Vajon mit jelent ma az évszázadok óta közmondásos lengyel-magyar barátság? Vajon mikor tapasztalhatjuk ennek kézzelfogható jelét? S vajon, amikor idegen nagyhatalmi befolyás a két baráti nemzet életében a másik ellen próbál hangulatot kelteni, mit tehetnek ez ellen a barátság őrei?
A XX. században az a különös helyzet alakult ki, hogy mind az első világháborúban, mind pedig a másodikban a két nemzet az egymással szemben álló nagyhatalmi koalíciókban, az ellentétes oldalakon állt. Az első világháború esetében persze erről történelmietlen beszélni, mivel lengyelek harcoltak az Osztrák-Magyar Monarchia kötelékeiben, s ezek soraiból formálódott ki a terepen levő függetlenség-párti erők magja; de utóbb kényszerűségből az orosz cár is állított talpra külön lengyel seregtesteket. Végül pedig a lengyel függetlenségi mozgalom egyértelműen az angol-francia-amerikai antant hatalmakhoz csatlakozott.
Amikor Magyarország 1920-ban a földre taposva, kirabolva, megalázva próbálta magát összeszedni, még mindig jutott arra ereje, hogy egy óriási lőszerszállítmánnyal segítsen a bajba jutott lengyeleken, amelyek így meg tudták fordítani a szovjetek ellen vívott varsói csata menetét, s megtörténhetett a „csoda a Visztulánál”. A két háború közötti időszakban megint ellentétesek voltak a két nemzet érdekei: Lengyelország a versailles-i nagyhatalmi rendszer megőrzésében volt érdekelt, míg Magyarország ennek a békerendszernek a revíziójában. Lengyelország egy győztes, sőt: diadalmas középhatalomnak számított, Magyarország pedig páriának, megbélyegzett, a Nap alatt magának helyet kereső kisállamnak.
Magyar katonák vonulnak be Kolomea (ma: Kolomija) városába. 1941. július 2-án foglalták el a várost a honvédség alakulatai
Mégis, a baráti kapcsolatok nem hamvadtak el. Ráadásul 1938-tól ezek konkrétabb formát is öltöttek: ez volt a Kárpátalja esetében kialakult magyar-lengyel titkosszolgálati együttműködés. A második világháború kitörése azután megint az ellenséges koalíciókban találta a két nemzetet. Lengyelország a Német Birodalom és a Szovjetunió elsődleges célpontja volt, míg Magyarország az előbbi szövetségese, s az utóbbi felé is próbált tapogatózni, hogy a németekkel szemben mozgásterét megőrizhesse. Az események ismertek. Az, ahogyan a magyarok befogadták a lengyeleket, ahogyan a magyar állam ernyőt biztosított a lengyel földalatti futárszolgálat számára, s ahogy ezeknek az éveknek az egyetlen lengyel középiskolája a kontinensen Balatonbogláron működött. Ismert az is, ahogyan 1944-ben, a varsói fölkelés idején a magyarok segítettek a lengyel felkelőknek.
De vajon mi történt a hatalmas kelet-európai területeken a két időpont között?
Maria Zima, a lengyel Nemzeti Emlékezet Intézetének (IPN) munkatársának egy rövid tanulmányát felidézve kell megemlékeznünk a magyar segítségnyújtás egy alig ismert fejezetéről. Ez pedig nem volt más, mint az, ahogyan a megszálló magyar alakulatok segítséget és védelmet nyújtottak a lengyel polgári lakosság számára az ukrán fegyveres bandákkal szemben a volhíniai tragédia idején. Az alábbiakban részletek olvashatnak a tanulmány magyar fordításából:
Becslések szerint mintegy 100 000 lengyel halt meg az OUN és az Ukrán Felkelő Hadsereg keze által Kelet-Lengyelországban és Volhíniában. […] A magyar segítség változatos jellegű volt. Fegyvereket és lőszert adományoztak az UPA támadásai ellen védekező lengyeleknek, sőt maguk is bekapcsolódtak az UPA elleni aktív küzdelembe. A lengyelek birtokában lévő fegyverek nagy része éppen a magyar csapatok fegyverzetéből származott. Ezen kívül a magyarok élelemmel látták el a lengyel lakosságot, és szükségleti cikkekkel látták el őket. A segítségnek ez a formája különösen értékes volt akkor, amikor a lengyeleket az ukránok elvágták a kommunikációs útvonalakhoz való hozzáféréstől. Emellett a magyarok segítettek a megtámadott volhíniai és kelet-lengyelországi falvak megmaradt lakóinak a menekülésben. Különösen intenzív volt a lengyelek menekülése a magyar állásokba a Magyarországgal határos falvakban. A honvédek orvosi segítséget is nyújtottak a sebesülteknek. A magyarok átengedték az állásaikon az élelemhez jutni próbáló lengyeleket. Ilyen helyzetekről maradtak fenn beszámolók például Przebrażban. Ez azonban nem volt mindig biztonságos vagy könnyű. Az is előfordult, hogy a magyarok az alacsony éjszakai hőmérséklet ellenére sem akartak átengedni egy csoport lengyelt, attól tartva, hogy azok valójában a szovjetek vagy az ukránok előőrsei. Reggel azután átengedték az „unokatestvéreket”, mentegetőzve az éjszakai óvatosságukért.
