Ezúttal egy rendhagyó bejegyzés következik. Nem kifejezetten történelemről lesz szó, de egy történészről igen. Schmidt Máriáról.
2001 nyarán ismertem meg Schmidt Máriát, amikor az egyetemről kikerült pályakezdőként bekerültem a Terror Háza Múzeumot előkészítő csapathoz. Gyűjtöttem a fotókat, hanganyagokat, dokumentumokat; írtam a teremszövegeket, a szócikkeket, böngésztem és összeállítottam az adatokat, válogattam a termekbe kerülő idézeteket. Filmek vágását kísérhettem figyelemmel és interjúk rögzítését is csináltam. Néha lehordtak, néha ide-oda irányítottak, máskor meg megdícsértek – ahogyan a társaimat is, sőt, a kiállítás létrehozását és az épület rekonstrukcióját végző tekintélyesebb szakembereket. Az egész mögött Schmidt Mária állt. Ordított, amikor kellett és bíztatott, motivált mindenkit, amikor arra volt szükség.
Végül összeállt a kiállítás. Amikor a fiatalabb kollegákkal, egykori egyetemi barátokkal a megnyitó után beültünk egy koccintására, még fel sem fogtuk, hogy azon a napon valóban múzeumi vitrinbe zártuk a múltat, ahogyan azt akkor Orbán Viktor a megnyitó beszédében mondta. Hogy a Terror Háza Múzeum olyan mérföldkő, aminél mindenkinek meg kell állnia egy pillanatra. Lehet szeretni, vagy utálni; dicsérni vagy kritizálni – de létezik. És azért létezik, mert egy történelmi igazságot testesít meg, és a kiállítás százezrek, milliók történeti igazságát mondja ki. Paradigmaváltó, ha kicsit tudományosabban akarjuk megfogalmazni.
Lenin elvtárs kisöpri a Föld szemetét.
A megnyitó után még egy bő évtizedig dolgoztam Schmidt Mária munkatársaként a Múzeumban. Lassan negyed évszázada áll a Múzeum, és továbbra is bőven akadnak látogatók.
Amikor valaki azt ábrázolja, hogy Schmidt Máriát agyonverik egy bottal, akkor nem csak egy ember gyilkosságát mutatja be, játszi könnyedséggel. És még csak nem is arról van szó, hogy a baloldal a maga megszokott módján elfogadhatóvá, sőt, vicces virtussá teszi a jobboldali emberek meggyilkolását. Hiszen tisztátalanok vagyunk mind az ő számukra. De, mint mondtam, nem csak erről van szó.
Amikor Pintér eljátssza Schmidt Mária meggyilkolását, akkor Schmidt főművét, a Terror Házát is agyon akarja verni. Azt mutatja be, hogy a mi világunkat is agyon akarja csapni. Mert milyen vicces is már szétverni a konzervatív népség otthonát!
Pusztítsd el a nép ellenségét! – aki ezúttal Trockij
„A színházban mindenféle megeshet. Bármit elhihetünk, ha jól van tálalva.” – nyilatkozta nyolc évvel ezelőtt Pintér Béla. Hát igen. A baj csak az, hogy az egész világ is egy színház, s ott is mindenféle megeshet. Nem a művészet utánozza ugyanis az életet, hanem fordítva: az élet a művészetet. Csak azt nem értem, hogy hogy jött elő Navalnij? Az orosz rendszerről szóló véleménykülönbség megér egy agyonverést?
Pintér egy interjújában elmondta azt is, hogy színházába fideszes politikusok járnak, akik a „a politikai ihletettségű, maró gúnnyal bíró poénokon akkorát nevetnek, hogy kis híjján leesnek a székről”. Legközelebb talán legyen felmutatva a színpadon Charlie Kirk meggyilkolása. Mekkora poén már! Vagy a hét AfD-s jelöltté, akik épp a választási kampány idején hunytak el! Óriási!
„Ha valós problémát vet fel mondjuk egy néző, amelyben én is tökéletlennek érzem azt a megoldást, amelyet az adott előadásban mondjuk alkalmaztam, akkor nem okoz problémát igazat adni.” – mondta még Pintér Béla. Az agyonverős megoldást vajon tökéletlennek fogja érezni? Kicsit félő, hogy hogyan fogja tökéletesíteni. Guillotinnal, akasztófával, sortűzzel?