Hatos Pál a Nemzeti Összetartozás Napján, a trianoni békekötés évfordulóján hosszú, több, mint 4600 szavas (bő 35 000 leütésnyi) cikket közölt, „A trianoni fájdalomról és Csonka-Magyarország születéséről” címmel. Jelen írásban Hatos legfontosabb állításaira kísérelek meg reagálni, ugyanilyen hosszúságban. Mielőtt azonban cikk legfontosabb állításait összefoglalnánk, lássunk két idézetet – amelyek látszólag messze esnek a trianoni témától.
A kettévágott település: Nagyszelmenc és Kisselmenc. Igaz, nem a trianoni, hanem a trianonit újra megpecsételő párizsi békeszerződés (1947) eredménye, de vajon nem fáj senkinek?
„A hivatalos propaganda egyébként a lengyel munkás és paraszt rétegeket is (gyakran igen sikeresen) kijátszotta a korábbi elitek ellen, a társadalom alsó rétegét a felemelkedés lehetőségével és az elkobzott földbirtokból való részesedéssel csábítva. […] Akiket [a szovjetek] először el akartak tüntetni, azok elsősorban a hazafias értelmiségi elit-, a függetlenséget támogató politikai csoportok-, földbirtokosok-, az állami adminisztráció-, a rendőrök-, a lengyel hadsereg tisztjeinek- és a katonai telepeseknek a soraiból kerültek ki. A cél az volt, hogy ne csupán a szovjet uralmat erőszakolják rá a térségre, hanem meghódított területek egykori lengyel jellegének minden nyomát eltüntessék.” (Maciej Korkuć: The Fighting Republic, Poland 1939-1945, Kelet-Lengyelország szovjet megszállásáról)
„A lengyel értelmiség kétségtelenül az a társadalmi réteg, amelyet ma Lengyelországban a legjobban üldöznek, és ez alól sem a szakma, sem az anyagi vagy társadalmi helyzet nem jelent kivételt. Úgy tűnik, hogy a cél ennek az osztálynak a teljes megsemmisítése, hogy megakadályozzák, hogy lázadásra buzdítsa és a lázadásban vezesse a nemzet többi részét. […] A Lengyelország eleste utáni első öt hónapban a parasztok sokkal jobban jártak, mint az ország bármely más osztálya. A Varsó környéki parasztok keresete magas volt, mert az éhező város megfizette az általuk követelt élelmiszerárakat. Ebben az időszakban a parasztok elégedettek voltak, és hajlamosak voltak jó szemmel nézni a németekre, különösen azért, mert a németek sokkal nagyobb toleranciával bántak velük, mint a városok lakosságával.” („Lengyelország a náci uralom alatt”, T.H. Chylynski amerikai alkonzul jelentése a lengyelországi náci uralomról, 1941. november 13.)
Vajon miért raktuk ide ezeket a szemelvényeket? Vegyük sorra a cikk legfontosabb állításait, és talán fény derül erre is. Hatos Pál legfontosabb állításai tehát a következők: aki Trianont tragédiaként fogja föl, az lényegében a magyar elit uralkodását, mások fölötti uralmát siratja – amely mások fölötti uralkodásból a magyar történelmi középosztály is részesült, sőt, még a megszédült „nyugatos” értelmiség, illetve polgári középosztály is részelni kívánt. Ez az uralkodás nemcsak a nemzetiségek fölötti basáskodást jelentette, hanem a magyar parasztság elnyomását is. Ebből következik, hogy a történelmi magyar identitást hordozó rétegeken kívül a történelmi Magyarország felbomlása senkit nem érdekelt, legkevésbé az ország többségét kitevő parasztságot. Ráadásul a magyar parasztságnak is jobb volt, hogy az utódállamokhoz került, mivel legalább földet kapott. A parasztok éppen ezért nem is menekültek el az elveszített területekről. Trianonnal közéletileg foglalkozni, Trianonból valamiféleképpen politikai tőkét kovácsolni tehát egy veszélyes illúzióra, egy történelmileg ingoványos talajra történő építkezés – nem egyéb, mint a magyar uralmi vágyak felmelegítése. Ráadásul Trianon egyszer s mindenkorra szól, abba bele kell törődni. Teljességében ki nem mondott, de sugallt állításai pedig: Trianon tulajdonképpen meghozta a függetlenséget Magyarország számára, illetve, hogy a revíziós gondolat és az antiszemitizmus között összefüggés van. Az írásban Hatos arra is tesz utalást, hogy a „történeti magyar identitást” megtestesítő szereplők cikik, hiszen úgy jelennek meg mint a „megcsalt férjek”, divatjamúlt gönceikben esetlenül mozgó figurák, akiken „kívül mindenkinek kellemes nyári emlék maradt 1920. június 4.”
