A legtöbben – politikusok, újságírók, gondolkodók – megegyeznek abban, hogy ezekben az években valaminek vége van és egy következő korszak kezdődik. Vajon csak a Bush által meghirdetett, unipoláris „új világrend” (mostanában: „szabályokon alapuló világrend”) ér véget, vagy valami nagyobb történet zárul le?
Szóval, valaminek vége lesz, de vajon minek? A napokban egy több, mint 30 éve kiadott kötet került a kezemben. Olvasni kezdtem ugyanis John Lukácstól „A XX. század és az újkor vége” című munkát, amelyet 1989-ben írt, idehaza 1994-ben adtak ki. Nagyszabású történelmi esszé, egy olyan embertől, aki lényegében végigélte a XX. század „leghuszadikszázadabb” részét – 1924-ben született, s 2019-ben hunyt el. Életútja is jellemzően XX. századi volt: Közép-Európában, Magyarországon született, „félzsidónak” számított, mivel édesanyja zsidó származású volt. Egy interjújában azt mondta, hogy nem kellett sárga csillagot viselnie, de a német megszállást követően, 1944 nyarán behívták munkaszolgálatosnak. „szerencsém volt, és olyan századba osztottak ki, ahol a parancsnokok nagyon emberiek voltak. Onnan megszöktem, hazamentem, a családom bujkált a nyilasok alatt, átéltük az ostromot.” – mondta 2017-ben. 1946-ban hagyta el az országot, Amerikában telepedett le, s fokozatosan az egyik legismertebb történész lett. Az amerikai katolikus gondolkodók egyik meghatározó alakja volt. Könyvei nem száraz, „akadémista” alkotások, hanem afféle „máraisándoros” hangvételben íródott, olvasmányos munkák.
Ilyesmi a szóban forgó esszé is. Ugyanakkor nemcsak hangütésében emlékeztet Márai ízig-végig polgári, elmúlást, rezignált életszemléletet sugalló írásaira. Hanem abban is, hogy egyik csattanós igazságot kimondó mondatát mintha szánt szándékkal cáfolná a következő, teljes tévedést ex katedra kijelentő állításával.
„A huszadik századnak immár vége” – írja le a mű legelső mondatában. Állítása szerint a XX. századot a két világháború, illetve azok következménye, a hidegháború határozta meg. Bár távolról körüljárja a dolgot, de érdekes módon nem ad magyarázatot arra, hogy mit is jelent az, hogy „évszázad”.
Ha röviden szeretnénk erre választ adni, akkor talán a következőképpen érdemes megközelíteni: egy-egy „évszázad” az a korszak, amelyet egy jól körülhatárolható dolog köt össze. Lehet ez a „dolog” a két világháború és a hidegháború; de lehet más is. Néhány oldallal később Lukács így ír: „1914-ben Wilson azt hitte, hogy az európai háború kitörése reakciós tény, az Óvilág elavult politikai és társadalmi berendezkedésének következménye. Rosszul hitte: a bekövetkező féktelen vérontásnak a nacionalizmus és a demokrácia volt az oka. Egész nemzetek estek egymásnak életre-halálra, lehetetlenné téve bármiféle megegyezéses békét. […] A történelem sajátos fintora, hogy Wilson eszméi is forradalmibbak voltak, mint Leninéi.”
A fentiekkel természetesen messzemenőkig egyetértek. Ugyanakkor mégiscsak elgondolkoztató sorok ezek. A huszadik századot tulajdonképpen az első világháborútól a Szovjetunió felbomlásáig szokták számolni. Lényegében véve egybeesik a klasszikus kommunizmus szinte fél világra kiterjedő uralmának idejével. Csakhogy van itt valami más is. Lukács úgy véli, hogy az antikommunizmus idejétmúlt dolog, s egyébként is gyanús valami, mármint az amerikai fajtája. Hiszen, érvel Lukács, a közép-európaiak antikommunizmusa rendben van, mert ők tudják, hogy mi ellen irányul – no de Amerikában? Az amerikai antikommunistákat már-már politikai sarlatánoknak bélyegzi.
Valóban véget ért volna a világkommunizmus? A Szovjetunió szétesése és a kínai kommunizmus átfordulása valami egészen másba („államkapitalizmus” mondaná rá az egyszeri, szemellenzős marxista) valóban a „kommunizmus”, mint olyan, végét jelenti?
Aczél György 1991 nyarán élete utolsó interjúját adta Friderikusz Sándornak. Ebben a következő párbeszéd hangzik el:
„Hány évet töltött a kommunista mozgalomban?
Ötvenhat.
Ötvenhat évet.
Hát ha most is számítom.
S hogy éli meg, hogy ez a kommunista mozgalom ebben a pillanatban hanyatlóban van, egyesek szerint megszűnőben?
