ebbe beleadtak apait-anyait: a Horthy-rendszer társadalomtudósainak prominens szellemi kiválóságai – Babits, Ravasz László, Kodály, Gerevich Tibor – írták meg véleményüket az akkor fókuszban lévő nemzetkarakterológiai kérdésről, kiegészülve a Magyar Szemle szerzőgárdájából pár szakemberrel.
1942-ben – szintén a Magyar Szemle kiadásában – Szekfű közread egy kiváló tanulmánykötetet: Állam és nemzet. Tanulmányok a nemzetiségi kérdésről. Ebben a korszak elsőszámú történészi alapkérdését, a történelmi magyar állam nemzetiségi viszonyait tárgyalja.
Aztán a háború vége felé jött a Valahol utat vesztettünk a Magyar Nemzetben, ami már kijelölte az ő útjának folytatását. A német megszállást és a nyilas uralmat ő is, a zsidótörvények hatálya alá eső felesége is sértetlenül átvészeli, s a megszállás alá kerülő országban azonnal orientálódik, s legalább olyan gyorsan megtalálja helyét, mint az 1919–20-as társadalmi megrázkódtatások után. Viszont ezután már nem tesz le meghatározó munkát az asztalra, átnyergel a politikára: moszkvai követ majd országgyűlési képviselő és az Elnöki Tanács tagja. Pamfletekhez adta a nevét: Magyar írók a szovjet népről (Szekfű Gyula bevezetőjével), Lenin – a Budapesti Nemzeti Bizottság és a Magyar-Szovjet Művelődési Társaság 1946 jan. 21-én rendezett ünnepségén előadta Szekfű Gyula. Még megjelenik egy könyve 1947-ben a Cserépfalvinál – ez is sokat elárul, messzire került már a Magyar Szemlétől –, a Forradalom után. Parafrázis (plágium?) Kemény Zsigmond híres könyvcímére – csak épp hol volt itt forradalom? És a hattyúdal: egy tanulmány az Emlékkönyv Kossuth Lajos születésének 150. évfordulójára című kétkötetesben. Három év múlva elhunyt.
Szekfű szakmai megítélése egységesen pozitív – leszámítva persze a régebben (sajnos) megszokott, s időnként még ma is felbukkanó „antiszemitizmus”-vádat. Az értékelés persze munkáin végigtekintve természetes is, tudását soha senki nem merte, nem is akarta vitatni, ha szakmabeliek bírálták, az történelemszemléleti, vagy esetleg világnézeti – legrosszabb esetben politikai – okokból történt. Viszont emberi kvalitásait illetően ingadozó a vélemény. Sokan gátlástalan karrierizmust vetnek a szemére, s ezt azzal támasztják alá, hogy mindig azt írta, ami az adott – vagy a nemsokára elkövetkező – hatalomnak a szája íze szerint volt. A Monarchiában Habsburg-bérenc, a forradalmak és Trianon után a Horthy-korszak ideológusa, a háborús időkben már erősen balratolódott – vélhetőleg sejtve, hogy itt nem angolszász megszállással végződik a háborús kaland –, majd a szovjet megszállást követően „bűnbánó burzsoá”, „társutas”, hasznos balek lett, aki nevét adta a villámgyorsan előretörő diktatúrához, igen magas állásokban, ő, aki soha életében nem vállalt exponált közéleti szerepet. Néhányan felhozzák védelmében, hogy moszkvai követként jóbarátját, mentorát, Bethlen Istvánt akarta kiszabadítani moszkvai fogságából – aminek persze a szovjetek jó szokásuk szerint még a tényét is évtizedekig tagadták –, de azért ez elég kevéssé hihető. Mindenesetre amíg Szekfű a kaviáros-vodkás protokollvacsorákat fogyasztotta Moszkvában, szerzőtársa, Hóman Bálint a Váci Fegyházban raboskodott, és mikor őt országgyűlési képviselővé „választották”, Hóman már két éve gyakorlatilag éhenhalt a börtönben.
De ítéletmondás helyett búcsúzunk Szekfűtől a megtört ember iránti megértéssel – s ebben ismét Asztalos emlékeire támaszkodunk, akinek felesége körösladányi kitelepítésüket követően felkereste Budapesten az új rezsimben általuk nagyhatalmúnak vélt történészt, hogy segítségét kérje. „Szekfű türelmesen végighallgatta feleségemet s aztán az ő halk hangján és emlékezetes szerénységével kijelentette, hogy bármennyire is sajnálja, de nem tehet semmit. Őszintén feltárta, hogy neki sehol semmi befolyása nincs, s ha ő emelne szót valaki mellett, az talán inkább ártana annak, semhogy használna. Oly őszintén és bizalmasan nyilatkozott meg feleségemnek, hogy az már meglepő volt számomra, amikor feleségem Pestről visszatérve Körösladányra, elmondta nekem az esetet. Egy nagyon beteg és magát nagyon mellőzöttnek érző ember benyomását szerezte Szekfűről [a] feleségem, és igen sajnálta, hogy mégiscsak ráállt erre az eleve céltalannak tűnő látogatásra. Nem is volt sokáig Szekfű terhére, kifejezte őszinte sajnálkozását, hogy alkalmatlankodott és fárasztotta Szekfűt. Az kikísérte az előszobába, megint csak arról győzve meg feleségemet, hogy egy igen-igen beteg embert ismert meg.”