Március tizenötödike kifejezette vidám nemzeti ünnep. Először is a tavaszhoz kapcsolódik. Másodszor egy sikeres és vértelen forradalom emlékét idézzük fel ezen a napon. Harmadszor márciusi hőseink – különösen is a márciusi ifjak – nagyon emberközeliek. A reformkor megkoronázása volt ez, az 1790-től húzódó nagy mozgalomé, amely az 1830-as, ’40-es években érte el a tetőpontját. 1848. március 15. a nagy visszatérés a világ színpadára, a saját történetünk fonalának újrafelvétele. Talán a legfontosabb üzenete, hogy az új, modern Magyarország politikai alapjait saját erőből vívtuk ki, nem pedig egy birodalmi központ fejlesztési tervei által kaptuk meg és nem is az idegen dinasztia kegyéből nyertük el.
S egyúttal frappáns válasz is Johann Gottfried Herder híres-hírhedt jóslatára a magyarok eltűnéséről. Ezt általában így szokták közreadni: „A mások közé ékelt kis számú magyaroknak századok múltán talán majd a nyelvét sem lehet fölfedezni.” A szöveghűebb fordítás így hangzik: „A magyarok vagy madzsarok az egyetlen népe ennek a törzsnek (a finn-ugornak), mely a hódítók közé bejutott […] Most aztán szlávok, németek, vallachok és más népek közt az ország lakosságának kisebbik részét alkotják, és évszázadok múltán tán már nyelvükkel is alig találkozunk.”
A Nemzeti Múzeum 1848. március 15-én
A fentiek szerint érdemes egy pillanatra szemügyre venni az egyik márciusi ifjú, a legnagyobb íróink közé tartozó Jókai Mór „Ezer év” című versét. Kevesen tudják, hogy hatalmas epikus életműve mellett Jókai néha verselt is – s ezek az alkotásai nem voltak rosszabbak, mint akárhány, korabeli poéta által jegyzett költemény. Nyelvezete persze ma már dagályosnak, itt-ott pátoszosnak tűnik; de attól még igencsak élesen vág a dolgok közepébe. Néhány versszakát adjuk itt közre – olyanokat, amelyek nemcsak a vers megírásának idején (1867), hanem ma is érvényesek lehetnek.
Két évtized: – s betölt az ezredév,
Magyar nép életének ezrede.
Mondjuk: tiz százados tündéri álom;
Valóban átélt hosszú szent rege!
E föld egy szines szappanbuborék,
Története – bolygó szinváltozás;
A mint egy szin a mást felváltja, az
Nép-eltünés s uj ország-támadás.
S e hab tünő szinváltozásait
Két szellemórjás nézi két felől:
Egyik teremt, éltet, megtart, szeret; –
Másik rombol, tagad, pusztít, gyülöl.
[…]
Sátán irigyen bánta rossz müvét:
«E szikla-nép kifog minden halálon:
Más nemtő lássa hát kimulni őt:
Pusztitsa el a lassu, kába álom.
[…]
S jött a hizelgő lassu kábulat,
Mely a magyar szivét elringatá:
Feledni tudta multját; szenderén
Magát önellenének álmodá.
S mélyen szunnyadva, elhagyá magát,
Fogyott, megolvadt, mássá alakult:
Nem látta meg nagy őseit, kik ott
Körüle lengtek gyászos árnyakul.
Feledte nyelvét, ős szokásait,
Gúnyt űze abból, a mért apja halt.
Oltárán más istennek áldozott;
S tor-asztalnak vevé a ravatalt.
Nevette azt, mért annyi sziv szakadt,
Elesküvé hazája szent nevét!
– Ur Isten! bűnül fel ne ródd neki:
Hiszen csak álmodott, míg ezt tevé!
Isten szemébe köny gyült, látva őt.
Öngyilkosoknál veszve a malaszt:
Ki életéről önmaga lemond,
Többé az ég sem szabaditja azt.
[…]
S e népet látta Isten küzdeni,
Sietni elmulasztott év után,
Előhaladt nagy nemzetek között
Versenybe szállni nagy szellemtusán.
A halhatlanság csarnokába visz
E föld szinéről nem egy angyal-ut: –
E nép egyenlő hévvel birta meg
A kardot, lantot, ásót és gyalut.
És győze minddel! – S akkor összetépték,
Nem egy, de minden ördög törte le.
És aztán eltemették, mélyen is,
Kardját, lantját, elhantolák vele.
E hon felett egy végső nagy csatát
Egy Isten és egy daemon küzdenek:
Magyar nemzet! melyik részére állj?
Határozd el magad, és ne remegj!