Tulajdonképpen Hatos mintha Wass Albert „Tizenhárom almafa” című regényének nyitóképét venné elő: „A magyar uraskodik és veszekszik a románnal. A román bámulja a felhőket és veszekszik a magyarral. A szász, az dolgozik, s a veszekedésben mindég amellé áll, amelyik éppen erősebb. […] Akkor éppen a románok voltak fölül a veszekedésben, s a főispánt prefektusnak szólították. Ami azzal a különbséggel járt, hogy a felhőbámulók uraskodni tanultak, s az uraskodók felhőt bámulni.” Érdekességként talán nem árt megjegyezni, hogy nem ez lenne az első eset, hogy Hatos a lényeget tekintve egy platformra kerül a nagybetűs Haladás magyarországi képviselői által lesajnált, megvetett írókkal. Ugyanis éppen Hatos volt az, aki „Az elátkozott köztársaság” című könyvében a következőket írta le: „A Muraközbe a századfordulón költözött magyar földműveseket néhány év alatt felszívta a környező horvát népesség, a Felvidék északi megyéiben a tisztviselők közötti vegyes házasságok a következő nemzedéknél már a magyarok elszlovákosodásához vezettek. […] A századfordulóig a magyarok 261 helységben váltak többségi nemzetiséggé, míg 456 egyéb településen elvesztették addigi többségüket. A románok összesen háromszáz településen kerültek többségbe (jórészt a magyarok hátrányára), míg a szlovákok közel másfélszáz településen vették át a relatív vagy abszolút többségi helyzetet, főként ruténok, de magyarok rovására is. A szlovákok asszimilációs veszteségei összességében meghaladták a magyarokét, de a történeti Felvidéken, a mai Szlovákia keleti területein, Ungban, Abaújban, Zemplénben magyar falvak tucatjai lettek szlovák nyelvűekké.” Nos, úgy tűnik, hogy Nyírő József „Néma küzdelem” című könyvének mégis volt valami alapja. Persze, Hatost nem vádoljuk azzal, hogy egy gyékényen árulna Wass-sal és Nyírővel; előbbivel már csak azért sem, mert az említett regény befejezése egyfajta szovjetellenes transzilvanizmusra utal, míg Hatos mostani írása leginkább a beletörődést sugallja.
Különbség lehet az is, ami lényegében a cikk egyik lényegét adja, tudniillik, hogy az „uraskodás” képzetét nem kizárólag nemzetiségi viszonylatban véli felfedezni, hanem szociális értelemben is. Hatos legfontosabb bizonyítéka erre, hogy a magyar földműves-társadalom nem állt neki elmenekülni 1918, vagy 1920 után. Nos, nemcsak a magyarok nem menekültek el. Csehországból nem menekültek el a szudéta-németek, Dél-Dobrudzsából nem menekültek el mind egy szálig az ott lakó sokféle nemzetiség fölműves-tagjai, és Karintiából sem menekültek el az ott maradt szlovén kisebbségiek az osztrákoknak kedvező népszavazás után. A balti államokból sem távozott a német lakosság, pedig amit ott 1918-1920 folyamán a birodalmi németségből összeverődött fegyveres csoportok műveltek, az sötét jövő vetíthetett volna előre számukra. Wilnoból sem települt át az maroknyi litván, aki remélte, hogy városa egyszer még Vilnius lesz. Sőt, a lengyelek által kiverekedett keleti „határvidék” (a mai Nyugat-Ukrajna és Nyugat-Belorusszia) területéről sem menekült el az ukrán vagy a belorusz nemzeti közösség. Tömeges elmenekülésre egyedül a török viszonylatban látunk példát, ahol mondjuk a görög kisebbség és az örmény kisebbség tagjai világosan megértették, hogy a török hódoltság a fizikai megsemmisítést jelenti számukra. Közép-Európában azonban ez a fajta totális kiirtás korábban nem volt gyakorlat, s a Kárpát-medencében elhalványultak 1848-1849 véres emlékei. Megjegyezni kívánjuk, hogy Hatos összképének nemcsak ezek a tények mondanak ellent, hanem az is, hogy az versailles békerendszert itt-ott korrigáló népszavazásokon a megkérdezett populációk többségei a régi ország mellett döntöttek. Itt kell foglalkoznunk az az érvvel is, amit Hatos előszeretettel használ: hogy a parasztok elsősorban a szülőföldjükhöz, sőt, a szülőfalujukhoz kötődtek. Igen, az otthoni ismerős tájhoz való kötődés elementáris erejű volt. „Hazám, hazám csendes hazám” – mondja a népdal, s ebben a „hazám” az bizony a falura érendő.
