Zbigniew Herbert, a nagy lengyel költő és író, amikor munkásságát a magyarországi Bethlen Gábor Alapítvány 1987-ben Bethlen Gábor díjjal ismerte el, a következőket írta köszönőlevelében: „[Közép-Európa] töprengéseim, reményeim és nyugtalanságaim tárgya. Miképpen lehet azt kifejezni, hogy Budapesten, Prágában és Zágrábban – a világ falanszterépítői és a történelem ellenére – megtalálom saját valóm nyomait… Mi is Közép-Európa? Bizonyára nem a földrajz vagy a társadalmi rendszer határozza meg, hanem a sors és a kultúra közössége, a kultúráé, amely autonóm, független szellemi tartomány […] Sokszor lehetett olyan tapasztalatunk, hogy Európa szegény rokonai vagyunk. Rokonok persze, de olyanok, akiknek néha csak szánalomból fizetnek egy pohár bort… Ebből fakad nemzeti komplexusunk. Soha nem tudtuk pontosan, milyen szerepet vállalhatunk Európában.”
Ma már szinte feledésbe merül a hazai rendszerváltás előzményei között a Bethlen Gábor Alapítvány, amelyet Illyés Gyula és Csoóri Sándor köréhez tartozó gondolkodók alapítottak s nagy politikai-jogi küzdelem árán jegyeztettek be a még létező kommunista diktatúrában, kihasználva a Magyar Népköztársaság „szocialista jogrendjének” slendriánságát. Bár a Bethlen Gábor Alapítvány elsősorban a Kárpát-medencei magyarság, illetve a diaszpóra összetartozásának megerősítését szolgálta, de természetesen a közép-európai gondolat is ott volt a létrehozók fejében.
Az 1980-as évek igazából Közép-Európa nagy időszaka volt. Nemcsak Lengyelország miatt, hanem azért is, mert ekkorra értek be és értek meg 1956 és 1968 tapasztalatai is. Ez volt az az időszak, amikor tudtuk, hogy összetartozunk – s nemcsak a szovjet megszállás miatt, hanem a nyugatitól némileg eltérő életfelfogás miatt is. Ennek a nagy időszaknak volt a résztvevője és alakítója Kiss Gy. Csaba.
Kiss Gy. Csaba (1945-2025) a Nemzeti Emlékezet Bizottsága és a Hír FM rádióműsorában, a Farkasveremben
Kiss Gy. Csabát régóta ismertem. Szikár alakja, szigorú, kutató tekintete valójában nemcsak tudást, hanem humorérzéket is rejtett. Tanárember volt, mégpedig kitűnő. De „gondolkodó” is, abban az értelemben, hogy gondolatait nemcsak tanítványainak tartogatta, hanem igyekezett megosztani a szélesebb nyilvánossággal is. Azért, mert tudta, hogy az emberek közösségeinek kialakulása, s állandó újraalakulása csak a beszédből, a párbeszédből indulhat ki. Tépelődött, töprengett, vizsgálta magát, s vizsgálta a körüllevő világot is – hogy megértse, hogy megértsük azt. A politikával 1987-ben, a lakitelki sátorban ismerkedett meg közelről, majd rövid részvétel után hagyta ott ezt a világot az 1990-es évek elején. Politikus nem lett, de tudósként is közéleti szereplő maradt – sohasem tagadta, hogy legyen mégannyira egyetemi ember is az adott tudós, akkor is dolga és kötelessége van a közzel szemben.
Kiss. Gy. Csaba édesapám nemzedékéhez tartozott, s ráadásul kétszeresen is földinek számíthattuk egymást. Részben mind a ketten XI. kerületiek voltunk, részben pedig – apai nagyanyám révén – a Duna-melléki magyar parasztgyökerek is ott voltak. Kiss Gy. dunapataji születésű volt, a mi családunk pedig Solthoz is kötődött. A két mezőváros húsz kilométerre van egymástól. Édesapám, s Csaba is nyaralni járt vissza. Ők még látták azt a magyar birtokos parasztpolgári társadalmat, amit a kommunista diktatúra az erőszakos téeszesítéssel tönkretett. Én már csak ennek a nyomaival találkozhattam, amikor a hétvégék és a nyár egy részét az édesapám által örökölt solt-petőfitelepi szőlőben töltöttem, ahonnan gyakran jártunk át Dunapatajra, a Szelidi-tóhoz. Kiss Gy. Csaba nagyszerű írásai között természetesen Dunapataj is felbukkan: „A térképen azt olvashatjuk: Dunapataj. Nekem, akárcsak minden idevalósinak, persze Pataj. Apám szülőfaluja. Gyerekkoromban nemegyszer nyaraltunk nagynénje házában, anyám mesélte, itt tanultam meg járni. Előttem a régi kép: nádfödeles ház, gémeskút az udvar közepén, két eperfa a végén.”
Ízig-vérig magyar volt tehát, s mégis, Lengyelországgal is örökre eljegyezte magát. Álljon itt most 1981-es naplójegyzeteiből két idézet, amelyek a közép-európaiságról, s a magyar és a lengyel „vezérmotívumokról” szólnak.
„Mégsem lehet igaz mindaz, ami Lengyelországban augusztus óta történt. Ellentmond a józan észnek, őrültség az egész. Talán soha ne m jutott eszembe még ilyesmi. Valami megfoghatatlan szorongás fogott el. Itt élünk ezen a helyen, ebben a században, tudjuk, mi minden megtörtént errefelé. Népekkel és egyénekkel. Hogy mennyire törékeny minden, napsugaras pillanataink mélyén is ott van valami sötét lyuk. Szorongásunk ránk nőtt, hozzánk tartozik, mint egy szemölcs az arcon vagy a bőrkeményedé s a lábujjunkon. Meg is szoktuk tulajdonképpen. Gyakran iránymutatónk, mintha meg is nyugodnánk attól, hogy létezik.”
„A történelem nem lehet részvéttel senki iránt, mégis nehéz köznapi ésszel kizárni belőle a remény teleológiáját. Mintha valamiképpen belénk volna programozva a »lesz még egyszer ünnep a világon«, s azzal a hittel, hogy a mondott világ — ez a világ. A messziségbe nézünk, s hogy folytassuk munkánkat, vállaljuk a ránk kiszabott sorsot, de szükséges valaminő célképzet, s benne értékeink diadalra jutásának a reménye. Hogy legalábbis egyszer-másszor egy kissé közelebb kerülhetünk ezekhez az értékekhez. Ez minden újabb nemzedék reménye. A jelenben élő Magyarországon ez a szomjúság talán még nagyobb, mélyebbre van ugyan fojtva, és nemegyszer agresszivitásban, önpusztításban jelenik meg. Alkoholizmus, depresszió, öngyilkosságok — ezek a megjelenési formái, a társadalom betegségének mindenki által ismert tünetei. Akkor mégis ez volna a század történelmére az adekvát válasz? Mi, magyarok jobban ismernénk a Történelem természetét, mint a lengyelek? Nem hiszünk ámításának, amikor fölfedett keblű, barikádra lépő, kezében szent zászlót tartó isteni asszony képét mutatja föl előttünk? Bölcsen ismerjük a ködképek természetét, tudjuk, mi történik, ha hiszünk az ámításnak. Teleologikus a mi fölfogásunk is: a bekövetkező rosszat várjuk, előle igyekszünk időben menedéket találni. Hogy legalább védett helyen érjen a csapása.”
Vajon így volt? Vajon így van? S hogyan tudunk saját Közép-Európát csinálni? Ezeket a kérdéseket hagyta itt nekünk Kiss Gy. Csaba.