Németország az első világháborút szinte paranoiás állapotban kezdte meg. Mivel nem volt már Bismarck, aki diplomáciai bűvészmutatványaival tartotta fent az európai erőegyensúlyt, a németek úgy érezték: bezárul körülöttük a gyűrű. Franciaország gyűlölködve kiabált revansért az 1871-es megalázó vereség miatt. Nagy-Britannia egyszerűen tartott a növekvő német ipari kapacitásoktól, s veszélyforrást látott a német terjeszkedésben, legyen az Európában vagy a Közel-Keleten. Oroszország pedig magához tért az 1905-ös Japántól elszenvedett vereségtől illetve a forradalomból, és a francia tőke segítségével iszonyú ütemben modernizálta és fejlesztette hadseregét. A németek számításai szerint 1916-ra, de legkésőbb 1922-re Oroszország legyőzhetetlen lett volna. És Oroszország pánszláv terveit mindenki ismerte.
Lenin szobra, ahogy beszédet mond egy páncélautó tetejéről a Finn Pályudvar előtt Szentpéterváron (Wikimedia)
Így a német politikai és katonai vezetés az első világháború kitörése után úgy gondolta: ez egy forradalmi háború lesz, mégpedig a létező világrend elleni forradalom. Ez a világrend-forradalom megvalósítja a német hegemóniát Európában (ez lett volna a „Mitteleuropa”), Európán kívül pedig megdönti a brit dominanciát (ekkoriban a világ területének egynegyede volt brit gyarmat!). Már a háború előtt felmerült, hogy a brit (és francia) gyarmatosítókkal szemben a németek megnyerik a mohamedán tömegek szimpátiáját. II.Vilmos 1898-as közel-keleti látogatása óta ez tulajdonképpen politikai program volt, elsősorban Egyiptomra irányozva. A másik csapásirány India volt: egy indiai függetlenségi „bizottság” már a háború előtt létezett Berlinben.
A forradalmi háború második színtere pedig Oroszország volt. Lengyelország és a lengyelkérdés nemcsak a németeknél, de Ausztria-Magyarországon is érdeklődés tárgyát képezte. A németek persze másokra is gondoltak: finnek, balti népek, ukránok és-, tekintve az egyre szorosabbá váló török-német kapcsolatokat, a kaukázusi népek egy részére is potenciális szövetségesként tekintettek. (Zárójelben kell megjegyezni, hogy ebbéli törekvéseikben a németek nem volt egyedül: a cári Orosz Birodalom és a Brit Birodalom között évtizedek óta zajlott a Nagy Játszma Közép-Ázsiáért, Iránért és Indiáért magáért.)
De a németek nemcsak nemzetiségi mozgalmak forradalmasításában gondolkoztak. Egyes politikusok már a háború előtt figyelni kezdték az oroszországi baloldali forradalmi mozgalmak tevékenységét, mivel azokban Oroszországot hatékonyan bomlasztani képes erőt láttak. A svájci német nagykövet már 1914 szeptemberében kapcsolatba lépett a Svájcban élő orosz forradalmi, szocialista (szociáldemokrata) emigránsokkal. Ugyanekkor már Lenin is Svájcban tartózkodott. Megkezdődtek a tárgyalások, egy oroszországi hivatásos forradalmár (mellékállásban fegyverkereskedő) közvetítésével, akit Zimmermann német külügyi államtitkár is fogadott.
Németh István történész így jellemzi a következő hónapok eseményeit: a német Külügyi Hivatalban „kidolgozott tervezetben minden szerepelt, ami egy tömegmozgalom módszeres kiépítéséhez és a kívánt irányba tereléséhez szükséges. A tervezet receptkönyvhöz hasonlított. A politikai rendszer megdöntésének teljes eszköztára megtalálható volt benne a szabotázscselekményektől kezdve a bakui olajkutak felgyújtásán keresztül az ukrajnai és finnországi nemzeti és szeparatista mozgalmak támogatásáig.” Németh idézi a tervezetet: „Tavaszra a szabadság és béke jelszavával politikai tömegsztrájkot kell előkészíteni Oroszországban. A mozgalom központja Szentpétervár; itt ismét az obuhovi, putyilovi és balti művek [gyárak]. A sztrájknak ki kell terjednie a Szentpétervár-Varsó, a Moszkva-Varsó és a délnyugati vasútvonalra is. A vasutassztrájknak főleg az erős munkássággal rendelkező nagy központokra, vasúti javítóműhelyekre, stb. kell kiterjednie. Általánossá tétele érdekében, ahol lehetséges, fel kell robbantani a vasúti hidakat, miként az 1904-1905. évi sztrájkmozgalmak esetében történt.”
