Hogyan emlékezzünk? Fotóbeszámoló a lengyel Nemzeti Emlékezet Kongresszusáról

A varsói Nemzeti Stadionban (PGE Narodowy) idén először rendezték meg a Nemzeti Emlékezet Kongresszusát. Az első kicsit érdektelenül ható elnevezés azonban a történészek Mekkáját, a muzeológusok Kánaánját és a megcélzott fogyasztók Eldorádóját takarja.

A lengyel emlékezetpolitika – természetesen más történelmi háttérrel, a magyarhoz képest kevesebb kérdéssel és jóval több és egyszerűbb válasszal – szinte ipari szinten működik. A Nemzeti Emlékezet Intézetének csaknem 2000 (igen, kétezer) munkatársa van, valamennyi vajdaságban helyi központtal. S ez még csak az egyik intézmény. Hogy csak egy másikat említsünk meg, ott van gdanski Szolidaritás Központ, mintegy 30 ezer négyzetméter alapterülettel. De említhetnénk a varsói Felkelés Múzeumát, a lengyel múzeumi boom egyik legnagyszerűbb eredményét. (Érdemes megjegyezni, hogy a lengyel múzeumi „robbanás” ősforrása, inspirálója nem más, mint a budapesti Terror Háza Múzeum).

Visszatérve a Nemzeti Emlékezet Intézetére, ennek vezetője a mindenkori kormány tagja miniszteri rangban, a mellérendelt különleges ügyészség főnöke pedig a legfőbb ügyész helyettese is egyben. A tudományos munka mellett folytatnak exhumálásokat, és nagy súlyt fektetnek az ismeretterjesztő munkára is. Ebben a szellemben rendezték meg a Nemzeti Emlékezet Kongresszusát, idén első alkalommal.

Kilátás a kongresszusnak otthont adó stadionból

A kongresszus a stadion héjjában kapott helyet, de ez sem kevés – ezer négyzetméterekre és három szintre rúgott a belakott tér. A kongresszuson természetesen volt ünnepélyes megnyitó, voltak előadások és kerekasztalbeszélgetések is. Mielőtt a képriportra térnénk, az egyik kerekasztal-beszélgetésről érdemes szót ejteni. Ez volt a legelső beszélgetés, amelyen egy széleskörű felmérés adatait ismertették. A felmérésben a lengyelek történelmükhöz való viszonyát vizsgálták.

Az Elátkozott Katonák és a felkelők lettek a „legnépszerűbbek”. A Szolidaritásról viszont megoszlanak a vélemények – mivel ma is létezik szakszervezetként. A diákok mást tartanak érdekesnek a történelemben mint a tanárok. A diákok csomo mindent nem értenek, pl. miért volt szükség a varsói felkekésre. A diákok fő információs forrása az internet, de nem tudják a forrást magát azonosítani. Ez a forráskritikára épülő történettudomány számára érthetetlen. A valaszadók többsége szerint a németeknek további jovátételt kell fizetni.

A felmérésből kiderült az is, hogy a fiatalabb korosztályok bizony néha idegenül állnak a lengyel történelemhez – mintha egy emlékezet nélküli korcsoport felnövekedése lenne megfigyelhető. Nos, ha így van, a lengyeleken nem fog múlni; mint az alábbi képriportból kiderül, szó szerint mindent bevetnek a nemzeti emlékezet megőrzésének céljából.