A „Most vagy soha” című filmről számtalan elemzés született. Volt, aki dicsérte, volt, aki a sárga földig lehordta. Ebben az írásban egy némiképpen rendhagyó filmkritikát igyekszem megfogalmazni. Mielőtt azonban a filmről szó esne, muszáj előhozni egy látszólag teljesen messzire eső ügyet. Ez pedig Gerald Durrell tanulmányainak ügye. De hogy kerül a Petőfiről szóló filmhez a nagy brit természetbúvár nebulóként elöltött ideje?
Petőfi és a márciusi ifjak (jelenet a Most vagy soha című filmből)
Gerald Durrell tanulmányai nem indultak valami ígéretesen. Kifejezetten vásott gyerek volt, öntörvényű, és soha nem érdekelte semmi más, csak az állatok világa. Korfun töltött évei alatt iskolába nem járt, viszont édesanyja házítanítót fogadott mellé. A házitanító – Gerald bátyjának egyik barátja – hamar rájött: ha pusztán a tárgyakat – számtant, francia nyelvet, angol irodalmat, földrajzot és történelmet – tanítja, nem fognak sehova se jutni. Így hamar alkalmazkodott a tanítvány gondolkodásához: „Kísérletezésünk a történelem terén eleinte nem volt túlságosan sikeres, míg George föl nem fedezte, hogy a számos élvezhetetlen adatot némi állattannal és egy-két teljesen mellékes részlettel fűszerezheti, és így felkeltheti érdeklődésemet. Így ismerkedtem meg néhány olyan történelmi ténnyel, melyet legjobb tudomásom szerint soha nem jegyeztek fel annak előtte. Lélegzetvisszafojtva követtem a történelemórákon Hannibál átkelését az Alpokon. Hogy miért vállalkozott ilyen haditettre, és mit szándékozott cselekedni a hegyek túlsó oldalára érve, alig érdekelt. Számomra csak az tette érdekessé a szerintem igen rosszul szervezett expedíciót, hogy minden elefántnak tudtam a nevét, és azt is tudtam, hogy Hannibál külön embert alkalmazott abból a célból, hogy ne csak etesse és őrizze az elefántokat, hanem forró vizes palackot is rakjon rájuk, amikor hidegre fordult az idő. Ez az érdekes részlet, úgy látszik, elkerülte a legtudósabb történészek figyelmét. Egy másik tény, amit a történelemkönyvek soha nem említenek, hogy Kolumbusznak, mikor Amerika földjére lépett, első szavai a következők voltak: „Jesszusom, egy jaguár!” Ilyen bevezetés után hogyne érdekelt volna a kontinens további története? George igyekezett tanítását érdekessé tenni, és így az alkalmatlan könyvek és a tanítvány vonakodása ellenére az órák nem váltak unalmassá.” (Családom és egyéb állatfajták)
Az a helyzet, hogy valahogy így vagyunk a történelemmel is, és ezt hamarosan megpróbálom meg is indokolni. A „Most vagy soha” című filmre el lehet mondani sokmindent – és a részleteket illetően Hermann Róbertnek igaza volt. Ráadásul tavaly előtt a „Besúgó” című sorozatról magam is megjegyeztem egy-két dolgot – ezek után történészként a „Most vagy sohá” egyes részleteire sem nagyon mondhatnék mást. Persze teljesen más a közelmúltunkról, sőt, az itt-ott velünk élő félmúltról szóló filmalkotásban a történelmi hűséget számonkérni, mint egy átmitizálódott össznemzeti sztoriban. Egy szó mint száz: felesleges újra végigmenni a történelmietlen részleteken, vagy a szimpla kitalációkon, ezt már megtették helyettem mások. Amit viszont nem tettek meg, hogy feltegyük a kérdést: levon-e mindez valamit a film értékéből? Nos, itt-ott levon. Összességében azonban határozott nem a válasz. Éspedig azért nem, mert nem lehet máshogy eladni Petőfit és a pátoszban dúskáló – jóllehet, egyébként rendkívül békés – március 15-ét. Petőfi összefonódik március 15-ével; csakhogy március 15. nem olyan, amiről ma filmet nézne egy átlag fogyasztó. Március 15. paradoxona, hogy azért is olyan kedélyes ünnep, mert vértelenül zajlott, és mert volt egy ártatlan bája – például az, hogy a tömeg és a forradalmár ifjak hazamentek ebédelni – viszont éppen ez az, amiért képtelenség filmre vinni, úgy, ahogy legjobb történeti tudásunk szerint megtörtént. S úgy, hogy ma, a Pókemberen, a Mancs őrjáraton, a Karib-tenger kalózain és hasonlókon felnövő és azokat fogyasztó magyar emberek meg is nézzék azt a filmet.
Egy idős, tekintélyes történész merengve panaszolta néhány éve: az 1970-es években még érdekelte az embereket, hogy mi történik az MTA Történettudományi Intézetében. Nos, ha érdekelte, akkor azért érdekete, mert akkor a levegőben volt a kádári elhallgatás, a kommunizmus élethazugsága, és egyik-másik történész már vette a bátorságot hogy az igazság egy részletét megírja, megvitassa. Ma ez már máshogy van. A történetírás emészthető válfajának ugyan van egy fogyasztótábora, de nem olyan mértékű és struktúrájú, amire egy nemzeti filmeposzt lehetne alapozni.
