Kétszáz éve született a legnagyobb magyar mesélőnk, Jókai Mór. Valahol úgy nőtt fel, hogy mindig gyerek maradt; és a Biblia sorai alapján arra juthatunk, hogy az ilyeneké a mennyek országa. A reformkor idején lett gyerekből ifjú, s a 1848. március 15-e örökre megrészegítette – mint ahogyan egész nemzedékét rabul ejtette a magyar szabadság és a magyar nagyság megtapasztalása. És ahogyan az akkori nemzedékek átélték a bukás tragédiáját 1849 nyárutóján, úgy a hitüket sem vesztették el soha Magyarországban. Jókai abból korból jött, amikor „jelszavaink valának: haza és haladás”, amikor még a Haladás hívei nem fordultak a Haza ellen. Éppen ezért Jókai művei általában pozitív kicsengésűek, főszabály szerint happy enddel végződnek.
Horowitz Lipót: Jókai Mór portréja (1888)
Jókai nem a Sötét Oldal depresszíós írója. Emberképe alapvetően pozitív, az ember természetének és világának Jó oldalát festi fel. Még a szadista Trenk bárót is egészen emberarcúnak írja le egyik ponyvaízű kisregényében. Az 1990-es években egy sokáig állt egy falfirka a Bartók Béla út és a Fadrusz utca sarkán levő ház falán, s így szólt: „Az élet jó, a világ nem.” Jókai, a nagy romantikus írónk műveit olvasva elhisszük, hogy nemcsak az élet jó, de a világ is lehet az. Romantikus volt – azonban nem nélkülözi a flegmatikus, itt-ott fatalista magyar realitásérzéket sem. Humora is valami egészen magyar humor. Abból a régi korból nőtt ki Jókai, amely a török kiűzése után egészen a XIX. század első feléig tartott, s amely korszakban Magyarország lassú, álmatag módon újra benépesült és újjáépült. És abban a korban élt és alkotott, amely hitt a fejlődésben, a technika erejében, amelyben felgyorsultak a dolgok, bár a látszat hellyel-közzel megmaradt.
A március idusát követő napok álmait Jókainál a Bécsbe érkező magyar küldöttség fogadtatásának leírásánál foghatjuk meg:
„És ismét új jelenet következik. Minden eddiginél hangosabb riadal. Erősebb a harckiáltásnál, örvendetesebb a diadal hozsannájánál. A kettő együtt! A magyar országgyűlés küldöttsége érkezett meg Pozsonyból. Az az öröm, az a lelkesedés! Az az üdvkiáltás, azok a testvéri csókok! Minden utca tömve férfiakkal, minden ablak hölgyarcoktól ragyog. Nemzetőrök, aulatagok képezik a fegyveres sorfalat; virágzápor, háromszínű szalagos koszorúk özöne omlik alá az érkezőkre. Két szerető szív talál egymásra, két ország szíve: fiatalsága. Talán álmodtuk mindezt? Bizony, csak úgy álmodtuk mindezt. Pedig ott voltunk, láttuk, szemünk előtt történt; éreztük a csókot, a jó barát csókját s a fiatal hölgy csókját; úgy tetszik, mintha még most is édes volna tőle a szívünk; pedig hát mégis álom volt!”
Sajnos ebből az álomból volt egy keserű ébredés, de akit ez az álom akkor megragadott, azt többé nem engedte el.
Jókai annak az évszázadnak a nagy mesemondója, amelyben tulajdonképpen a ma ismert „magyar kánon” alapjai megszülettek. Irodalmi művek, a Hősök tere, Madách Ember tragédiája, városaink, az országunk szerkezete (még a maradék országé is) – a XIX. században megalkotott alapokon állunk a mai napig. Vajon jók voltak-e az akkor lefektetett fundámentumok? Vagy az utódok rontották el? Vagy egyszerűen így alakult? Nem tudjuk. De azt tudjuk, hogy az a korszak mert álmodni. Méghozzá teremtő álmokat, ahogyan Weöres Sándor megkülönbözteti az ábrándokat a teremtő képzelet által létrehozott valóságtól. Azután persze lehet, hogy század vége felé talán ábrándokká fajultak az álmaink.
Legvégül álljon itt egy idézet Jókai egyik novellagyűjteményéből – arról a korról, amikor Kossuth szavaival élve még „jogos visszatorlással” felelhettünk az ellenünk indított támadásokra. A jarkováci csatát festi fel a „Csataképekben”, amely csatában a szerb felkelők álnokul próbálják a magyar honvédeket csapdába csalni, s éjjel rontanak rá az alvókra.
„E perczben hangos éljenkiáltás hangzék odakünn. A csatázok közé új viaskodók jöttek, az öt közlegény, kik pőrére vetkezve, de fejükön vörös sipkájokkal jöttek hadnagyukat megmenteni. Iszonyú csapásokat osztva a puska agyával, utat törtek a szerbeken keresztül hadnagyukig, ott azt közrevették, szuronyt szegeztek s egy percz múlva nem volt szerb a szobában. Az utczákon ekkor már verték a nagy lármadobot. A zajra felriadt legénység felkapta fegyverét s pőrén, mint aludt, rohant ki az utczára. A huszárok nyergeletlen lovaikra ugráltak fel. A csoportozók rögtön csataoszlopot formálva rohantak végig az utczákon szuronyszegezve s minden lépten szaporodva új csoportozókkal. Egy lövés sem esett részükről, csak a szurony dolgozott. Mint ellenállhatatlan vihar rohant végig a legzajosabb utczán a pirossipkás sereg, előtte elfogyott az ellen, mögötte megszűnt a csata, élén a szőke ifjú hadnagy, vérengző szavakkal biztatva nálánál nem kevésbbé bátor harcztársait. A ráczok torlaszait elfoglalták, az ellenállókat leöldösék, templomukba üszköt vetettek. A rémes éjszakában égő város vérpiros fényénél iszonyúan folyt tovább a csata. A ráczok erejöket terv szerint szétszórva, eleinte urai voltak a csatatérnek, később azonban a magyarok, csapataikat összeszedve, rettentően fizették vissza a kölcsönt. Reggelre a városon kívüli mezőn mind együtt voltak a magyar seregek, rendben sorakozva. Együtt voltak a ráczok is a városon belül, halva, szétszórva utczákon, udvarokban. A város szörnyű füsttel égett a megholtak felett.”