De vajon egyáltalán nem mozgatta volna meg a nemzeti összetartozás a magyar parasztokat? Ennek ellentmond a kiegyezést követő évtizedek nemzeti érzésekre, nemzeti legendákra alapuló, milliós példányszámú ponyva-irodalma. S miért lettek volna a román vagy a szerb parasztok jobban mozgosíthatóak a nemzeti jelszavakkal? Bennük jobban élt a nemzeti összetartozás tudata? Esetleg a szerb és a román elit jobban bánt a saját parasztjaival, mint a magyar a sajátjaival? Hatos tulajdonképpen erre céloz, tudniillik, hogy a román nemzeti koncepció jobb volt, mint a magyar. Ablonczy Balázs sorai talán ide kapcsolhatóak: „A román [1918. december 1-ji] nagygyűlés előestéjén egymással szemben álló és perlekedő középosztálybeliek valójában két egymásnak feszülő, jórészt értelmiségiek által megalkotott nemzetépítő programot képviseltek. A román dinamikus volt, követelőző, vélt vagy valós sérelmei fűtötték, míg a magyar stagnáló és bizonytalan; a századelő óta egy sor belső ellentét feszítette, amelyek megbontották a »haza és haladás« évtizedek óta elválaszthatatlannak hitt párosát.”
A magam részérő izgalmasnak tartom Ablonczy felvetését, s azt a következtetést vonnám le belőle, hogy a román társadalomban nem volt egy olyan értelmiségi csoport, amely egy antinacionalista ellenkultúrát épített volna ki. A különbség azonban nem is csak ez. Hanem az, hogy a magyar paraszt 1914 és 1918 között négy évig hajtotta a háborús erőfeszítések motorját s ebből következően 1918 őszére elege lett az egészből; pláne úgy, hogy a hirtelen rászakadó vereség élményével tért haza. A világháború frontjain se szeri se száma azoknak az eseteknek, amelyekben a leírások a magyar katona nemzeti összetartozását, sőt, nemzeti jellegét emelik ki – ez a lelkesedés négy végigkoplalt év után, egy vereséggel és a teljes felbomlás élményével a tarsolyban érthetően alábbhagyott. Pláne úgy, hogy a magyar paraszt nem kapott semmit, sőt, még a családja is nehéz helyzetben volt a jegyző, a földbirtokos nem valami megértő bánásmódja következtében. Ezzel szemben Románia csak 1916-ban lépett háborúba, szövetségesei ellátták mindennel, s a román elit a pillanatnyi vereség utáni kétségbeesett helyzetében osztozkodást jelentett be. Szerbia és a szerb társadalom helyzetének ecsetelése messzire vezetne – itt pusztán elég arra utalni, hogy oda egy szövetségesei által jól felszerelt és jól ellátott emigráns hadsereg tért vissza, és talán az sem elhanyagolható, hogy Szerbiában Közép-Európa rendezett viszonyaival szemben a török uralom évszázadai ex-lex állapotokat jelentettek. A hétköznapi szerb ethosztól a harc, a vérontás, a fegyverviselés nem volt idegen. Vagyis teljesen más volt a viszonyítási alapja a szerb hadseregben harcoló parasztkatonáknak, mint a boldog békeidők viszonyaihoz, illetve legalábbis kiszámíthatóhatóságához szokott Kárpát-medencei magyar bakáknak.