Ráadásul, ha körülnézünk, van ennél vadabbul történelmietlen filmalkotás is a környezetünkben. Ott van például a Vlad című román sorozat (2019-2021). Vagy gondoljunk például a Szulejmánra – annak idején az egy szem Fodor Pál tiltakozott ellene. Hol voltak akkor a mai ítészek? S nemcsak arról van szó, hogy a Most vagy soha ezekhez képest ártatlan játék a történelemmel. Hanem arról is, hogy egy magyar szempontú történetmesélést visz végig, egy magyar sztorit mond el, ráadásul úgy, hogy a lényeg azért érintetlen marad: egy maroknyi pesti srác (elnézést az anakronizmusért) megcsinálja a forradalmat, azért, hogy az országunk a mi otthonunk legyen. Nincs benne barrikádharc, nincs benne eltérés a nagy vonalaktól. Vajon a történészek elgondolkoznak az említett két sorozat sikerén? Vagy megint a felvilágosulatlan nép a hibás?
Természetesen van olyan fejezet a magyar történelemből, amit el lehet mesélni a Most vagy soha cikk-cakkjai, itt-ott amerikás ízű, néha blőd megoldásai nélkül; erre példa a Nemzeti Emlékezet Bizottságának együttműködésével készült „Elveszett idők” című minisorozat. Igaz, ez nem az a kategória, mint a Most vagy soha és egy jóval vékonyabb réteget céloz meg. Csakhogy március 15. az a nap, amikor a forradalmárok lényegében „akció” nélkül győztek, ráadásul egy filmben összesűríthetetlen, mai néző számára nehezen megfogható leitmotif szerint. Mint ahogyan feljebb említettem, március 15-ének, mint ünnepnek éppen ez a bája, arról nem is beszélve, hogy március 15-én nem csak azt a napot magát ünnepeljük, hanem az egész 1848-1849-es szabadságharc eposzát. Ez azonban nem az, amire egy „blockbustert” alapozni lehet.
Ezt a paradoxont a Most vagy soha készítői zseniális szemtelenséggel oldották meg: egyenesen kiveszik a történelemből a forradalmat. Hogy is hallhattuk a Gyűrűk ura elején? „A történelem legendává vált. A legenda mítosszá.” Igen, most egy mítoszt látunk március 15-éről. És ezt úgy mesélik el nekünk, ahogyan egykor Gerald Durrell házítanítója a történelmet a kis Gerrynek. Ez olyan borzalmas tragédia lenne???
Ráadásul a film azt mutatja, hogy a magyar filmipar készen áll történelmi alkotások legyártására. A díszlet akkor is zseniális, ha nem pont az az egyenruha volt a korabeli katonákon, s ha néha a sár sok, néha meg egyik képkockáról a másikra eltűnik. Mindez apróság a nagyszerű képekhez képest. A Most vagy soha hellyel közzel az „élő festmény” műfaját hozza: mintha a nemzeti romantika műalkotásai elevenednének meg a vásznon, értve ezt a legjobb értelemben. És végre a magyar filmesek tudnak tömeget képezni és mutatni. Emlékszünk például a Sacra Corona besenyő hordájára, amely kb. egytucat, rockernek öltözött harcosból állt? A Most vagy soha rendezője és operatőre ezt a korszakot egycsapásra utasítja magunk mögé. Hihetetlenül jó az operatőri munka, a szereplőgárda és a dramaturgia is.
S végül egy pillanatra idézzük fel, hogy a nem igazán sikeres Aranybulla sorozat rendező-producere mit mondott: „Azért nem beszélek erről szívesen, mert bármikor is csináltam történelemmel foglalkozó filmet, azzal szembesültem, hogy az ember minden korszakban darázsfészekbe nyúl. Nincs két szakértő, aki ugyanazt mondaná, de itt annyi történésszel beszéltünk, hogy a végén kikristályosodik valami közösen elfogadható igazság. Nem akartunk saját narratívát előállítani, mert a szakértők véleménye volt fontos, ennek ellenére volt, aki nem vállalta, hogy részt vegyen a filmben, és akkor már másik három sem, akik az ő munkatársai…” Ha kissé rosszmájúan le akarom fordítani: a történészek torzsalkodásai megijesztették a rendező-producert…
A történészeknek el kell fogadni, hogy amikor egy film készül, akkor nem ők a főnökök, bár nélkülük nem egyszerű történelmi filmet csinálni. (Igaz, mint ahogyan az előző idézetből kiderült: néha velük meg egyenesen bonyolultabb.) Egy történelmi eseményt felelevenítő alkotás ugyanis nem kizárólag arról szól, hogy pontosan mi történt akkor – hanem arról is, hogy most hogyan akarjuk látni az akkori eseményeket, mi a filmkészítők koncepciója, s mi az üzenet, amelyet kiemelve át akarunk adni. A Most vagy soha esetében nagyon egyszerű ez az üzenet: magyarnak lenni jó, magyarnak lenni menő.
Azt mondhatjuk tehát: van újra magyar történelmi film – már csak egy történész kell hozzá. Persze ez túlzás, hiszen a Blokád is kitűnő történelmi film volt. Ráadásul a Most vagy soha éppen a történelmet kreatívan kezelő történetvezetése és dramaturgiája miatt inkább kosztümös kalandfilm. Így az előbbi maximát helyesbíteni kell: van újra magyar kosztümös kalandfilm, s a következő vállalkozáshoz már csak egy olyan történész kell, aki ki tud lépni a szakma szigorú szabályai közül. Olyan, aki érti, hogy a „public history” ugyan nem létezhet az akadémiai eredmények nélkül, de a kettő nem ugyanaz. És érti azt is, hogy az „istenadta nép” bizony inkább vevő az előbbire.
Így azután csak azzal zárhatom a kritikát: aki még nem látta, nézze meg. Nem fog csalódni.