A Délmagyarország, 1941. december 25.-i számában olvashatjuk a következő vastagbetűs címet: „Nincs karácsonyi fegyverszünet a frontokon”. A híradásban, amellett, hogy arról tudósítanak, hogy Hongkongot elfoglalták a japánok, a következőket írják: „Karácsonykor változatlan erővel, ha lehet még nagyobb energiával folynak a hadműveletek úgy az egyes arcvonalakon, mint a diplomáciai fronton. A szovjet arcvonalon a karácsonyi béke fegyverszünete helyett tovább tartanak a súlyos harcok. A szovjet csapatok a Volhov folyónál elkeseredetten támadnak.” Nos, persze nem mintha a németeknek eszük ágában lett volna az untermensch „oroszok” felé bármiféle karácsonyi fegyverszünettel kedveskedni, de hát akkor már Magyarország is hadban állt, s a sajtót ehhez mérten kell olvasnunk.
De mi volt egy háborúval korábban? Az első világháború nyugati frontján lezajlott spontán karácsonyi fegyverszünetet mindenki ismeri. A megrázó, sőt, itt-ott szívbe markoló eseménysorozatot majdhogynem szó szerint tüzérséggel lövette szét az ellenoldal országának halálára felesküdött brit és francia hadvezetés – és részben a németek is. A nagy közös keresztény európai kultúra egyik utolsó látványos, hatalmas fellobbanását azóta számtalanszor elbeszélték, megfilmesítették, s a spontán fegyverszünet emlékét koncertekkel is ápolják.
Első világháborús képeslap
A keleti fronton lezajlott hasonló eseményeket azonban mintha elnyelte volna a múlt köde. A mi térségünket is meghatározó poszt-nyugati történelmi elbeszélésmódban ugyanis a fő front a nyugati front volt, a keleti front szereplői mellékszereplők. Norman Stone brit történésznek az első világháború keleti frontjáról 1975-ben írott könyve kilenc kiadást élt meg az elmúlt ötven évben – nem azért, mert egyébként Stone kitűnően írt, hanem azért, mert rajta kívül senki más nem írt erről hasonló műfajú összefoglaló kötetet. A BBC History Magazin magyar kiadása 2018-as, első világháborús különszámának talán jó, ha egy tizede szólt a keleti frontról.
Abban az irodalmi-nyelvi közegben, amelynek ma Magyarország a tagja, a mi történeteink alig-alig léteznek. Nem jutunk szóhoz, mondhatnánk.
Pedig bő évszázada ezt olvashatták a magyar olvasók: „A pápa karácsonyra fegyverszünetet szeretne. Rómából jelentik. A Vatikánban beszélik, hogy a pápa már fáradozik, hogy a karácsonyi ünnepekre a hadviselő felek fegyverszünetet tartanának, olykép, hogy a keleti fronton ez a fegyverszünet a görögkeletiek karácsonyakor [is] megnyittassék.” (Délmagyarország, 1914 december 10.) Akkoriban a nagy európai közösségnek nemcsak a Monarchia és Közép-Európa, de még Oroszország is része volt…
Az első világháború első (naptári) évének idején még valahogy a béke tűnt a természetes állapotnak, s a világnak az a rendje, amelyet Gavrilo Princip szerb terrorista pisztolylövése fülsiketítően durrantott szét. „A szeretet ünnepe van ma. A szeretet istenének nevében némuljon él tehát egy pillanatra a harci zaj, ne dörögjenek az ágyúk, ne ropogjanak a puskák, mert magas vendég érkezik e földre. Az ég követe, Istennek szent Fia, az Úr Jézus jő mihozzánk. Vitéz katonák, bátor harcosok legyenek egy pillanatra ártatlan, gyönge gyermekek, és örvendezzenek a hit mécslángjának kigyulladt fényében” – írta az Udvarhelyi Híradó száz évvel ezelőtti karácsonyi számában Vajda Ferenc udvarhelyi lelkész.
