Az átlagos magyar választópolgár, ha ránéz a térképre, akkor annyit lát Grönlandból, hogy nagy és fehér. Ez utóbbi színnel a térképeken az állandóan jéggel borított területeket jelölik. Létezhet-e egy ilyen helyen, a végtelen hómezőkön egyáltalán olyasmi, hogy „történelem”?
A történelem emberekhez kötött, és talán nem árt felidézni a faék egyszerűségű igazságot: minél több ember él egy területen, annál valószínűbb, hogy történik valami. Márpedig Grönlandon mindig is kevesen éltek, tehát, gondolhatjuk, kevés olyasmi történt, ami feljegyzésre méltó volt.
Nyári éjszaka Grönland partjainál (Carl Rasmussen festménye, 1875)
Ez természetesen nem egészen így van, hiszen a történelem nem csak attól történelem, hogy megtörténik, hanem attól is, hogy megírják. A megírt történelem is lehet persze halott; a történelem attól lesz élő, ha van, aki újra és újra elbeszélje – s az elbeszéléseket rögzítse. Az eszkimó törzsek (manapság illik őket politikailag korrekt módon inuitnak nevezni) tehát bizonyos szempontból tekinthetők történelem nélküli népeknek, mivel az a fajta módszeres regisztrálása az eseményeknek, ami Európát, Ázsiát, az amerikai indián magaskultúrákat és bizonyos fokig Afrikát is jellemezte, nem létezett.
Emlékezetük persze volt, s ez bőven elég volt ahhoz, hogy boldogan éljenek. Egy-egy közösség, úgy tűnik, történelem nélkül létezhet, de emlékezet nélkül soha. Így tehát Grönland történelmét is európai szemszögből tudjuk áttekinteni.
A viking korszak első felében, vagyis a Kr.u. X. század legelején egy viking hajóst elsodort a vihar és Grönland nyugati partjaihoz érkezett. De megpillantva sziklás, jeges-havas kietlen tájékot, úgy döntött: esze ágában sincs partraszállni, és inkább hazafelé fordította a kormányrudat. Néhány évtizeddel később azután az Izlandról emberölés miatt száműzött Vörös Erik nyugat felé indult, hogy megvizsgálja ezt a földet – nincs olyan hely, ahol egy viking ne tudna megélni, gondolhatta. 982-ben le is telepedett Grönlandon, amelynek a nevét is ő adta. A „Zöld Föld” elnevezés egy korai, tudatos marketingstratégiát képviselt, és azért választotta ezt a szép, hívogató nevet, hogy mások szívesen jöjjenek a területre. (A reklám azt jelenti, hogy másoknak bebeszéljük, hogy örülni fognak – Rejtő Jenő).
A letelepedés – elsősorban Izlandról – meg is indult, és három nagyobb tanyacsoport jött létre Grönland nyugati partjainál: a nyugati, a középső és a keleti település. A grönlandi vikingek vállalkozókedvűek maradtak, és nagyjából az ezredfordulón Erik fia Leif egészen az amerikai kontinensig hajózott. De kevesen voltak a vikingek, és úgy tűnik, hogy nemigen volt számukra bátorságos ott maradni.
