Több, mint egy évezreddel ezelőtt I.Ottó császár, a „Nagy”, birodalmi gyűlést tartott Quedlinburgban. Ez volt a korabeli Európai Unió plenáris ülése, s ott volt boldog és boldogtalan. Nemcsak a németek birodalmából érkeztek saját személyükben a hercegek, hanem ott volt dánok királya, a csehek-, és a lengyelek fejedelme is. Akik azonban nem voltak alárendeltjei a birodalomnak, azok nem személyesen jöttek. Előkelő urak érkeztek az arabok által megszállt Hispánia emírségéből, a ruszoktól a kijevi herceg követei, és küldöttek a távoli Bulgáriából illetve a másik birodalomból, Bizáncból is.
A magyarok fejedelme, Géza, sem személyesen jelent meg. 12 magyar urat küldött, hogy a békét megteremtsék a honfoglalás óta fennálló német-magyar háborús konfliktus helyett. Azzal, hogy nem személyében érkezett, azt fejezte ki: együtt akarunk veletek dolgozni, a keresztény Oikumenéhez akarunk tartozni, de szemmagasságból tudunk tárgyalni, nem vagyunk alábbvalóak. A magyarok így nem kerültek alávetettségbe, hűbéri függésbe a németek birodalmától, hanem saját jogon hoztak létre keresztény királyságot, a saját dinasztiájuk uralma alatt. Néhány évtizeddel később pedig fegyverrel védték meg önállóságukat. Példájuk ragadós volt, s kicsivel később a csehek és a lengyelek is saját lábukra álltak.
Mostanában a harcot politikai eszközökkel kell vívni, éspedig a mai napon éppen a szavazófülkékben. Arról döntünk, hogy megmaradjon-e a döntési szabadságunk – vagy átadjuk életünk irányítását egy – egy kinek is? Kiknek is? Egy nevenincs, homályba burkolózó hálózatnak? Egy új birodalmi központnak Brüsszelben? Egy dühös szektának? Talán mindegyiknek.
Hazugság tehát azt állítani, hogy „Európa” és Oroszország között döntünk. Először is, Oroszország senkit nem érdekel. Másodszor, ez nemcsak egy hamis alternatíva, hanem pusztán másodlagos frissességű politikai termék. Mi Európa részei vagyunk és „Európa” nem egyenlő az Európai Unióval, sőt az EU jelenleg éppen az Európa-ellenes erők kezében van. Ráadásul a hamis alternatíva azt üzeni: egy nagyobb egységhez mindenképpen tartoznunk KELL, magunkban meg se próbáljunk boldogulni. Merjünk kicsik lenni – ugye ismerős ez a szöveg?
A valódi alternatíva tehát ez: megtartjuk-e saját rendelkezésünkre az országunkat, vagy átadjuk másoknak az irányítást?
Bencsik Gábor engedélyével szeretném idézni a közösségi oldalon közzétett írását, amelynek a „A hamis alternatíva” címet adta:
„Nem hiszem, hogy bármin is változtatni lehet már, rég túl vagyunk a ráció időszakán, kiforrott érzetek keresik önmaguk igazolását a hírekben, nem az érvek formálnak meggyőződést. Mégis leírom, hogy szerintem a magyar közbeszéd egyik legkárosabb érvelése a ‘kelet vagy nyugat’ hamis alternatívája.
Nem a nyugathoz kell tartoznunk, hanem önmagunkhoz. Szent István nem a nyugathoz akarta csatolni Magyarországot, nem kelet és nyugat között választott, hanem saját jogon beilleszteni törekedett az országunkat az európai hatalmi, gazdasági és kulturális rendbe, sikerrel. Egészen Mohácsig Magyarország önmagával volt azonos, nem a nyugattal. A Mohácsot követő évtizedekben azonban a három részre szakadt ország két birodalom perifériája lett, a török kiűzése után pedig megmaradt egyedül a nyugat perifériájának.
Ez a magyar történelem legsúlyosabb tehertétele, a periférialét, amelyből kitörni 1848-ban sem sikerült, a két világháború között sem, hogy aztán a nyugatit keletire cseréljük, és legyünk évtizedekre a keleti birodalom perifériája. A szovjet birodalom összeomlott – és lettünk újra a nyugat perifériája, ahonnan az értéktöbblet, legyen az áru vagy emberi tudás, tovább áramlik a központ felé.
Egyszer majd megpróbálom ezt részletesen is kifejteni. Most csak a végét mondom: Orbán Viktor kísérlete, összes hibájával együtt ennek a periférialétnek a megtörésére, a sajátjogúság megteremtésére irányul. A vád, hogy keletre húz, csupán a nyugat hamis narratívája annak megakadályozására, hogy az őt tápláló perifériát elveszítse. A nyugat Nagy Károly óta saját perifériájának akarja megtartani Magyarországot. Ez nem valami tudatos törekvés, hanem belső önmozgásából fakad, minden hatalmi centrum perifériát épít maga körül.
Magyarország egyedül nehezen képes ezt a történelmi tettet végrehajtani. A visegrádi négyekkel inkább lett volna rá esély, hogy Európa keleti felén egyenrangú hatalmi központ jöjjön létre, de a lengyelek oroszfóbiája és az a hitük, hogy egyedül is elég nagyok az önjogúság megszerzéséhez, ezt szétbomlasztotta, Szlovákia kicsi, a csehek pedig magukat félig nyugatnak tartják, fél szívvel vennének részt az együttműködésben.
Vasárnap a legfontosabb kérdés, amivel a szavazatunkkal választ adunk, tehát ez: folytatódjék-e a kísérlet a periférialét meghaladására, vagy soroljunk vissza a nyugat által nekünk kiosztott szerepbe. Nem azt mondom, hogy erre csak egy válasz lehetséges, de a magam részéről a kísérlet folytatását támogatom.”
Hogy Bencsik Gábornak igazsága van, hadd támasszam alá három történelmi idézettel:
„Az én szokásaimat pedig, melyekről látod, hogy a királyi méltósággal összeférnek, a kétkedés minden béklyója nélkül kövessed. Mert nehéz lesz megtartani e tájon királyságodat, ha szokásban nem utánzod a korábban királykodó királyokat. Mely görög kormányozta a latinokat görög módra, avagy mely latin kormányozta a görögöket latin módra? Semelyik. Ezért hát kövesd szokásaimat, a tieid közt kimagasló így leszel, s az idegenek dicséretére szert így teszel.” (Szent István király Intelmei)
„Minden egyes al-dunai nemzet, ha sikerülne is maga köré gyűjtenie most máshová tartozó fajrokonait, legfölebb másodrendű államot alkothatna, melynek függetlensége örökös veszélyben forogna s mely szükségkép alárendelve volna idegen befolyásoknak. De ha a magyarok, dél-szlávok és románok a fönnebbi tervet fölkarolják, elsőrendű, gazdag és hatalmas állam lesznek, mely sokat fog nyomni Európa mérlegében.” (Kossuth Lajos: Dunai Szövetség, 1850)
„Tegyük fel, hogy van Új-Guineában egy párt, amely azt vallja, hogy Új-Guineának az angolokénak kell lenni. A másik szerint Új-Guinea csak a hollandok alatt lehet boldog. S most föláll valaki, s azt kérdezi: Nem lehetne Új-Guinea az itt lakó pápuáké? Hát ez a harmadik oldal.” (Németh László: Szárszói beszéd, 1943)