Abból azonban, hogy a magyar elit 1914 és 1918 között nem vizsgázott valami fényesen, levonni azt a következtetést, hogy Románia ezzel szemben alternatívát jelentett, az azért valami egészen vad logikai bukfenc. Az a Románia, ahol 1907-ben még középkori jellegű parasztfelkelést vertek le a hatóságok, tízezernél is több áldozattal a megtorlások során. S az a Románia, amely 1920 és 1944 között az állandó politikai válság, s hellyel-közzel a felfordulás képét mutatta. A két háború közötti Nagy-Románia világát az Osztrák-Magyar Monarchiához képest jobb alternatívának beállítani – nos, a nagy romanológus Miskolczy Ambrus az előbbire használta a korszakban is ismert „kleptokrácia” kifejezést, míg az utóbbira nem. Nagy általánosságban a versailles-i békerendszer inkább hozott lefelé nivellálódást a térség népeinek, mint emelkedést. De a magyarokon kívül a többieket legalább a diadal érzésével fizették ki. Így felmerül a kérdés, hogy tényleg igaza lenne Hatosnak abban, hogy „a határokon túlra került magyar földművesek százezreinek körében sem izzott irredenta indulat”? Az ember azon gondolkozik, hogy akkor a revíziós sikerek idején a legutolsó magyar faluban is kik üdvözölték a bevonuló magyar honvédeket. Vagy ez csak a Horthy-rendszer két évtizedes revíziós propagandájának volt köszönhető? Aligha.
Hatos Pál cikke azt mondja ki, hogy az elfoglalt területeken élő magyarok számára is jobb volt, hogy „odakerültek”. (Zárójelben kell megjegyezni, hogy Pozsony kapcsán idézőjelet használni a „megszállás” leírásakor valódi baklövés; Pozsonyban ugyanis a megszállás annyira idézőjel nélkülire sikerült, hogy sortüzet lőttek a tiltakozó tüntetőkbe a cseh légionisták.) Feltételezem, hogy Hatos Pál ismeri azt a kifejezést, hogy „másodosztályú állampolgár”, s azt is feltételezem, hogy nem kívánja vitatni azt a tényt, hogy Trianonban a Balkán lett beengedve Közép-Európába. Ehhez még vegyük hozzá Márai Sándor csattanós jellemzését a csehszlovák rezsimről: „a szűk homlokú cseh demokrácia”.
Közhelyszerű, de talán érdemes idézni a Le Matin című francia lap 1920. június 5-i számából a tudósítást a megelőző napon történt aláírásról. „Tegnap, pontban fél 5-kor kisebb igazságszolgáltatási műveletet hajtottak végre a versailles-i Nagy-Trianon palotában. A szövetségesek, az egybegyűltek visszaterelték Magyarországot a tényleges arányok és a valóság talajára… Talány, hogy 5-6 millió magyar hogyan uralkodhatott fél évszázadon keresztül 20 millió más nemzetiséghez tartozó ember felett. Ez csak azzal magyarázható, ha a hatalom szabadelvű és intelligens. A magyarok uralma ehhez képest mindig is durva és esztelen volt. Magyarország mindig elnyomó hatalom hírében járt. Önteltségét csupán elégedetlensége fokozta. Háborúzni akart, talán még jobban, mint Ausztria. Mindezt haraggal és utálattal tette. Tegnap elégtételt vettek rajta. Súlyos, de igazságos elégtételt. Végre szabaddá vált 5 millió szlovák, 3 millió jugoszláv, 2 és fél millió román és még sorolhatnánk. Az ország 24 milliós lakossága 8 millióra apadt. Az ország 325 000 négyzetkilométeres alapterülete 100 000 négyzetkilométerre csökkent—ez csak a magyar alföldet foglalja magába, a bekebelezett peremterületek, Szlovákia, Horvátország és Erdély nélkül, amelyeket erőszakkal csatolt saját területéhez. [A magyaroknak] bele kell nyugodniuk, Magyarország ezentúl csak magyarok lakta ország lesz.” Kérdés, hogy a Le Matin (hamis adatokon nyugvó) narratíváját miért veszi át egy magyar történész? Az „elnyomó magyar uralom” képzete egyébként már korábban is jelen volt a francia sajtóban. Egy André Lichtenberger nevű francia újságíró 1917-ben például a következőket írta rólunk: „A magyarságban éppúgy, mint a németségben megvan az a meggyőződés, hogy ők uralkodásra születtek.”
Vajon így van ez? S vajon ha így is lett volna, a cserével jobban jártak a térség népei? Azzal a cserével, aminek végcélját Take Ionescu így fogalmazta meg: „Vagy a magyarok foglalják el a Kárpátokat és uralkodnak felettünk, vagy mi foglaljuk el Erdély erődjét és uralkodunk onnan a magyar Alföld felett. Harmadik út nincs.”