A tervezet költségeinek a fedezésére nem kis összeget: kétmillió márkát hagytak jóvá. A Külügyi Hivatal és a német Vezérkar közösen felelt az akciókért, II.Vilmos német császár jóváhagyásával.
A művelet fedezésére a semleges Dánia fővárosában, Koppenhágában létrehozták a „Nemzetközi Gazdaságkutató Intézetet”, és a találkozók egy részét, illetve az utalásokat is Svájcon, illetve az északi semleges országokon keresztül ütötték nyélbe. Németh a költségekre az alábbi példákat hozza: „Kesküla [az egyik ügynök] havi 20 000 márkáért dolgozott. Steinwachs nevű ügynökük 1916. május 8-án számolt el 130 000 márkával, amelyet 1915 szeptemberében kapott ’orosz propagandára’. Három ügynök (Kesküla, Litcheff, Klein) háromhavi bérezése 95 000 márkába került, a stockholmi nyomda 2000 márkába, a Duma [orosz országgyűlés] jelentések lefordítása 10 000-be, míg ’kisebb dolgokra’ 23 000 márkát számoltak el.”
Miután részletesen feltérképezték és elemezték az orosz radikális csoportokat, végül kialakult az a meggyőződés, hogy Leninre kell tenni. 1917-re inkább a cári kormányzat hibáiból, eredendő hátrányaiból és legfőképpen a harctéri vereségekből azután Oroszország lázas, forrongó állapotba került. A februári forradalomban hatalomra került Ideiglenes Kormány és a mögötte álló politikai erők még folytatni akarták a háborút, miközben a német pénzek özönlöttek a pacifista propagandára. Csakhogy az oroszországi helyzet áttekinthetetlenné vált, s a németek úgy érezték: az orosz forradalmi folyamatot képtelenek ellenőrizni.
Azonban hamarosan reménykedni kezdtek, mivel a bomlás az orosz hadseregben jelentős méreteket öltött. Úgy érezték: itt a pillanat, hogy döntő fordulatot idézzenek elő az oroszországi politikai helyzetben. A svájci orosz emigránsok is – köztük Lenin – is szeretett volna már hazatérni, hogy ráerőszakolják magukat a forradalmas országra. Pávatánc kezdődött: Leninék attól féltek, hogyha Németországon keresztül, német támogatással térnek haza, kompromittálódnak. 1917. április első napjaiban folyamatosan zajlottak a tárgyalások, s végül a felek megállapodtak, a német kormány elfogadta Lenin jól átgondolt feltételeit. Április 9-én végül Leninék elindultak az útra. Nem akartak titkolózást túlzásba vinni, így egy zürichi helyi újságban két nappal később egy ártalmatlan kis rövidhír jelent meg egy orosz csoport elutazásáról…
Ahogyan a XX. századi polgári mondás tartja: a forradalom bacilusát tényleg „leplombált vagonokban” szállították át Németországon. Utána Svédországon keresztül Finnországba érkeztek.
Az események attól kezdve ismertek, hogy Lenin hazatérve a pétervári Finn Pályaudvaron-, majd a pályaudvar előtt egy páncélautón beszédet mondott. Az kevésbé, hogy a nyár folyamán az elvetélt hatalomátvételi kísérleten kívül a bolsevikok elleni hajszához az is hozzájárult, hogy lebuktak: információk kerültek napvilágra arról, hogy Lenin és társai a németek pénzén dolgoznak. Nehezen ugyan, de a bolsevikok kimozogták a vádakat, s végül is a nyár végére magukhoz ragadták a kezdeményezést. November 7-én sikeresen át is vették a hatalmat. Ahogyan Németh megjegyzi: a bolsevikok Forradalmi Katonai Bizottságának hatalomra kerülése után a stockholmi német nagykövet Berlinbe csak ennyit táviratozott: „További kétmilliót kérek az ismert célra.”