És valóban, mintha itt-ott ez a jámbor kívánság megvalósult volna. Egy keleti fronton harcoló magyar katona, Petrás József így emlékezett vissza a száz évvel ezelőtti karácsonyra: „Éjfélkor kapunk egy parancsot, hogy nem szabad senkire sem lőni. Meg voltunk lepődve, hogy hát a fronton vagyunk és nem lehet lőni. Hajnalban jönnek az oroszok, hát mit mondjak, olyan 800-1000 méterre lehetett a két drótakadály, jönnek az oroszok, csoportosan, de fegyver nélkül. Mit csináljak, nekünk nem szabad lőni, hát ezek megesznek bennünket, ha birokra megyünk. Hát jön utánuk a réztrombita is, megállnak a két drótakadály között, és ottan megszólal a zene, táncolnak az oroszok, minekünk nem szabad mozdulni. Egyszer látjuk, hogy a mi zenekarunk is megy kifele. No akkor gyerünk mink is. Összekerültünk, ők adtak cukrot, cigarettát, mink nem adtunk semmit, de nekünk nem vót. Aztán összefogódzkodtunk, és jártuk a táncot, ahogy tudtuk, ővelük.”. Így idézte fel a Nagy Háború századik évfordulóján a székelyföldi Udvarhelyi Hírmondó a karácsonyi fegyverszünetet.
Az osztrák-magyar csapatok más fronton karácsonyi fegyverszünetet tartottak az ellenféllel közösen. Az olasz arcvonalon, ahol a két küzdő fél állásai néhol alig 10-20 méterre voltak egymástól, kisebb kövekhez kötött cigarettát, csokoládét dobáltak át egymásnak a bakák. „Stencinger Norbert történész egy olyan esetről számolt be, amikor a magyarok az isonzói semleges zónában feldíszítettek egy fenyőfát, majd amikor kigyulladtak a fények, az olaszok hirtelen megzavarodtak, s lőni kezdték a fát. Aztán néhány másodpercen belül rájöttek, hogy egy karácsonyfára tüzelnek, s abbahagyták a lövöldözést.” – folytatja az Udvarhelyi Hírmondó.
(Zárójelben jegyezzük meg: érdekes, hogy a szerb és a román frontról nem tudunk ilyen jellegű fegyverszünetekről…)
Persze olyan is volt, hogy a front egyik szakaszán karácsonyi frontbarátkozás folyt, míg kicsit odébb öldöklő küzdelem, ahogyan a Nagy Háború Blog felidézte. 1917. karácsonyán a 20. honvéd gyalogezred „az olasz fronton a bressanini hídfő előtt volt védőállásban, amikor a III. zászlóalj jobbszárnyán tartózkodó századdal szemben, az ellenséges lövészárokban 24-én alkonyatkor egy táblát emeltek magasba az olasz katonák „Boldog ünnepeket” magyar nyelvű felirattal. Ezen az éjszakán egy puskalövés sem dördült el a harcoló felek között, átmeneti fegyverszünettel ünnepelve meg a szeretet ünnepét. Nem volt ilyen szerencsés azonban az ezred II. zászlóalja néhány kilométerrel távolabb, ők egész éjjel keményen harcoltak a rájuk támadó ellenséggel.”
Az már csak hab a tortán, hogy 1918-ik esztendő elsötétedő végén a Pesti Napló arról számolt be – nem kevés önhitegető szómágiával – hogy Körmöcbányán egy megszálló cseh alakulat fellázadt, hogy karácsonyra haza akar utazni, s végül is ezt meg is engedték az alakulatnak. A tudósítás így folytatódik: „A Felvidéket megszálló cseh csapatok parancsnoka tegnap azzal a kéréssel fordult magyar kormányhoz, hogy a karácsonyi ünnepekre való tekintettel kössenek három napos fegyverszünetet. A kormány nem is válaszolt az ajánlatra, mert felfogása szerint Magyarország nincsen háborús viszonyban Csehországgal szemben és így nem is köthet fegyverszünetet. A kömöcbányai epizód megmagyarázza, hogy a csehek miért kérnek fegyverszünetet.”
A magyar félnek ekkor már hadrafogható fegyveres erő híján jó választása nem igen volt. S így még a karácsonyi fegyverszünetek is az ókori mondás rettenetes igazságát húzták alá: „Ha békét akarsz, készülj a háborúra.”