Valóban nincsen harmadik út? Goethe „győznöd kell és úrrá válnod, vagy szolgálnod, hogyha vesztesz” verssora illik ide? Számunkra csak a vereség és a trianoni kényszerpálya lenne, amelynek kapcsán – legalábbis Hatos szerint – legfeljebb kisszerű hibáinkra és kisszerű tévedéseinkre emlékezhetünk?
Hatos Pál szemszögéből nézve ugyanis mi magyarok kisszerűek vagyunk, és ebből következően múltunk is kisszerű: „kisúri”. Ebben a régióban nincs semmiféle nagyúri allűr, nincs nagyság. Nem is csoda, hiszen furcsa egy vidéken élünk, ahol még mindig hat a „hivatalosság” bürokratikus, (kis)úrhatnám rendje: „A pecsétnek Európa e hátsó fertályában mindig titokzatos hatalma volt – és van ma is.” – írja Hatos. A hátsó fertály lakói pedig „kis útonállók mindannyian, semmi mást nem akarnak, mint egymástól területet lopni. Rakjunk rendet köztük.” – idézi egyik könyvében Hatos Lloyd George-ot. Nem különbözünk egymástól, nem vagyunk jobbak a Deákné vásznánál, kivéve a gyevi bírót – vagyis kivéve minket, magyarokat, mivel mi rosszabbak vagyunk a többieknél. A magyar uralomnál minden jobb. Még jó, hogy Hatos nem idézi Rákosi Mátyást, aki szerint a legnagyobb reakció a magyar reakció!
Egyébként nehogy azt higgyük, hogy másoknál nincs meg ez a fajta időről-időre felbukkanó kisebbrendűségi érzés. Én magam tapasztaltam 2006-ban Felsőszombatfalván egy konferencia szünetében, amikor néhány hozzám hasonló korú bukaresti fiatalemberrel beszélgetve, az egyikük – a többiek egyetértő somolygása mellett – azzal hozakodott elő, hogy tulajdonképpen Románia jobban járt volna azzal, ha az Osztrák-Magyar Monarchia meghódította volna őket. Nos, a különbség viszont az, hogy ebből nem faragnak ethoszt és nem kiabálják világgá, mégannyira szépen, igényesen, rész-igazságokat tartalmazó esszék formájában.
Hatos másik állítása az, hogy a „trianoni traumát” tulajdonképpen az uralkodni – uraskodni – vágyó magyar középosztály (az úri középosztály!) tukmálta rá a magyar társadalomra, hiszen maga a „trianoni trauma” a legtöbb honfitársunk számára nem is létezett. Az 1919-es első kommunista diktatúráról szóló könyvében ki is tér arra, hogy „Kassa felszabadításának hírére rendezett budapesti ünnepségen csapzottan, közönyösen, minden lelkesedés nélkül felvonuló tömegek” hallgatták a népbiztosok beszédeit. Idézi még Bokányi Dezsőt, aki felháborodva panaszolta: vannak akik „egy liter boron és borjúpörköltön akarják felmérni a világhistóriát”. Nos, nem lehet, hogy az ellenkultúra képviselői addig dresszírozták erre a vulgármaterialista hozzáállásra az elsősorban budapesti tömegeket, hogy azokat négy év világháború, és a folytatódó blokád miatt már tényleg nem érdekelte semmi más? Hatos „Az elátkozott köztársaság” című könyvében védelmébe veszi azt a fajta „magyarosodást”, amelyben a Marseillaise ugyanolyan fontos, ha nem fontosabb volt, mint a magyar Himnusz. Nem lehet, hogy arról van szó, hogy ez a fajta „magyarosodás”, immár csaknem öt év nélkülözésével párosulva, meghozta az eredményét?
De végül is, tehetjük fel a kérdést Hatos nyomán, akkor tényleg kit érdekelt a „trianoni trauma”, ha a magyar parasztot már nem érdekelte semmi a saját „osztályhelyzetén” és szűkebb pátriájának sorsán kívül? Kik voltak azok, akik – Hatos egy helyütt használt szavaival – az „ezeréves magyar rög illuziójának rabjai” voltak? Csak az említett, élhetetlen, de úrhatnám középosztály? Rajtuk kívül kit érdekelt végül is az egész?
