Az 1990-es évek egyik visszatérő kérdése volt, hogy hogyan lehetne a kommunista diktatúra alatt elkövetett bűncselekmények elkövetőit felelősségre vonni. Ez volt az az fogalom, ami később az „igazságtétel” nevet kapta. A kérdés természetesen már 1989 őszétől kezdve felmerült, de valódi politikai súlyt a ’90-es évek csatározásaiban kapott. Az igazságtétel mellett az első szabadon választott országgyűlés jobboldali pártjai – és a mögöttük álló gondolkodók – tették le a garast, a másik oldalon pedig a baloldali és liberális pártok, illetve a velük összefonódott „kritikai értelmiség”.
Előbbiek az igazságtételi törvényekkel, majd a nemzetközi jog alapján próbáltak meg eljárni egyes nyilvánvaló kommunista bűncselekmények elkövetőivel szemben. Utóbbiak pedig az 1990 októberi Demszky-Hack törvényjavaslat óta azt „vonalat” látszanak vinni, hogy a kommunista múltról szóló közbeszéd fő csapásiránya az egykori állambiztonsági hálózati személyekről, vagyis közkeletűen az „ügynökökről” szóljon.
Az önkényuralom idején elkövetett bűncselekményekkel szemben a jobboldali ügyvédek, jogászok és politikusok elsősorban szimbolikus módon kívántak volna eljárni, hogy mindössze jelezni lehessen: ami a kommunista diktatúra időszakában történt, az nem volt rendben. Miután ez Sólyom László és Göncz Árpád erőfeszítéseinek is köszönhetően ellehetetlenült, az erőfeszítések a nemzetközi jog alapján megindítható eljárásokra irányultak; ezek lettek az úgynevezett sortűzperek.
Felvonulás Tatán 2019-ben a forradalom és szabadságharc emlékére (Tata város oldala a közösségi médiában)
E helyütt nincs értelme részletekbe menően írni a sortűzperekről – mindössze annyit kell megjegyeznünk, hogy igazából ezek a perek nem a döntéshozók – a felsőbb hatalombirtokosok – ellen folytak le, hanem a végrehajtók ellen. A második az eljárások számadatai: „a Fővárosi Főgyügyészség 32 ügyben 40 bűnelkövetővel szemben indult eljárás, míg a Budapesti Katonai Ügyészség további 8 ügyben nyomozott. A jelentős bizonyítási nehézségek és a jogi-politikai környezet miatt számos eljárás nem jutott el a vádemelésig, 8 ügyben az ügység vádat emelt, és csak 4 (!) vádlottal szemben szabtak ki jogerősen letöltendő szabadságvesztés-büntetést.” („Az nem lehet ugyanis, hogy súlyos bűntett ne legyen büntethető” Jogi fejezetek a magyarországi igazságtétel és kárpótlás történetéből, NEB, Budapest, 2017., 267.o.)
Ezeknek a sortűzpereknek volt az egyik fejezete az úgynevezett tatai sortűzper Korbely János és társai ellen. Tatán 1956. október 26-án nyitott tüzet a kommunista karhatalom. Korbely János százados azzal volt megbízva, hogy szerezze vissza az ellenőrzés a szabadságharcosok által elfoglalt rendőrség épülete fölött. Mire Korbely és egysége odaért, már csak fegyvertelen civilek és szintén fegyvertelen rendőrök tartózkodtak a rendőrség udvarán illetve a környező utcákon. Korbely megkérdezte, hogy kinél van fegyver, mire az egyik civil azt mondta, hogy egy másik civilnél, Kaszás Tamásnál van. Korbely felszólította a fegyver átadására, mire Kaszás vitába szállt vele, majd elővette a pisztolyt, hogy átadja. Erre Korbely és társai tüzet nyitottak. Hárman azonnal meghaltak. Az eseményeket azért kellett röviden összefoglalni, mivel az ominózus strasbourgi per sarokpontja a fegyver átadása volt, pontosabban a mögötte levő szándék.
Korbely ellen 1993 indult per, majd hosszas huzavona után 2001-ben ítélték hat év börtönre, amelyből kettőt le is kellett ülnie. Korbely 2007-ben fordult az Emberi Európai Jogok Bíróságához, amely 2008-ban hirdette ki az ítéletét. Az ítélet szerint a magyar eljárás megszegte a „törvény nélkül nincs bűncselekmény” (nullum crimen sine lege) elvét, s ezzel az Emberi Jogok Európai Egyezményének 7-es cikkelyébe ütközik, mivel Kaszás Tamás nem tartozott a genfi konvenció által „védett személynek” meghatározattak körébe. Éspedig azért nem tartozott bele a strasbourgi bíróság szerint, mivel nem 1. nem volt fegyvertelen, 2. nem bizonyítható, hogy meg akarta volna magát adni.
