Halottak Napján a veszprémi Vámosi úti temetőbe látogatva a hősi halottak sírjainál az ejtőernyősök emlék-kopjafájára lettem figyelmes. „Hősi halott” – vajon mit takar ez a kifejezés? A Hadtudományi Lexikon szerint: „az a volt tényleges állományú katona, aki a – katonai eskü és a szabályzatok előírásai alapján elvárható magatartást tanúsítva, a haza fegyveres védelme, katonai szolgálati kötelezettségének teljesítése során helytállt és életét áldozta, v. elszenvedett sérülése következtében [vagy] aki az alkotmányos rend fenntartásában való közreműködés, szükségállapot idején v. veszélyhelyzetben, …balesetveszélyes szolgálati feladat (…aknatelepítés és felszedés stb.) teljesítése közben [vesztette életét].” Ez természetesen egyfajta iránymutatás a jogászoknak is, hiszen a „hősi halottá nyilvánítás” hivatalos eljárásához tartoznia kell egy definíciónak is. Persze az egyszerű civil nem érti, hogy miért csak a tényleges állományúakra vonatkozik és a tartalékosokra miért nem. Ettől függetlenül, ahogyan Gerő András egy tanulmányában írja, a hősi halott fogalma régóta köztudomású és egyértelmű: „hősi halott az, aki a seregben híven teljesítette kötelességét, és életét adta a haza védelméért.„
Az ejtőernyős hősi halottak emlék-kopjafája a veszprémi Vámosi úti temetőben
Az ejtőernyős emlékmű azoknak az ejtőernyősöknek a tiszteletére emelték, akik a Magyar Királyi 1. Honvéd Ejtőernyős Zászlóalj tagjaként 1941. április 12-én a délvidéki hadműveletek során, az első magyar ejtőernyős harci bevetésére indultak a Veszprém melletti jutaspusztai repülőtérről. A kiadott direktíva szerint: „Ejtőernyős század előreláthatólag akkor kerül Zombortól délre a Ferenc-csatorna mentén az ottani hidak kézbevételére alkalmazásra, ha a IV. hadtest támadása térnyerően halad előre.” Így került sor az ejtőernyősök éles bevetésére is. Feladatuk tehát az volt, hogy a Délvidéken Szenttamás térségében, a Ferenc csatornán két hidat elfoglaljanak és biztosítsák, hogy az előretörő magyar egységek ezen átjuthassanak. Az ejtőernyős harccsoport Savoia-Marchetti SM. 75 típusú vezérgépe azonban a felszállás közben feltehetőleg műszaki hiba miatt lezuhant. Ez a következőképpen történt: „a bevetési parancs kézbevétele után öt órakor az első L-101-es parancsnoki gép kigurult és megkezdte a felszállást. A repülő nagyon nehezen hagyta el a felszállópályát, és 60-100 méteres magasság között a gép oldalra borult. A repülő irányíthatatlanná vált és elkezdett zuhanni, majd ebben a ferde helyzetében csapódott le a földre. Itt folytatta a csúszást, és a megsérült tartályból kiömlött az üzemanyag. Néhány másodperc múlva belobbant az üzemanyag, és hatalmas tűzgömbben égett az egész gép. Ekkor a többi gép felszállását leállították és csak később kerültek bevetésre. A baleset következtében maghalt 16 ejtőernyős katona, köztük Vitéz Bertalan Árpád őrnagy zászlóaljparancsnok és a repülő pilótái közül négyen. Egy pilóta és nyolc ejtőernyős szerencsésen megmenekült.” Bertalan Árpád nagy veszteséget jelentett, hiszen nyugodtan fogalmazhatunk pongyolán: a legvagányabb magyar honvédtiszt volt, igazi kommandós. Még az első világháborúban a caporettoi győztes csatában 15 fős rohamjárőrével több száz (!) olasz katonát ejtett fogságba, s előrenyomulását csak akkor szakította meg, amikor elfogytak katonái – mivel hátra kellett őket hagyni az olasz foglyok őrzésére.
Az 1941. április 12-én elhunyt ejtőernyős és repülő katonákat a tragédia után három nappal Veszprémben az Alsóvárosi temetőben helyezték nyugalomra. 1992-ben a Vámosi úti temetőben létrehoztak egy Hősi parcellát ahová a városból összegyűjtötték a több helyen nyugvó magyar és német katonákat így az ejtőernyősök hamvait is áttelepítették a szépen kialakított új parcellába – olvashatjuk a Honvédelem.hu-n.
A Vámosi úti temető hősi halotti parcellájában azonban nem csak az ejtőernyősök nyugszanak. Akad közöttük doni halott, s akad közöttük olyan is, aki a háború legutolsó évében, 1945-ben vesztette életét.