Nem más, mint Kádár János adja meg rá a választ. 1964-ben, a Politikai Bizottság ülésén ugyanis a német-lengyel határ ügyét és az NSZK kapcsán előkerült határkérdéseket tárgyalták Hruscsov levele nyomán, de kitértek a trianoni határokra is. Nemes Dezső próbált hímezni-hámozni, hogy kit érdekel ez a kérdés: „bizonyos réteget”. Kádár erre csattanós választ adott „Nemes elvtárs azt mondja, hogy »bizonyos réteg«. Én meg tudom mondani, hogy milyen réteg, munkások, parasztok értelmiségiek rétege. Ez a kérdés mindenkit izgat. […] Őrültség lenne azt mondani, hogy nincs határprobléma. 18 éve ezzel küszködik a párt.”
Vajon 1964-ben, csaknem két évtizednyi kommunista diktatúra után, még mindig hatott volna „az ezeréves magyar rög illúziója”? A történelmi elitek és a középosztály felszámolása után még mindig a „hamis tudat” tartotta volna markában az embereket? Ilyen javíthatatlanok ezek a magyarok? Mint annak idején Babits Mihály, akit maga Hatos is idéz 1919-ről szóló könyvében: „Nekem hiába szónokol akárki a megváltásról, itt születtem ez a talpalatnyi föld elvesztése fáj nekem a legjobban!”
Hatos Pál cikkében tulajdonképpen a történelmi, hagyományos magyar identitást veszi célba. Erre vadászik. Ez azért is meglepő, mert néhány hónappal ezelőtt a Kollai Istvánnal folytatott vitájában a közösségi oldalon még éppen ellenkező álláspontot foglalt el – amit azután a Válaszonline hasábjain már jóval kevésbé erőteljesen fejtett ki. Most pedig mintha pont az ellenkezőjét gondolná.
Mindezek után térjünk vissza az első két idézetünkre. Mondhatjuk-e, hogy a szovjet uralom vagy a náci uralom jó volt a lengyel parasztság vagy éppen a nincstelenek számára? Mondhatjuk-e, hogy senki nem sírta vissza Lengyelországot, a nemzeti függetlenséget? Természetesen nem mondhatjuk. Vagy kihozhatjuk-e azt, hogy senki nem sírta vissza a második lengyel államot, a „pánok Köztársaságát”? Ez is félrevezető lenne. A párhuzam természetesen meredek, hiszen a kétfajta megszállás csak egészen távolról mérhető össze, és Lengyelország tragédiájának 1939 és 1941 közötti fejezete sem hasonlítható a régi Magyarország fájdalmas szétbomlasztásához. És persze a két háború közötti Nagy-Romániát még a politikai rendőrséggel, a Siguranțával együtt sem lehet egy totalitárius hatalomhoz hasonlítani, de az első Jugoszlávia királyi diktatúrájának szerb szoldateszkáját sem. Mégis, rosszízűen emlékeztet mindez Hatos érvelésének alapjára – amennyiben egy társadalom egy óriási kataklizma hatására bekövetkező töréseiről van szó.
Érdemes még megvizsgálni, hogy a „Trianon trauma = magyar uralmi igények = levitézlett úri (közép)osztály fészkelődése” képlet hogyan jelent meg annak idején a valóságban. Egry Gábor – aki Hatos Pállal nagyjából egy történelmi elbeszélésmódot követ – „Etnicitás, identitás, politika” című könyvében a következőket írja „a magyarok és a grófok azonosításáról”: „Így fordulhatott elő, hogy egy Temes-Torontál megyei községben megjelenése alapján azonnal magyarként azonosítsanak valakit. Mint azt az esetet ismertető jelentés írja, az egyébként német nemzetiségű idősebb községi jegyző fehér vadászkalapban érkezett, ruházata miatt azt hitték róla, hogy ő a bégamonostori gróf, és ha gróf, akkor nyilván magyar is. Ugyanez a motívum megjelent Matei Gheorghe és a nagyváradi járási bíró afférjában is, amikor a bíró a miniszterelnökkel (Alexandru Averescu) szembeni lenéző hozzáállását azzal igazolta, hogy neki már magyar grófokkal is volt dolga, hozzájuk képest Averescu „senki”. A grófok, földbirtokosok, oligarchák sztereotip azonosítása a magyarokkal Csehszlovákiában is elterjedt volt, ugyancsak általánosító módon, szembeállítva a becsületes szlovákokkal. Ez az ellentét lényegében alátámasztotta azokat az elemeket is, amelyek a nemzeti és regionális identitás-diskurzusokban gyakran a saját csoportot demokratikusnak vagy a másik csoportnál demokratikusabbnak jelenítették meg. Másfelől mindez fordítva is működhetett és működött is. A becsületes, jóindulatú szlovák vagy román képe autosztereotípiaként a népnevelő középosztály helyzetét és szerepét is legitimálhatta, hiszen becsületességük naivitást és politikai éretlenséget is takarhatott. […] A román középosztályi figura – az identitáspolitikai diskurzus demokratikus önmeghatározása ellenére – a román munkással szemben a magyar középosztályi világgal azonosul. Ez érdekes ellentétben állt a csehszlovákiai helyzettel, ahol ugyan hasonlóképp tetten érhető egy magyar dominanciájú középosztályi világ, az új helyzetben megjelent egy olyan csoport is, amely nem csupán idegen volt ebben a társadalmi közegben, de egyúttal egy jóval befogadóbb és rétegzettebb polgári kultúrát képviselt. Így aztán a csehszlovákiai közbeszédben megjelent a magyar jellegű középosztályi kultúra bírálata is, mint ami nem demokratikus, szemben a cseh és az ehhez kapcsolódó új, immár nem magyarón szlovák társasági kultúrával.”