A grönlandi vikingek közel 500 éven át éltek a hatalmas szigeten. Elég hamar keresztény hitre tértek, és a XII. században kijárták, hogy a brémai érsek egyházi joghatósága alól átkerüljenek a norvég Nidaros (ma: Trondheim) érsekének fennhatósága aló, méghozzá úgy, hogy saját püspököt is kapjanak. A XIII. század végén azután önként a norvég korona politikai fennhatósága alá helyezték magukat, tekintettel arra, hogy a szigeten az egyes nagycsaládok között állandó viszályok dúltak, amely viszályok emberéleteket is követeltek, az anyagi veszteségről nem is beszélve. Márpedig, ha valamit, akkor az anyagi veszteséget nemigen engedhették meg maguknak a derék grönlandi vikingek. Szűkösen éltek, hiszen a rövid nyarak ritkán tették lehetővé a bőséges aratást. A szigeten a települések közelében talált csenevész fákat kivágtak, így talajerózió indult el. A szabadon legelésző tehenek és disznók felkeltették az őslakos eszkimók érdeklődését és neki is láttak levadászni a csemegének számító jószágokat. Az inuit közösségek ugyanis nem ismerték a kutyákon kívül az állatokra vonatkozó tulajdonjogot. A sziget fő exportcikke a rozmár-agyar volt, ami lényegében elefántcsontnak számított Európában. Az importban nagy tételt képzett a fa – építkezéshez, hajóépítéshez, mindennapi tárgyakhoz elengedhetetlen volt. Annyira, hogy talán favágó expedíciók is mentek Grönlandról Új-Fundlandra. A norvég király évi egy vagy két hajót küldött Grönlandra kereskedni. Ez elég is volt, hiszen a sziget lakossága a tetőponton sem lehetett több a 10 ezer főnél. Ugyanakkor a másokkal való kereskedés meg volt számukra tiltva – kivéve a gyevi bírót, mondhatnánk. A grönlandiak ugyanis nemcsak Európával hanem az eszkimókkal is csereberéltek. Annyira azonban sosem ment a közösködés, hogy – khm – géneket is cseréljenek; vagyis vegyes házasságok nem voltak. A vikingek a jégtáblákkal teli tengeren folytatott kajakozást sem tudták eltanulni és a fókavadászot sem. Egyszóval semmi olyat, ami számukra lehetővé tette volna a túlélést az első szűk félezer éven túl.
A XV. századra ugyanis komoly változások következtek – mind a helyszínen, mind pedig Európában. A talajerózió és a klíma jelentős lehűlése miatt eleinte a földművelés lehetetlenült el, majd a nagyállattartás – a szarvasmarhát és a disznót felváltotta az igénytelenebb kecske, a juh és a rénszarvas. Később az egyre rövidülő nyarak miatt már elegendő szénát sem tudtak betakarítani. A szegény grönlandiaknak pedig maradt a halászat. A vikingeket talán pestis is sújtotta. Egy elmélet szerint a tenger szintje is emelkedett, és a part menti, termékenyebb földek elvesztek.
Megindult az eszkimó Thule-kultúra népének terjeszkedése is. Tekintettel arra, hogy az inuitok a fenti értelemben „történelem nélküli népek”, nem tudjuk, hogy pontosan mi történhetett. Az eszkimó szájhagyományban mindenesetre fennmaradt az összecsapások emlékezete.
A Thule-kultúrához tartozó eszkimók építménye, részben bálnacsontokból (Wikimedia)
Európában ekkortájt csökkent az elefántcsont ára, és skandináv királyságok perszonál-unióban egyesültek, lényegében a dán király uralma alatt. Márpedig a három északi ország mindig eltérő érdekekkel rendelkezett a geopolitika által meghatározottan. Svédország vikingjei-, majd keresztény királyai kelet és délkelet felé terjeszkedtek: Finnország és a Rusz felé. Dánia jellemzően Európa és a Brit-szigetek felé mutatott aktivitást, s a legkisebb és legszegényebb Norvégia volt az, amely a különböző észak-atlanti szigetek (Feröer, Izland, Gröndland) irányában volt érdekelt. A dán királyokat feltehetően nem érdekelte a távoli, szegény, hasznot nemigen hajtó gyarmat sorsa. A grönlandi kapcsolattartást végző hajó elkezdett elmaradozni, s bár valamiféle kereskedés folytatódhatott, talán a tiltás ellenére a német Hanza egyes kereskedőivel, ez nem tudta pótolni a külső erőforrásoktól függő közösség szükségleteit. A kapcsolatok mindenesetre megritkultak – s fa híján hajókat is egyre kevésbé tudtak építeni a grönlandiak. A politikailag korrekt történetírás igyekszik azt a képet kelteni, hogy a legkevésbé az eszkimók tehetnek a grönlandi viking társadalom pusztulásáért – nehéz szabadulni a gondolattól, hogy mégiscsak komoly részük lehetett benne. Felmerült, hogy esetleg a XV. században a Balti- és az Északi-tengeren zsoldosként és rablóként egyaránt működő német kalóz-céh rajtütése végezhetett a grönlandiakkal, de ezt nemigen támasztja alá semmi. A grönlandi vikingek lélekszáma mindenesetre a XV. század végére már nagyon lecsökkenhetett, s azután egy szempillantás alatt tűntek el.
Így vagy úgy, de amikor 1540-ben egy izlandi hajó Grönlandra érkezett, már mindössze egy grönlandit találtak ott, s azt is holtan.
Folytatjuk.