Megszűnőben van az a kommunista mozgalom, ami elfoglalta a kommunista mozgalom helyét. Én más kommunista mozgalomhoz csatlakoztam, s legalább ’49 óta másfajta reményekkel élek én. Én úgy tekintem a Rákosi börtönét, mint egy újrakeresztelést. […] Megszabadulni attól amit sztalinizmusnak hívunk. Ha másképpen is megpróbálhatom megközelíteni, akkor azt is mondhatnám, hogy a marxizmus diadala ez a bukás. Most én a marxizmust nem ebben a kanonizált formában értem, hanem asszem talán a Lipsitz [szociológus] vagy ki írta, nem vagyok benne biztos, hogy Kopernikusz előtt és után ez egy más gondolkodás volt. Marx előtt és után [is], bizonyos társadalmi törvényeket akkor is ő tárt föl először, ha elhaladt, [ha] ugyanúgy áthaladt az idő rajta, mint Kopernikuszon. […] Én nem változtam, nem hiszem, hogy a kapitalizmus lenne az emberiség megváltója, ha egyáltalán kell Megváltó, de hogy a végső szó az emberiség történetében ez lenne…”
Ha igaz, amit Aczél ebben az interjúban mondott – tudniillik, hogy a gyűlölet nagy hamisprófétája, Marx hatása nem múlt el – akkor az azt is jelenti, hogy a „kommunizmus” egyáltalán nem szűnt meg. Márpedig nem szűnt meg, s ezt láthatjuk az amerikai társadalomban a 2010-es évektől kezdve kulmináló egyetemi és utcai mozgalmakban, az ökölbe szorított fekete kéz jelképében, illetve Nyugat-Európában az „antifa” csoportok hangerejét, hatását tekintve. Talán meglepő, de nem sorolnám ide a magyarországi ókommunista, „hagyományőrző”, nosztalgikus csoportokat – mint például a személyemnek kitüntető figyelmet szentelő Munkásőr Baráti Társaságot és hasonlókat. Hogyha hazai példát kellene mondani, sokkal inkább idetartozik a Szikra. Tudományoskodó, marxizáló, destruktív szellemi áramlat gyűjtőpontja, sokkal veszélyesebb, mint elsőre tűnik. Pontosan azért, mert nem tahó, hanem művelt figurák igényesen megfogalmazott, komoly – illetve komolynak tűnő – okfejtéseire alapul, valamiféle horizontot rajzolva és egy hamis reményt árulva.
John Lukács elsődleges indoklása tehát a XX. század végét illetően tehát nem igaz. A poszt-nyugati világban tehát nem ért véget a „kommunizmus”.
Ugyanakkor mégiscsak lehet, hogy éppen ezekben az években ér véget a XX. század. Most, a XXI. század elején, amikor fényévekkel vagyunk a rosszemlékű század után? Nos, igen. Ahogyan azt mintegy mellékesen Lukács is említi, a XX. század egyik fő jellemzője a Wilson-féle forradalmi ötlet volt. Ennek a lényege a világkormányzáson alapuló Utópia volt. Az, hogy Amerika a világszínpadra lépve lényegében saját vezetése alatt próbálta meg a globális egyeségesülést véghezvinni. Mindezt egyfajta nemzetközi liberalizmus égisze alatt. Úgy is fogalmazhatnánk: a „világ proletárjainál” a „globális középosztály” képzete volt az erősebb márka, bár a kettő távolról mégiscsak hasonlít egymásra. Az Egyesült Államok először, az első világháború után, még visszavonult, visszarettent a feladattól, s vissza is vonult előkelő elszigeteltségébe – hogy azután még nagyobb erővel térjen vissza a második világháború idején. A tetőzése ennek a már bőven a hidegháború utáni időkben a „demokrácia-export” és az úgynevezett „színes forradalmak” meg az „arab tavasz” volt. Meghirdetett céljait tekintve valamennyi kudarcot vallott, jóllehet, a hátsó szándékok vélhetően érvényre jutottak.
Ha nagyvonalúan akarnánk felvázolni, akkor azt is mondhatnánk, hogy Wilson 1916-os színre lépésétől kezdve éppen száz év telt el Donald Trump első elnökségéig 2016-ban, amikor is Trump először hirdette meg az internacionalizmussal való szakítást. Azután 2024-ben Trumpot újra megválasztották, s még nagyobb erővel intézett támadást a korábbi száz év ide vonatkozó hagyatéka ellen. Amerika megkezdte a visszavonulást eddigi szerepéből, s a jól hangzó szólamok és nemesnek tűnő globális célok helyett immár saját magára fókuszál, és a „nemzeti érdek” szempontjából tekint a világra, nem pedig valamiféle ideológiai küldetés fókuszából. Az USA úgy tűnik, hogy száz év után lemond a globális ajánlatról, világ egésze számára szóló üzenetről. A „történelem végének vége”, vagyis a Fukuyama által felvázolt hatalmas tabló, a Hegyen Épült Városba – a liberális demokráciába – igyekvő telepesek képe érvényét veszti. Nem ez lesz tehát a „végső szó az emberiség történetében”, ahogyan azt Aczél mondta, jóllehet, talán maga a felvetés is abszurd, hiszen az Úristenen kívül nem tudhatja senki, hogy mikor és hogyan ér véget majd egyszer az emberiség történelme.
Vajon nem úgy fogják-e mindezt a jövő történészei jegyezni, hogy ez jelzi a huszadik század végét?
S még valami. Az első világháborútól kezdve a következő évtizedek tulajdonképpen Amerikáról szóltak. Megkérdőjelezhetetlen volt gazdasági és kulturális első helye. A Szovjetunió csak lihegett a nyomában. Katonai értelemben bipoláris rendszer volt a hidegháború ideje, de más szempontból már akkor is unipoláris volt a világ. Arról nem is beszélve, hogy a dollár volt a világpénz. Ma azonban az a kép rajzolódik ki, hogy további erőközpontok is kialakulnak, Kína, India, és számos kisebb versenyző még, amelyek képesek-, vagy képesek lesznek megkérdőjelezni Amerika primátusát – vagy éppen már le is hagyták bizonyos mutatókat tekintve. S lassan, de biztosan a dollár is el fogja veszíteni világpénz jellegét.
Akárhogyan is szabjuk meg a határait az elmúló kornak, egyvalami bizonyos a huszadik századból. Az, amit Bulgakov úgy fogalmazott meg, hogy ha már az Istent megtagadták a kor nagy eszmerendszerei, azt azért sajnos sikerült ezen eszmék képviselőinek bebizonyítani, hogy „ördög létezik”. John Lukács pedig úgy foglalta össze a tanulságot, hogy aki „angyallá akar válni, abból állat lesz”.