Háborús konfliktus a Közel-Keleten. Izraeli és nyugati katonai erő egy nyugatellenes állam ellen. Egy szűk keresztmetszetű tengeri útvonal blokkolva. Az olajárak emelkednek, az üzemanyagkészletek rohamosan csökkenek.
Lehetne mindez 1956-ban is? Vagy ez csak 2026-ra, a Hormuzi-szorost lezárásával járó iráni-háborúra érvényes? Felröppent az összehasonlítás, hogy „Hormuz = Szuez”, ezért érdemes megvizsgálnunk a huszadik század második felének olajválságait.
„Sajnáljuk! Nincs benzin!” Kút valahol Amerikában a 73-as olajválság idején (forrás)
1956. július 26-án az egyiptomi elnök, Gamel Nasszer bejelentette, hogy az ország területén keresztülfutó, világszinten stratégiai fontossággal bíró Szuezi-csatornát államosítják. Előtte ugyanis egy brit-francia konzorcium kezében volt a csatorna üzemeltetése. Augusztus és szeptember során egyvégtében ment a diplomáciai nagyüzem, de Nasszer hajthatatlan volt. Nasszer elnök néhány éve került hatalomra, és szembefordult a britekkel – helyettük a szovjetekhez folyamodott. És a szovjetek nagyon szívesen segítettek, számolatlanul szállították a fegyvert Egyiptomba. Így állt tehát a dolog: Egyiptom a szovjet érdekszféra közel-keleti bástyája lett, és az Európába tartó olaj útja, a Szuezi-csatorna egyiptomi kézbe került. Franciaország, az Egyesült Királyság és Izrael Állam tehát megállapodott, hogy fegyverrel avatkoznak közbe. Izrael azért csatlakozott, mivel határmenti összetűzésekbe került Egyiptommal, továbbá kijáratot szeretett volna a Vörös-tengerre, mivel az oda vezető kijáratot képező Akabai-öblöt az 1948-as izraeli szabadságharc óta az arabok lezárva tartották. Ezen felül nyilván nem volt ellenére egy megelőző csapás, mielőtt Egyiptom megerősödne. Franciaország nemcsak azért döntött a beavatkozás mellett, mivel érdekeltsége volt a Szuezi-csatornában, hanem azért is, mert az arab testvériség jegyében Nasszer támogatta az akkori Francia-Algéria felkelőit.
1956. október 22-24. között a Sévres-ben tartott tárgyalásokon a három szövetséges tehát megállapodott, és a kitűzött menetrend szerint 29-én Izrael támadást is indított. A következő napon a britek és a franciák felhívták a feleket, hogy tartsák távol a harcokat a Szuezi-csatornától, s amikor ezt Nasszer elutasította, 31-én a francia-brit légierő csapást mért az egyiptomi bázisokra, mire Nasszer lezárta a csatornát. A britek és a franciák öt nap múlva tengeri és légi deszanttal megszállták a csatorna övezetét. Az amerikaiak és a szovjetek azonban közösen dörrentek rá az intervenciós hármasszövetségre, így november 7-én már tűzszünet lépett életbe, majd a rákövetkező hónapban a britek és franciák ki is vonultak. ’57 márciusában az izraeliek is visszahúzódtak a Sínai-félszigetről. Ezt követően a csatornából kitakarították a roncsokat, s április 24-én ismét megnyitották a hajózás előtt.
A Szuezi-csatorna lezárása brutális hatással járt a nyugat-európai olajpiacra, mivel Európa olajszükségletének mintegy 66%-a a csatornán keresztül érkezett. Először is, a tankhajóknak meg kellett kerülniük Jóreménység fokát, vagyis egész Afrikát, ami 8000–10 000 km-el növelte meg az utat, jelentősen megemelve a szállítási költségeket és időt. A piacok ideiglenes elvesztése és bizonytalansága miatt Kuvait, Irak és Szaúd-Arábia 25–70%-kal kénytelen volt visszafogni kitermelését. Nagy-Britanniában és Franciaországban 1956 decemberétől 1957 májusáig benzinjegyet vezettek be a készletek szűkössége miatt. Az angol font spekulációs támadás alá került, mivel a kieső közel-keleti olajbehozatal helyére dollárban fizetett amerikai olajimport lépett.
