Svédország 1721-ben kénytelen volt befejezni a két évtizede húzódó Nagy Északi Háborút. A kezdetben Oroszország megtörésére indított hadműveletek hamarosan a Balti-tenger vidékének egészére kiterjedtek, mivel Svédország valamennyi szomszédja akart valamit a svédektől – és ők is tőlük. A végeredmény katasztrofális volt: az előző évszázadban megszerzett nagyhatalmi pozíció odalett, tíz- és tízezrek haltak meg a csatatéren, s odahaza a háborút kísérő éhségben. Finnország ugyan megmaradt, de a mai Észtország és Lettország körülbelüli területére kiterjedő balti tartományok elvesztek, Oroszország kijutott a Balti-tengerre, sőt, még az új fővárosát is a tengerpartra építette.
Még egy valami elveszett, aminek a hiánya először a svédek számára előnyösnek tűnt: ez pedig az erős központi hatalom volt. A nagy tekintélyű, erős akaratú, karizmatikus király, XII. Károly hellyel-közzel önhitt, rövidlátó döntései sodorták katasztrófába az országot, s miután a király a csatamezőn vesztette életét, az egyébként erős jogosítványokkal rendelkező országgyűlés úgy döntött, hogy használni is fogja azokat. 1720-ban új alkotmány-féleséget fogadtak el, amely jelentősen korlátozta a király központi hatalmát.
III.Gusztáv svéd király (Alexander Roslin festménye, 1772)
Ettől kezdve fél évszázadig kétpártrendszer alakult ki Svédországban. Az egyik oldalon álltak azok, akik vissza akartak vágni Oroszországnak: mivel a háromszög-kalapot viselő nemesség és a katonák soraiból kerültek ki tagjaik és támogatóik, ők voltak a „Kalapos párt”. Ellenfeleiket, a békepártiakat a Kalapos-pártiak csak Hálósipkásoknak gúnyolták, s ez a párt innen kapta a nevét: Sipkások. A Kalapos pártot Franciaország támogatta, Svédország hagyományos szövetségese, míg a Sipkás pártot Oroszország. Ez természetesen pénzügyi támogatást is jelentett. Ezek az évtizedek a svéd gazdaság számára fellendülést hoztak. Bővült a vaskitermelés és feldolgozás volumene, ami jelentősen megdobta az exportot. A parasztok jó áron tudták a növekedő ipari munkaerő számára értékesíteni a terményeket. A kereskedők az Atlanti- és az Indiai-óceánon vágtak bele kockázatos, de nagy hasznot hajtó ügyletekbe – beleértve a rabszolga-kereskedést is. Mindezzel együtt az ország kiszolgáltatottá vált: a gazdasági erő politikai hatalom nélkül mit sem ért.
Az oroszokkal kötött nystadi béke (1721) után szűk évtizeddel már elsiratták a halottakat, felnőtt egy új nemzedék, és az emberek ráuntak a Sipkások álmos kormányzatára. Egy időre a Kalaposok szerezték meg a kormányrudat, s vágtak bele francia szövetségben ismét pocsékul végződő háborúba. Nem is egybe: de a második vállakozást sem koronázta szerencse. Újra tízezrek vesztették életüket, s hiába volt gazdag az ország, a pénzek kézen-közön eltűntek, s az állam adósságokba bonyolódott. A Sipkások ismét visszaszerezték a kormányrudat, s hellyel-közzel helyreállították a költségvetési egyensúlyt – miközben a másik nagyhatalom, Oroszország céljait szolgálták ki. Végül, 1768-ban a trónörökösként már lényegében uralkodó III.Gusztáv új országgyűlést hívott össze. Úgy tervezte, hogy a Kalapos frakció segítségével felülkerekedik a Sipkásokon, s utána megerősíti a királyi hatalmat. A Kalaposok persze mindent megígértek neki – majd amikor kiakolbólították a Sipkásokat, szépen fityiszt mutattak a királynak. „Az, hogy elveszítettük az alkotmányos küzdelmet, nem bánt annyira, mint az, hogy szegény nemzetemet olyan mélyen lássam a korrupcióban, mint aki szerencséjét az abszolút anarchiára bízta.” – jegyezte fel utána Gusztáv.
Természetesen Gusztáv nem tett le terveiről. 1771-ben Párizsba látogatott, a Kalapos párt régi szövetségéhez, a francia királyhoz. A francia udvar most is a támogatásáról biztosította. Gusztáv útban hazafelé meglátogatta nagybátyját, a híres-hírhedt II.Frigyest, a Nagyot, a porosz királyt. Frigyes nem köntörfalazott, hanem brutálisan unokaöccse fejéhez vágta: ő bizony csatlakozott a már létező orosz-dán szerződéshez, amely arra vonatkozott, hogy a svéd alkotmányt „megőrizzék”. Vagyis, hogy Svédországot a béna kacsa állapotában tartsák.