A bíróság persze más kérdéseket is vizsgált (pl. tudhatott-e Korbely arról, hogy az 1949-es genfi konvenciókat a Magyar Népköztársaság jogrendjébe emelte: igen, tudhatott), de a bíróság ítéletének központi eleme a fenti megállapítás volt.
Pontosabban szólva: a lényeg igazából a sorok között rejlett. A strasbourgi ítélet ugyanis nemcsak jogi-, hanem politikai és emlékezetpolitikai döntés is volt. Éppen ezért tesszük közzé itt azoknak a bíráknak a különvéleményét, akik nem értettek egyet az ítélettel és az ítélethez csatolták értékelésüket. A két különvéleményből derül ki ugyanis a jogi útvesztőben elmaradt lényeg.
Lorenzen, Tulkens, Zagrebelsky, Fura-Sandström és Popović bírák közös különvéleménye
Hivatkozva egyrészt egy jól beazonosítható személyekből álló csoporttal szembeni megkülönböztetés és üldöztetés jelenlétére, valamint a fegyveres konfliktussal való kapcsolatra vagy nexusra – olyan elemekre, amelyeket jogi szakértők feltételeztek, de amelyek komoly viták tárgyát képezik[6] –, a Bíróság arra a következtetésre jut, hogy az emberiesség elleni bűncselekmények relevánsabb konstitutív (lényegi) eleme az, hogy azoknak „részét kell képezniük egy ‘állami fellépésnek vagy politikának’, vagy a polgári lakosság elleni széles körű és szisztematikus támadásnak” (lásd a 83. bekezdést). Ezen a ponton álláspontunk szerint helytelen azt állítani – miként az az ítéletben szerepel –, hogy a magyarországi bíróságok nem vizsgálták meg, hogy 1956-ban történt-e széles körű és szisztematikus támadás a polgári lakosság ellen, tekintve, hogy a Legfelsőbb Bíróság felülvizsgálati tanácsa megállapította: köztudomású tény volt, hogy a diktatúra központi hatalma csapatokat vetett be a tüntetéseken részt vevő lakosság, valamint a megalakuló fegyveres forradalmi csoportok ellen (lásd a 34. bekezdést). Ami pedig azt az állítást illeti, miszerint a Legfelsőbb Bíróság „nem foglalkozott azzal a kérdéssel, hogy a kérelmező által elkövetett konkrét cselekmény részét képezte-e ennek az állami politikának” (lásd a 84. bekezdést), ez egyszerűen ellentmond az ügyiratban található bizonyítékoknak és az 1956. október 26-i tatai események történelmi valóságának.
Akárhogy is legyen, az ítélet következtetésében megnyilvánuló visszafogottság vagy óvatosság nyitva hagyja azt az alapkérdést, hogy a cselekmény, amely miatt a kérelmezőt elítélték, valóban kimeríthette-e az emberiesség elleni bűncselekmény fogalmát. A Bíróság így úgy ítéli meg, hogy „kérdéses, hogy az emberiesség elleni bűncselekmény konstitutív elemei teljesültek-e a jelen ügyben” (lásd a 85. bekezdést), ami azt jelzi, hogy ezen az alapon nem állapíthatja meg az Egyezmény 7. cikkének megsértését.
Az általános elvek összefoglalása során az ítélet megerősíti, hogy a Bíróságnak általában nem feladata, hogy a hazai bíróságok helyébe lépjen, és elsősorban a nemzeti hatóságok, különösen a bíróságok feladata a belső jogszabályok értelmezésével kapcsolatos problémák megoldása. Helyesen mutat rá arra, hogy ez akkor is érvényes, ha a hazai jog az általános nemzetközi jog szabályaira vagy nemzetközi egyezményekre utal, mivel a Bíróság szerepe arra korlátozódik, hogy megbizonyosodjon arról, hogy az ilyen értelmezés joghatásai összeegyeztethetőek-e az Egyezménnyel (lásd a 72. bekezdést). A többség mindazonáltal mindenféle magyarázat nélkül más irányba indul el, és egy gyenge, bizonytalan alapon egyszerűen a saját ténymegállapításaival helyettesíti a magyar bíróságok megállapításait.