Most pedig lássuk a „nagy” olajválságot!
1973. október 6-án Egyiptom és Szíria, továbbá arab önkéntesek és expedíciós seregek számos más arab államból meglepetésszerű támadást indítottak Izrael ellen. Az egyiptomiak átkeltek a Szuezi-csatornán (ami mögé még az 1967-es háborúban szorultak vissza) és benyomultak a Sínai-félszigetre. A szíriaiak a Golán-fennsíkon próbáltak támadni. Néhány napon belül a Jóm Kippurt ünneplő meglepett izraeliek azonban stabilizálták a helyzetüket és visszavágtak.
Október 16-án, amikor a háború már kezdett igen-igen rosszul alakulni az arabok számára, az Olajexportáló Államok Szervezete (OPEC) Kuwaitban tartott ülésén 70%-os (!) olajáremelést jelentett be. Október 19-én az Arab Olajexportáló Országok Szervezete (OAPEC) embargót hirdetett az Izraelt támogató országokba irányuló olajexportra. A döntés értelmében havonta 5%-al csökkentették a kivitelt, amíg Izrael minden megszállt arab területet ki nem ürít. Az év végén az OPEC-tagok még egy áremelést jelentettek be: megduplázták az olajárat! Az embargó 1974 márciusában történő lejártáig a világpiaci olajár megnégyszereződött, hordónkénti 3 dollárról közel 12 dollárra emelkedett; az Egyesült Államokban az árak ennél is lényegesen magasabbak voltak. 1974-ben az USA-ban az infláció 11%-ra ugrott. Ne felejtsük el: az OPEC országok 1973-ban a világ olajtermelésének közel felét szolgáltatták. Nyugat-Európa több országában korlátozták a magánautózást és bevezették az „autómentes vasárnapot” – volt, ahol egy hónapig (négy alkalommal), és volt, ahol több hónapig tartott a hétvégi autózást korlátozó rendelkezés. Az Egyesült Államokban 1974 januárjától áprilisig a „páros-páratlan” rendszer volt érvényben, vagyis a rendszer alapján páros napokon a páros számra végződő rendszámú autókat lehetett tankolni és páratlan napokon a páratlan számokra végződőeket.
Ez volt az olajfegyver, amelynek „bevetésében” vastagon benne volt a szovjetek keze is. Fedett és nyílt módszerekkel, a diplomáciai révén, a sajtóban és minden más úton-módon támogatták az arab és egyéb OPEC országokat ebbéli döntéseik meghozatalában. A szovjetek rövid távon jól jártak, hiszen maguk is olajexportáló ország voltak (bár nem OPEC tagként) – hosszú távon azonban ezek a bevételek segítettek elfedni a recsegni-ropogni kezdő szovjet gazdaság bajait. Ráadásul csatlós országaiknak csak egy ideig szállítottak a világpiacinál olcsóbb olajat – ezt 1975-től kezdve abbahagyták. Ebbe viszont a szovjet hatalmi tömbbe tartozó országok gazdaságai roppantak bele.
1979 és 1980 folyamán pedig a második olajválság bontakozott ki az iráni iszlám forradalom és az irak-iráni háború miatt. Mivel a mind a kettőről már írtunk, ezért itt csak a következményeket foglaljuk össze. Jóllehet, a világpiacról csak kb. 4-5% olaj hiányzott, a bizonytalanság miatt eluralkodott a pánik: az alig néhány évvel korábbi válság emlékei miatt mindenki elkezdte felhalmozni a készleteket, ami mesterségesen tovább növelte a keresletet és az árakat. Rövid időre bomlásnak indult az OPEC is, mivel több állam (pl. Nigéria) titokban jóval többet termelt az előirányzatnál. Ebből lett elege Szaúd-Arábiának, amely 1985-től elárasztotta a piacot olcsó olajjal.