Hősi halottak síremlékei a veszprémi Vámosi úti temetőben
Természetesen 1941-ben az ejtőernyős zászlóalj számára sem ért véget a háború. Különösen is 1944-ben harcoltak keményen a szovjet csapatok ellen. Először a Kárpátokban, majd Nagyváradnál, utána a Tisza mentén, végül Budapest előterében. Legutoljára éppen Veszprém környékéről hátrálva szorultak vissza a határig. Részletes beszámolót olvashatunk ezekről a hetekről Farkas Jenő munkájában: „Egyedül az ejtőernyőscsoport maradt bevetésen. Számára úgy szólt a parancs, hogy „ha nincs összeköttetése, harcolva vonuljon vissza.” Tassonyi [Edömér százados] Ugronnal [István századossal] megállapította, hogy szárnyukon német egységeknek kellett volna lenniük, de nem voltak. Úgy vélték, hogy „ez egy piszkos kelepce”. Tassonyi parancsot adott az állások feladására és a zászlóaljnak a Monostorapáti-dél erdőszélen való gyülekeztetésére. Tassonyi elrendelte a csoportonkénti visszavonulást. A zászlóalj – Ugron százados parancsára fegyvereinek nagyobb részét a kocsikba rejtette, hogy leharcolt alakulat látszatát keltsék, és nem állt meg Monostorapátiban, hanem folytatta menetét Tapolca felé. Diszelnél pihenőt tartottak és megebédeltek. A németek rá akarták venni Ugront, hogy térjen vissza az előbbi állásába, de ő a gépkocsiszállítás hiányára hivatkozva erre már nem volt hajlandó.
Tapolcáig nyílt terepen haladtak; a visszavonulás az ellenséges páncélosok támadása alatt egyébként is lehetetlen lett volna. A városba érve azonban az ejtőernyőszászlóalj katonái elé borzalmas kép tárult: a várost délelőtt igen erős légitámadás érte. Az utcákon emberi holttestek és ló hullák hevertek szanaszét. Mivel Tassonyi egy pár emberrel utóvédként visszamaradt, csak aznap éjjel érte el Tapolcát. A németeknek nyomuk sem volt, csak a repülőtéren dolgozott néhány robbantójárőr.
Az ellenség hajnalig – talán egy hadosztálynyi erővel és negyven harckocsival – elfoglalta Bazsit, és elérte Sümeget. Tassonyi őrnagy harccsoportja (a felderítőosztály, az ejtőernyősezred egy csoportja és a nehéz-páncéltörőszázad), amely a Sümeg-Zalaszántó közötti fontos útvonalat védte, ideiglenesen a 3. SS lovashadosztály alárendeltségébe lépett. Harcát a hadosztály egész tüzérsége támogatta. Mindkét tüzércsoport hatásos tűzcsapásokkal, eredményesen bénította meg a harckocsi- és géppuskás erőkkel próbálkozó ellenséget. Ez volt a hadosztály életének egyik legnehezebb, ám egyik legsikeresebb napja
Március 28-án a zászlóaljhoz visszatért Tassonyi kihirdette, hogy a hadosztály hamarosan partot vált a Zala folyón, és a legközelebbi védelmi vonal az országhatáron túl lesz. (Még Pápán elhatározták, hogy nem mennek a határnál tovább.) Egy huszonhat fős, öreg ejtőernyősökből álló csoporttal leváltotta a Hidegkútmajori utóvédet, akiket Zalaszántó védelmekor bekerítettek. A huszonhat főből álló szakasz csak a délután közepén vette fel a harcot az ellenséggel, és a leszálló szürkületben, az erdőben, kelet felé törték át a kialakult gyűrűt. A kitörés veszteség nélkül sikerült. Tassonyi, Ugrón, az öt tiszthelyettes és a huszonegy tisztes felett, a Bazsi-délen lévő erdőben átment a frontvonal. Négy nap múlva civil ruhában, fegyverükkel a kezükben gyülekeztek Bakonybél mellett, ahol a már korábban előkészített helyen lévő fegyver- és lőszerkészletüknél letáboroztak. Miután meggyőződtek a rend helyreállásáról, április 9-én, lemondva a harcról és elásva felszereléseiket, hazamentek.
Értesülve arról, mi történt a Tassonyi-szakasszal, az 1. és a 3. ejtőernyősszázadból többen bejelentették, hogy hazamennek. Civil ruhát is szereztek Nagyobb részüknek sikerült a hazajutás, kisebb részük azonban orosz fogságba esett. 1944. március 29-én Remete Imre főhadnagy vette át a parancsnokságot. A megmaradt ejtőernyősök estére Vidornyafokon ásták be magukat, és ott töltötték az éjszakát. Védőállásukat az ellenség két oldalról átkarolta, így akadályozták meg a kustányi hídon való visszavonulást. A harc során az ejtőernyősök szétugrottak. Az ellenség a nyílt területen visszavonuló ejtőernyősöket folyamatos tűz alatt tartotta. Egy részük és a felderítőosztály még megmarad állománya megsemmisült. Veszteségük hatvan százalék volt. Harcolva keltek át a Zala nyugati partjára, Kehida irányába. A gyülekezés Almásházán volt, ahol Remete főhadnagy az eligazításon kihirdette, hogy csak azok maradjanak az alakulattal, akik a végsőkig kitartanak. A [megmaradt] legénység mintegy negyede választotta a „hazamenetelt”.”