A bolsevikok a hatalomra kerülésük után még nem hajlottak a németekkel kötendő különbékére, hiába győzködte őket Lenin. Ehhez még a hivatalos tárgyalások megszakadása, és egy irgalmatlanul hatékony német előrenyomulás kellett. Továbbá, egyáltalán nem utolsósorban az, hogy a németek párhuzamosan az ukránokkal is tárgyaltak. „Ha a bolsevikokkal nem sikerül, sikerül az ukránokkal, és ez a fő.” – jegyezte meg II.Vilmos. És így is lett, sőt: mindkettővel sikerült megállapodni 1918 márciusában.
Maguk az oroszországi radikális szociáldemokrata emigráció tagjai nem gondolták úgy, hogy a németek céljait szolgálnák. Úgy vélték: helyzet van, amivel élni kell, és megragadták a kínálkozó lehetőséget – a német pénzügyi segítséget. Ráadásul a kapcsolat a németekkel fennmaradt. A német követség az 1918. márciusi breszt-litovszki béke után is támogatta a bolsevikokat. A Gyenyikin és más antibolsevik („fehér”) hadvezérek mellett levő brit tanácsadók gyakran panaszkodtak arra, hogy a németek segítik a bolsevikokat. Tisztek, lőszer, ipari szakértelem új hadfelszerelési gyárakhoz – a legkülönbözőbb formákat öltötte a német segítség, amely már túlmutatott az eredeti koncepción, s utóbb a versailles-i nagyhatalmi rendezés kitaszítottjainak (t.i. Németország és Oroszország) titkos együttműködésévé változott.
Legvégül két áthallás. Magyar szempontból csak azt a kérdés merül fel, hogyha a németeknek volt forradalmasító politikája Oroszországgal szemben, és volt pacifista propagandája is – akkor az antant hatalmaknak, mondjuk Franciaországnak miért ne lehetett volna Magyarországon?
A másik egy XXI. századi jelenséggel való párhuzam. Ez pedig nem más, mint az Iszlám Állam – amelyről Wesley Clark amerikai tábornok élő adásban mondta be, hogy „barátaink és szövetségeseink segítettek létrehozni”. Van abban némi irónia, hogy éppen egy olyan orosz elnök tette ezt szóvá, aki felvállalja a szovjet örökséget: „Elég, ha megnézzük a Közel-Kelet vagy Észak-Afrika területein kialakult helyzetet. Természetesen a politikai és a szociális problémák ezekben a régiókban már régen megjelentek, és ott az emberek változást akartak. De mi lett ebből? Az agresszív külső beavatkozás oda vezetett, hogy a reformok helyett az állami intézményeket és magukat az életfeltételek is egyszerűen lerombolták. A demokrácia és a fejlődés helyett ott most erőszak, szegénység, szociális katasztrófa van, és az emberi jogok és az élethez való jog egyáltalán nem számítanak. […] Önöknek természetesen kegyetlen emberekkel van dolguk, de ezek az emberek egyáltalán nem buták és nem primitívek, és nem butábbak önöknél, és még nem lehet tudni, ki kit használ fel a céljai érdekében.” – mondta Vlagyimír Putyin az amerikaiaknak címezve 2015. szeptember 28-án az ENSZ közgyűlésén.
(A bejegyzés megírásánál jelentősen támaszkodtam Németh István: A leplombált vagon. Német játék a világforradalommal? Lenin hazautaztatása Oroszországba 1917 tavaszán c. írását, amely a Rubicon 2023/8.sz. számában jelent meg. Felhasználtam még Paul Johnsson: A modern kor. A XX. század igazi arca c. könyvét is)