Mit látunk tehát?
Mindegyik termelési- és közlekedési válságban csapódott le a fogyasztóknál, továbbá inflációt okozott. A válságok mindegyike másfelől innovációt is eredményezett. ’56 után elindult a nagyobb kapacitású hajók építése (ebből lettek jóval később a szupertankerek), amelyek gazdaságosabbá tették az Afrika körüli hosszú útvonalat. A Szuezi-csatorna következő, 1967-es lezárásakor pedig a Vörös-tengertől egy nagy kanyarral a Földközi-tengerig csővezetéket építettek ki az egyiptomiak, így – bár az olaj tengeri szállítását meg kellett szakítani – az olaj „folyhatott tovább” Európa felé. 1973 után pedig a nyugati világ racionalizálta a gazdaságát, átszervezésekkel, üzemanyag- és energiatakarékossággal. Néhány évnyi stagnálás, visszaesés után az 1980-as évektől felívelés jött, pedig az olaj a fokozatos árcsökkenés ellenére tartósan nem tért vissza az eredeti, alacsony árhoz, csak a kilencvenes évek közepére – jóllehet, egyszer-másszor megközelítette a válság előttit. Különösen is az 1986-os olajár-összeomláskor, ami visszavitte a hordónkénti 10 dollár alá a kőolaj árát. A két olajválság után pedig a magas árak kifizetődővé tették a kitermelést olyan helyeken is, amelyek korábban drágák voltak. Megindult a kitermelés az Északi-tengeren (Nagy-Britannia és Norvégia), Alaszkában és Mexikóban. Ezzel az OPEC (az olajexportáló országok szervezete) elveszítette piaci egyeduralmát.
A Szuezt elkerülő vezetékhez hasonlóan kézenfekvő lenne ma is egy hasonló vezeték az Arab-félszigeten keresztül. Egyszer egyébként már volt ilyen, a Transz-Arábiai Vezeték. Ez Szaúd-Arábián, Jordánián és Szírián keresztül futott, mielőtt Libanonban elérte volna a Földközi-tengert. 1976 óta azonban nem szállítottak a vezetéken, csak 1990-ig Szaúd-Arábiából Jordániába. De azóta, tehát három és fél évtizede ez a csővezeték nem működik és már nem is lehetne üzembe helyezni. Egy másik vezeték is létezik, ami csak Szaúd-Arábián fut keresztül: a Kelet-Nyugati Olajvezeték, ez azonban drónokkal támadható, mint ahogyan az irániak támadták is.
A fentiekből látszik, hogy bár volt olyan olajválság, amely hajaz a mostanira, vannak alapvető különbségek is. Az első, hogy a mostani az nemcsak olajválság, hanem gázválság is; hiszen a földgázt is a Perzsa (Arab)-öbölből szállítják gáztankereken. S mivel a földgáz a műtrágyagyártás alapanyaga, ezért az egészből könnyen lehet élelmiszerválság is. A második, hogy az „olajfegyvert” most nem „úgy” vetik be az irániak, mint egykor az egész OPEC, és igazából inkább csak próbálják bevetni az energiarendszerek elleni támadásokkal. A harmadik, hogy most az Egyesült Államok valamelyest pótolni tudja a kieső kapacitásokat – tartályhajók egész falkái tartanak az Amerikai (Mexikói)-öböl finomítói felé. Az ötödik, hogy a mostani olajválság Európának is rossz, sőt a legrosszabb, de egy csomó iparosodott kelet-ázsiai ország kitettségét is nagyon a felszínre hozta . A hatodik, hogy a helyzet megoldására képes orosz olaj most csak jelentős nehézségekkel tud eljutni a világpiacra…