Tekintettel annak a feladatnak a komplexitására, hogy az események megtörténte után több mint ötven évvel rekonstruáljuk az ügy tényállását, nem látunk okot arra, hogy nagyobb hitelt adjunk a Bíróság által levont következtetéseknek, mint a magyarországi bíróságokéinak. Ellenkezőleg, úgy véljük, hogy a nemzeti bíróságok kedvezőbb helyzetben voltak ahhoz, hogy értékeljék az összes rendelkezésre álló tényt és bizonyítékot.
Elismerjük, hogy a magyarországi bíróságok határozatai hagyhattak megválaszolatlan kérdéseket az áldozat magatartásával és a kérelmező annak tulajdonított értelmezésével kapcsolatban. Azonban a Legfelsőbb Bíróság ítélete indokolásának esetleges hiányossága felvethetett volna kérdést az Egyezmény 6. cikke [a tisztességes eljáráshoz való jog] alapján, de az ügy körülményei között az Egyezmény 7. cikke alapján nem.
Ezek a főbb indokok vezettek bennünket arra a következtetésre, hogy a jelen ügyben nem történt meg az Egyezmény 7. cikkének megsértése.
Loucaides bíró különvéleménye
Úgy gondolom, hogy a magyarországi bíróságok azon megállapításai, miszerint Kaszás Tamás fegyverével kapcsolatos magatartása inkább egy olyan ember gesztusának felelt meg, aki átadni próbálja a fegyvert, semmint annak, hogy támadást intézzen vele, nem voltak ésszerűtlenek – figyelembe véve e tekintetben, hogy Kaszás Tamás a társaival együtt olyan tisztekkel állt szemben, akik folyamatosan rájuk szegezték a géppisztolyaikat, és hogy a tisztek ereje felülmúlta a civilekét. Ilyen körülmények között Kaszás Tamás részéről minden olyan kísérlet, hogy a fegyverét a kérelmező ellen használja, az öngyilkossággal lett volna egyenértékű. Ezért nem látok okot arra, hogy felülbíráljam a magyarországi bíróságok erre vonatkozó megállapításait.
Mindenesetre nem értek egyet a többség azon megállapításával, miszerint a kérelmező elítélése alapvetően a kérelmező Kaszás Tamás reakciójára adott válaszára összpontosult. Elfogadom a Kormány azon álláspontját, miszerint „a kérelmező elítélése elsősorban azon alapult, hogy egy civil csoportra lőtt, illetve parancsot adott másoknak a lövésre”. A vonatkozó eljárások jegyzőkönyvei egyértelműen alátámasztják ezt a nézetet. A kérelmezőt azzal vádolták, hogy „egy katonai osztagot vezetett egy feladat során, hogy visszaszerezzék az ellenőrzést a Rendőrkapitányság épülete felett, valamint hogy civilekre lőtt, és parancsot adott embereinek, hogy civilekre lőjenek, ezzel több személy halálát és sérülését okozva” (lásd az ítélet 21. bekezdését).
A magyarországi bíróságok a tények alapján azt is megállapították, hogy a kérelmező bűnös „többrendbeli emberölésben, ami emberiesség elleni bűncselekménynek minősül, és amelyet tettesként követett el az épületen belüli gyilkosságok tekintetében, valamint felbujtóként az épületen kívüli gyilkosság tekintetében” (lásd az ítélet 38. bekezdését).
Ezért, még ha el is tekintünk a kérelmező és Kaszás Tamás közötti incidenstől, nem látom, hogyan tekinthetnénk el a bíróságok azon megállapításaitól, hogy a kérelmező elleni ügy és az elítélése más civilekre is vonatkozott, akik nem rántottak fegyvert, és semmilyen módon nem voltak felfegyverkezve. E tekintetben rendkívül fontos hangsúlyozni azt a tényt, hogy amint Kaszás Tamás előrántotta a maroklőfegyverét, „a kérelmező válaszul határozott parancsot adott embereinek a tüzelésre. Ezzel egy időben géppisztolyából tüzet nyitott Kaszás Tamásra, akit mellkasán és hasán ért a lövés, és azonnal meghalt. A kérelmező parancsára leadott lövések egyike egy másik személyt talált el, három lövés pedig egy további személyt ért. Egy újabb felkelőt meglőttek, aki később belehalt a sérüléseibe. Két egyén kifutott az utcára, ahol a kérelmező embereinek másik szakasza lőni kezdett rájuk. Egyikük nem halálos fejsérülést szenvedett; a másik személyt számos lövés érte, és a helyszínen életét vesztette” (kiemelés tőlem) (az ítélet 15. bekezdése; lásd még a 42. bekezdést).