A „kis győztesek” történelmi nézőpontjában azonban nem csak a „magyar úri világ” elnyomó, korrupt, feudális és legfőképpen bűnös képzete az, amit úgy általában a „magyarral”, mint történeti minőséggel azonosítanak. Hatos 1919-ről szóló könyvében jegyzi meg, hogy a kommün idején „a szlovák nacionalisták számára ’magyar’ és ’vörös’ ugyanazt jelentette”. Ha felütjük például a Wikipédiát, az 1918-1919-es összeomlás időszakára nézve egy olyan bejegyzést találhatunk, hogy „magyar-román háború”. Vagyis a Tanácsköztársaság és magyar(országi) Vörös Hadsereg harcait egészen máshogy interpretálják, azt folytatólagosan a „magyarok” ellen vívott háborúként értelmezik. Így például első világháborús hősi emlékműveken az évszám 1916-1919; míg a magyaron 1914-1918. Hatos szerint az első kommunista diktatúra 133 napja alatt vívott harc tulajdonképpen revíziós küzdelem volt, s ezt szembeállítja a Horthy-rendszer születésével, amely rezsim nemhogy hadat nem viselt a megszállók ellen, hanem még alá is írta a trianoni békét. A dolog persze nem ilyen egyszerű. Hatos cikkében többször is utal rá, hogy az elveszített területek elvesztése nem érdekelt senkit, viszont 1919-ről szóló könyvében Kassa visszafoglalása kapcsán ezt írja: „Barna arcú, büszke mezőtúri parasztkatonák léptek először a felszabadított felföldi város területére: a szegedi 46. gyalogezred 12. zászlóalja”. Nos, valóban voltak olyanok, akiket igenis érdekelt az elveszített területek visszavétele, a csehek, románok kikergetése. A tiszteken kívül a vöröskatonák egész sora a megszállt területek felszabadításáért lépett a Vörös Hadsereg soraiba. Sajnos csalódniuk kellett. Révész Tamás „Nemzeti vagy vörös?” című írásából tudjuk, hogy Tanácsköztársaság vezetése nem a magyar integritásért harcolt. „Nem állunk a területi integritás alapján, de élni akarunk, azért nem voltunk hajlandók visszavonni a demarkációs vonalat” – mondta Kun Béla 1919. április 19-én. Amikor az addig alkalmazott mozgósítási eszközök nem hozták meg a remélt számú és kellőképpen motivált újoncot, megpróbáltak ugyan „nacionalista” jelszavakat bedobni, igaz, már csak mérsékelt sikerrel, mivel politikai tőkéjüket nagyjából felélték. A Tanácsköztársaság Vörös Hadseregéből egy csomó ember egyéni története tehát a mi „sztorink” is; de a maga teljességében a Vörös Hadseregnek és a Népbiztosok Tanácsának semmi köze a Hatos által kárhoztatott magyar történeti hagyományhoz vagy a revízióhoz. Miért kellene nekünk a cseh, a román történeti perspektívából nézni a saját történelmünket?
