Halottak Napja az egyetlen olyan nagy ünnepünk, amelyet nagyon nehezen vesz birtokába a fogyasztói világ. Nem véletlen a Halloween megjelenése, hiszen sem a protestáns Reformáció Emlékünnepét, sem pedig a katolikus Mindenszenteket nem lehet kiárusítani. Tulajdonképpen Halottak Napja maradt az az ünnep, amelynek idején szinte az egész közösség valamiféle közös rituális cselekvést végez. Bár a család fogalma jelentősen átalakult, hiszen sokkal több az egyszülős-egy gyerekes háztaratás, annyiban nincs változás, hogy a modern családi emlékezet is nagyjából-egészében a nagyszülőkig, legfeljebb egy-egy dédszülőig terjed. Halottak Napja tehát nemcsak az emlékezés, de az egészséges felejtés napja is, amikor azok, akiket már nincs aki hordozzon az emlékezetében (s nagyon világiasan: fizesse sírhelyet), bekerülnek a közösség távoli múltjába. Jelképesen pedig a legtöbb nagyobb temetőben megtalálható nagy, közös kereszt alá.
A magyar néphagyományban az őskultusz mindig is megvolt, s ennek maradványa lehetett, amikor a magukra hagyott moldvai csángók köréből a XVII. században az arra vetődő katolikus klerikusok megbotránkozva feljegyezték, hogy temetésekkor, sőt, a temetőkben is férfiak-nők körtáncot jártak, egyes alkalmakkor a temetőkben étkeztek. Mindennek nyilvánvalóan rituális emlékezeti célja volt: a halottak bevonása, megtartása az élők közösségében. Nem véletlen, hogy a Halottak Napjával kapcsolatos igen változatos magyar keresztény néphagyományban gyakori szokás volt a temetőkbe való közös kivonulás, sőt, ünnepélyes körmenet tartása. Számos tájegységen fennmaradt a halottak napi vendégség, egyfajta közös halotti tor megtartása, illetve az, hogy a temetőkbe enni-innivalót vittek ki. Nem is véletlen, hogy úgy tartották: a temető, vagyis a halottak települése tulajdonképpen a párja, a mása a falunak, az élők településének.
Mind minden közösségi cselekvés, a Halottak Napja is bizonyos politikai vonatkozásokkal bír. A modern ember számára ezt talán a legjobban Chesterton brit konzervatív gondolkodó írásában találhatjuk meg: „A tradíciót úgy is meghatározhatjuk, hogy az nem egyéb, mint a választójog kiterjesztése. A tradíció annyit jelent, hogy megadjuk a választójogot a legmélyebbre szorult társadalmi osztálynak: az őseinknek. Ez a halottak demokráciája. A tradíció nem hajlandó alávetni magát annak a csekély számú és pökhendi oligarchiának, mely azokból áll, akik a véletlen szerencse folytán még itt vannak közöttünk. Minden demokrata tiltakozik az ellen, hogy valakit megfosszanak a jogaitól csak azért, mert a sors úgy hozta, hogy megszületett; a tradíció viszont tiltakozik az ellen, hogy az embert megfosszák jogaitól csak azért, mert a sors úgy hozta, hogy már meghalt. A demokrácia azt tanítja nekünk, hogy ne mellőzzük a jó emberek véleményét, még akkor sem, ha az illető az inasunk; a tradíció azt kéri tőlünk, hogy ne mellőzzük a jó ember véleményét, még akkor sem, ha az illető csak az apánk. Én magam semmiképp sem tudom elválasztani egymástól a demokrácia és a tradíció gondolatát; számomra nyilvánvaló, hogy a kettő egy és ugyanaz. Gyűléseinken ott lesznek a halottak is.”