Zdolbunow egy olyan falu volt, amelynek lakói jó emlékeket őriztek a magyarokról. A lengyelek hamar baráti kapcsolatot alakítottak ki az ott állomásozó magyar helyőrséggel. A magyarok a lengyel templomokba jártak misére, ahol mindkét nemzet által ismert dalokat énekeltek, például a Bogurodzicát. Ahogy Wincenty Romanowski, a Káin napjai című könyv szerzője visszaemlékezett: „Minden vasárnap egy nagy csapat jött a templomba misére. Énekelték a dalaikat, amelyeket a lengyelek is megtanultak. […] Úgy tűnt, hogy Lengyelország megszakítás nélkül ebben a templomban és ebben a városban él egy testvéri nemzet védelme alatt. Nagyobb biztonságban éreztük magunkat”. A zdolbunivi helyőrségparancsnok állítólag még azt is megpróbálta elérni, hogy a Volhíniából menekülő félezer lengyel Magyarországra távozhasson. Ez nem volt elszigetelt eset. A lengyel területeken állomásozó magyarok gyakran rejtegettek lengyeleket a hazájukba történő hazaszállításkor. Legszívesebben azonban azokat vitték magukkal, akik magyar származásukat igazolni tudták. Érdemes megjegyezni, hogy a lengyelek annyira bíztak a magyarokban, hogy felkérték őket, hogy biztosítsák az ukránok által bestiálisan meggyilkolt szeretteik temetési szertartásait. Ugyanis attól tartottak, hogy az ukrán milíciák nem tisztelik a temetést, és megtámadják a temetésre összegyűlt lengyeleket. A magyarok figyelmeztették a lengyel felet a tervezett ukrán támadásokra is, ha ilyen információk birtokába jutnának.
A magyarok lengyelbarát hozzáállása miatt a németek bizalmatlanok voltak szövetségeseikkel szemben, és követték azok mozgását. Ezért a magyarok néha úgy tettek, mintha a lengyelek ellen harcolnának, hogy ne keltsenek német gyanút. Még akkor is, amikor a [lengyel] Honi Hadsereg 27. Volhíniai hadosztályának katonáival került sor összecsapásra, a magyarok az elfogott lengyeleket visszaküldték a kórházba. A magyar csapatoknak sikerült közbenjárniuk a német parancsnokságnál, hogy a lengyel földalattiak elfogott katonáit szabadon engedjék. Az egymás egyenruháinak könnyebb felismerése érdekében például mindkét fél tájékoztató szórólapokat és szószedetet osztogatott.
A lengyel földalatti Honi Hadsereg 27. volhíniai hadosztályának harcosai (Archiwum Akt Nowych)
Amikor a volhíniai mészárlásokat a kelet- kis-lengyelországi mészárlások követték, a térségben állomásozó 1. magyar hadsereg katonái, valamint az úgynevezett magyar megszálló csoport katonái ismét támogatásukról biztosították az „unokatestvéreket”. 1944. május 12-ig a szovjetek ellen a frontterület Kolomyja-Nadwórna szakaszán folytak a harcok. Ezekben magyarok is részt vettek. Itt állomásoztak többek között a 7. gyaloghadosztály, a 24. gyalogezred, a nyíregyházi 12. ezred és a kassai 21. ezred katonái. Ezek a katonák többek között Stanislawowban [Sztanyiszlau] támogatták a lengyeleket. A lengyel-magyar kapcsolatfelvételre már 1941-ben is sor került itt. Akkoriban a Stanislawowban állomásozó magyarok védték a lengyeleket a németek terrorjától. 1943 őszén ismét magyar erők érkeztek a városba. 1943-ban arról voltak híresek, hogy megvédték a lengyeleket az ukrán felkelő hadsereg támadásaitól.
(Maria Zima cikke „»Bratankowie« w chwili próby. Węgrzy na Wołyniu i w Małopolsce wschodniej w latach II wojny światowej” című, az IPN Bulletinben megjelent írásának kiegészített változata „80 lat temu na Wołyniu” [A volhíniai mészárlás 80. évfordulója] címmel a Polska Press országos napilapokban nyomtatásban 2023. július 10.-én jelent meg.)