„Trianon emlékoszlopaitól nem látszik, hogy a 400 év után újra függetlenné lett Magyarországot egyéb módon is szétszabdalták, megcsonkították belső konfliktusai.” 400 év után újra független? A magyar közjogi hagyomány szerint 1918 előtt is önálló állam voltunk, ugyanis az Osztrák-Magyar Monarchia két önálló állam (az Osztrák Császárság és a Magyar Királyság) államszövetsége volt, amelyek szuverenitásuk egy részét (jelentős részét) beadták a közösbe. A történeti magyar felfogás szerint a magyar államiság ugyanis soha nem szünetelt; s ha ez kívülről máshogy is látszott, ez legfeljebb elődeink hibája, hogy 1867 után nem helyeztek súlyt annak kommunikálására, hogy létezik olyan, hogy Magyarország. A Budapesti Hírlap 1930. június 5-i, a tizedik évfordulóra megjelentetett cikkben ezt írják: „Praznovszky Iván főtitkárt azzal igyekeztek vigasztalni, hogy a magyar békeszerződés aláírásának tulajdonképpen örömünnepnek kell lennie Magyarország részére, hiszen ez azország az osztrák-magyar monarchia keretén belül mindig küzdött a függetlenségért, a béke aláírásának napja tehát a magyar állami függetlenség kezdetét jelenti.” Ismét, miért kellene elfogadnunk a minket nemcsak legyőző, de meg is vető szereplők narratíváját? Determinisztikus jellegű tehát Hatosnak az az ide kapcsolódó megállapítása is, miszerint: „a független Magyarország csak a történelmi Magyarország sírgödréből léphetett elő.” Mivel a Vörös Hadsereg elkésett és nem ilyen célú próbálkozásán kívül csak néhány magára hagyott „reakciós” próbálta a benyomuló „kis győzteseket” visszatartani, ezért nem tudjuk, hogy tényleg így kellett volna-e lennie. Sajnos úgy alakult – úgy alakítottuk, úgy alakították – hogy a történelmi Magyarország összeomlott. De ez nem azt jelenti, hogy a történelmi Magyarország, és a „független” Magyarország egymás ellentétei lennének. Nem: hanem az utóbbi az előző szerves folytatása.
„A múlt szüntelenül üzen a jelennek, s a történész feladata, hogy az üzenetet elolvassa, akkor is, ha a szöveg homályos, elmosódott, hézagos vagy átfestett. A hosszú magyar történelem egyik üzenete, hogy a nemzet folytonosságát egyszersmind kifejező és biztosító, korról korra átívelő hagyományoktól eltérni súlyos, akár jóvátehetetlen következményekkel jár.” – írja a nagy levéltáros, Kecskeméti Károly más kontextusban, de megállapítása talán Hatos cikkének egészére is igaz lehet. Van egy történeti hagyományunk, miszerint Trianon rossz volt. Éspedig nem csak azért rossz, mert lehetetlen mennyiségű területet vesztettünk, és magyarok milliói szorultak kisebbségi sorba. Hanem azért, mert Trianon az összes magyart megbélyegzi. Meghazudtolja a történelmünket; elveszi a mítoszainkat; a „magyart” egyenlővé teszi a meghaladottal, a bűnössel. Végül pedig ott van az elvesztett területeinkhez kapcsolódó magyar kultúra értékeinek óriási tömege. Mikszáth „görbeországa”, Márai Kassája, Kosztolányi szabadkai gimnáziuma, a nagybányai iskola festményei, a pozsonyi Országháza, Vajdahunyad várkastélya – sorolhatnánk, egészen a modern táncházmozgalomig és a „Székely legendárium” animációs sorozatáig. Az nem búsongás, ha ezekkel a tarsolyunkban azt mondjuk: közünk van az elveszített területekhez, s a jelen helyzet valamiféle disszonanciát hordoz.
A fentiekből következik, hogy Trianont nem lehet átlépni. Megoldani, feloldani talán egyszer, valamikor lehet; de csak úgy magunk mögött hagyni belátható időn belül lehetetlen. És ezért fájni is fog.
Hatos Pál mély történelmi tudású szakember. Olyan írói vénával, amely könyveit, tanulmányait, esszéit szépirodalmi igényű szövegekké emeli. A tudománypolitikai éleslátás sem idegen tőle, erre volt példa, amikor Ungváry Krisztiánt és Szakács Árpádot párba állítva, mindkettejüket „bozótharcosnak” nevezte. Így az ember nem érti, hogy aki ilyen nagyszerűen tud írni, az miért a kisszerűséget próbálja mindenütt látni?