A kép teljessé tétele érdekében azt is hozzá kell tennem, hogy a bizonyítékok szerint a kérelmező és csoportjának tagjai „PPS típusú 7,62 mm-es géppisztolyokkal és TT pisztolyokkal voltak felfegyverkezve” (a Fővárosi Bíróság Katonai Tanácsának ítélete). Véleményem szerint ezek a géppisztolyokkal végrehajtott, Kaszás Tamáson kívüli, fegyvertelen civilek ellen irányuló válogatás nélküli lövöldözések nem tekinthetők másnak, mint emberiesség elleni bűncselekménynek.
Hozzá kell tennem, azt is úgy találom, hogy elegendő bizonyíték állt rendelkezésre arra vonatkozóan, hogy a szóban forgó lövöldözés a polgári lakosság elleni széles körű és szisztematikus támadás részét képezte. E tekintetben figyelembe veszem a Legfelsőbb Bíróság ítéletét, amely a következőket állapította meg:
„…köztudomású, hogy 1956. október 23-ától kezdődően a diktatúra központi hatalma fegyveres erőit a békés tüntetéseken részt vevő fegyvertelen lakosság és a megalakulóban lévő fegyveres forradalmi csoportok ellen vetette be. Ez idő alatt a fegyveres erők jelentős katonai felszerelést, például harckocsikat és repülőgépeket alkalmaztak, és a rezsimmel szembenálló lakosság elleni tevékenységük az egész országra kiterjedt. Gyakorlatilag háborút viseltek a lakosság elsöprő többsége ellen. Ugyanezt támasztják alá a diktatúra honvédelmi miniszterei által ebben az időszakban kiadott parancsok is.
Mindezekre tekintettel megállapítható, hogy az országban 1956. október 23-ától kezdődően nem nemzetközi jellegű fegyveres konfliktus volt folyamatban mindaddig, amíg a diktatúra fegyveres erői a lakosság ellen léptek fel, majd miután a Szovjetunió hadserege november 4-én megszállta az országot, a konfliktus nemzetközivé vált.” (az ítélet 34. bekezdése)
Valóban, a diktatúrával szemben fellépő polgári lakosság elleni fegyveres elnyomás és támadás abban az időben nemzetközileg ismert volt Magyarországon.
Nem tudok egyetérteni a többség azon megállapításával, miszerint a Legfelsőbb Bíróság „nem foglalkozott azzal a kérdéssel, hogy a kérelmező által elkövetett konkrét cselekmény részét képezte-e ennek az állami politikának oly módon, hogy az az emberiesség elleni bűncselekmények körébe tartozzon, ahogyan ezt a fogalmat 1956-ban értelmezni kellett” (lásd az ítélet 84. bekezdését).
A Legfelsőbb Bíróság megállapítása a szeme előtt lévő kérdésre, nevezetesen arra az incidensre vonatkozott, amely miatt a kérelmezőt elítélték. Ahol a Legfelsőbb Bíróság által leírt helyzet uralkodott, várható volt, hogy a vizsgálandóhoz hasonló számos különálló incidens óhatatlanul megtörténik a fegyveres erők lakosság elleni szervezett tevékenységének részeként. Nem szabad szem elől téveszteni azt a tényt, hogy a kérelmező – amikor szembeszállt és rálőtt Kaszás Tamásra és a mellette lévő csoportra – a diktatórikus rezsim ügynökeként járt el, amely erőszakkal próbálta elnyomni azokat a civileket, akik a rezsimmel szemben álltak, mint ahogyan a kérelmező támadásának áldozatai is. Röviden: a kérelmező által alkalmazott erőszak e rezsim nevében és céljából történt. Ilyen körülmények között nem látom, hogyan lehetne elválasztani azt az incidenst, amelyben a kérelmezőt bűnösnek találták, a katonaság általános, szisztematikus támadásától és a polgári lakosság elleni vonatkozó állami politikától.
A fenti indokok mindegyike alapján úgy találom, hogy a kérelmező nemzetközi jog szerinti, emberiesség elleni bűncselekmény miatti elítélése semmilyen módon nem egyeztethetetlen az Egyezmény 7. cikkének rendelkezéseivel, és ezért úgy találom, hogy az említett cikkelyt nem sértették meg.
[A szerkesztő megjegyzése: amivel egyik strasbourgi bíró sem foglalkozott, de emlékezetpolitikai értelemben fontos: a tatai sortűz akkor történt, amikor a végrehajtó hatalom fejét – a kormányfőt – Nagy Imrének hívták.]