A király hazaérkezve nagy beszédet tartott az országgyűlésben, összefogást hirdetett – de a valóságban nem történt semmi. Egy párt sem mondott le semmiről. Sőt, a Sipkások azt fontolgatták, hogy teljesen kiszorítják a királyt a hatalmi játszmából. III.Gusztáv ekkor kezdte el tervezni a puccsot. Ez nem volt reménytelen, mert a két párt (aktuálisan éppen a Sipkások) számos embert sértett meg, így a király körül lassan kialakult egy bizalmi kör. Közéjük tartozott a párizsi svéd nagykövet is, aki pénzeket szerzett egy francia bankártól az alkotmányos puccs céljaira. Ráadásul XV. Lajos francia király már korábban óriási pénzsegélyeket ígért, ha sikerül az uralkodói hatalmat helyreállítani – persze ezek a segélyek már nem az egyik párthoz, hanem a központi kormányhoz küldendőnek voltak tervezve.
Megkezdődött a szervezkedés, és 1772 nyarán el is indult a hatalomátvétel, amelyben végül is augusztus 18-án a király a hozzá hű tisztek csoportjával néhány főbb ellenfelét őrizetbe vette, megszerezte a flottát is, és a stockholmi lakosság üdvrivalgása közepette lovagolt végig a városon. Közben nyilvánosságra hozták, hogy a Sipkás pártvezérek milyen orosz pénzeket kaptak, s ez méginkább felfűtötte az indulatokat.
Összehívta az országgyűlést, ahol a Svédországban valaha elhangzott szónoklatok egyik legjobbját mondta el. A szónoklat megsemmisítő hatású volt, a rendek szó nélkül szavazták meg a királyi hatalmat nagy részben helyreállító új alaptörvényt. Nagy Katalin cárnő rögtön a dán uralkodóval titkos megegyezést kötött, amelyben a lezajlott svédországi fordulatot „erőszaktételnek” nevezték, és mindkét fél kinyilvánította elhatározását, hogy amint lehet, visszaállítják a korábbi, 1720 óta létező svéd alkotmányt. Egyelőre azonban kivártak.
A svenskundi csatában az oroszoktól szerzett hadi trófeákat a stockholmi katedrálisba viszik az ünnepi istentiszteletre (Pehr Hilleström festménye)
III.Gusztáv hat év múlva hívta újra össze újra az országgyűlést, s addigra új alapokra helyezte az országot. Ezután sokáig nem hívott össze országgyűlést, 1786-ban viszont igen, ez azonban nagyon viharosra sikerült. Régen volt már az 1772-es királypuccs, és a rendek úgy látták, hogy eljött az ideje a visszavágásnak. A király háborúval próbált előremenekülni: 1788-ban hadat üzent Oroszországnak, amely éppen az oszmánokkal vívott háborújával volt elfoglalva. A király hadüzenetében a belpolitikai okok mellett Nagy-Brittannia, Poroszország és Hollandia titkos rábeszélése is közrejátszott, akiket nyugtalanítani kezdett Oroszország növekvő hatalma.
A háború eleinte változatosan folyt, a törökök szerencséjére, mivel így az orosz flotta jó része a svédek ellen küzdött a Balti-tengeren és nem hajózhatott a Földközi-tengerre. Orosz pénz továbbra is csordogált Svédországba az elégedetlenség szítására, s Nagy Katalin cárnő már olyan feltételeket támasztott a békekötésre, amelyek között szerepelt az amnesztia a király ellenfelei számára, továbbá az országgyűlés újra-megerősítése. 1790-ben végül is Svenskundnál a svéd flotta legyőzte az orosz hajóhadat, így a svédek kedvező békét nyertek. Ebben az egyezményben kifejezetten törölték az 1721-es nystadi béke 7. cikkelyét, amely elméletileg feljogosította Oroszországot arra, hogy beavatkozzon Svédországban ha az alkotmányt veszély fenyegetné: „Ő cári felsége igyekszik majd megakadályozni és megelőzni minden zavargást, feltéve, hogy erről időben értesül Ő cári felsége, aki minden ilyen alkalommal őszinte barátként és jó szomszédként fog viselkedni a svéd koronával szemben.” Az új békével egyszer s mindenkorra megszűnt a veszélye annak, hogy Oroszország érdekkörébe vonja Svédországot. Svédország lényegében egy nagy karizmatikus uralkodónak köszönhette, hogy megmenekült Lengyelország sorsától – amely ország elvesztette állami létezést, s amelynek területét felosztották.
Bár III.Gusztáv király hamarosan merénylet áldozata lett, de uralkodásával vége szakadt a külföldről finanszírozott oligarchikus pártharcok korának. A megreformált országgyűlés pedig hamarosan képes lett a nemzeti érdek képviseletére.
III.Gusztáv még az amerikai függetlenségi háború idején prófétai szavakat mondott: „Az új köztársaság, amelynek alig van akkora lakossága, amellyel Róma története [az ókorban] kezdődött, lehet, hogy hasznot fog húzni Európából egy nap, ugyanolyan módon, ahogyan Európa hasznot húzott Amerikából két évszázadon keresztül.”