Gyulafehérvár. Mára teljesen lekerült a magyar nemzeti tudat térképéről. Kiesik a turistaforgalomból: régebben az észak-erdélyi útvonalon vagy Kalotaszeg-Kolozsvár volt a célállomás, vagy pedig ugyanerre Székelyföld. Manapság a dél-erdélyi autópályán pedig elsuhan mellette az ember, vagy pedig a marosvásárhelyi reptérre érkezik. Pedig Gyulafehérvár egykor a „másik magyar haza” fővárosa volt, az erdélyi fejedelmek, előtte pedig az erdélyi vajdák székhelye. A hagyomány szerint pedig még annak előtte Prok-Uj gyula vezér fővárosa is volt, mielőtt Szent István királyunk visszahozta volna Erdélyt az Árpád-ház központi hatalma alá. Gyulafehérváron az esti kivilágítás mellett szinte kézzelfoghatóvá válik a történelem, és a magyar-román együttélés problémahalmaza.
A belváros – az egykori belső erőd – egyik kapuja
Gyulafehérvárat a Habsburg-kormányzat jelentős erőd-várossá fejlesztette, amelynek építését 1738-ban fejezték be. A korszakban szokásos csillag alakú, fülesbástyákkal és előművekkel ellátott erődítmény egyik kapuja (az ún. Károly-kapu), amelyen a belvárosba juthatunk.
A belváros, vagyis az egykori erőd központi terének egyik sarkában áll „Gabriel Bethlen”, vagyis Bethlen Gábor szobra. A 2022-ben átadott szobor avatásán Novák Katalin magyar köztársasági elnök egy román trikolóros virágcsokrot és kokárdát kapott ajándékba Călin Mătieș a PSD Fehér megyei szenátorától, aki emlékeztette az államfőt, hogy Erdély mindig is román föld volt. A szenátor ezután egy Avram Iancu képet helyezett a szobor elé. „150 évvel ezelőtt Avram Iancu is védte ezt a várat, ezt a polgármester is jól tudja” – címezte a magyar elnököt kísérő román polgármesternek a szenátor a megrovást. Bethlen Gábor fejedelem a 17. század eleji zavaros idők és pusztítások után a város egyik újjáépítője; Avram Iancu pedig 1848-1849-ben a román felkelők egyik vezetőjeként a környék magyar lakosságának és falvainak, városkáinak pusztítója volt. A megvadult szenátort végül Balog Zoltán református püspök kétfelől arcon csókolta, mire a megzavarodott ember távozott.
Az erdélyi fejedelmek egykori palotája mára kicsit megkopott.
Az Erdélyi Fejedelemség egykori politikai központja előtt ma Vitéz Mihály havasalföldi vajda lovasszobra áll. A román nemzeti mitológia szerint Mihai Viteazulnak sikerült először „újraegyesíteni” a három „román tartományt”, Erdélyt, Havasalföldet és Moldvát. Vitéz Mihályt 1599-ben Gyulafehérváron fejedelemmé választatta magát egy létes legitimitású gyűlésen, de szó sem volt „egyesítésről”, hiszen nem vonta össze a fejedelemségek adminisztrációját és nem változtatott Erdély közjogi berendezkedésén. Mihály még korábban, 1593-ban bekapcsolódott a török elleni háborúba, mire a török lerohanta országát. Az erdélyi segélyhadak Bocskai István vezetésével visszafoglalták székvárosát, Bukarestet, majd közösen, Bocskaival az élen Gyurgyevónál vereséget mértek Szinán pasa seregének egy részére. Később a térségbeli soktényezős hatalmi játszmában megpróbált a Habsburgok pártján, az ő megbízásukból erdélyi kormányzójukká (!) válva helyzetét stabilizálni, de csapatainak rablását megelégélve az erdélyi rendek Giorgio di Basta Habsburg-tábornokot hívták be ellene. Vitéz Mihálynak a lengyelek is – moldvai érdekeltségük miatt – ellenségei voltak, s Mihály már Borisz Godunov orosz cártól kért menedéket, azonban tárgyalás ürügyén, Rudolf császár megbízásából Giorgio di Basta zsoldosai meggyilkolták. A három fejedelemség egyesítését egyébként nem Vitéz Mihály, hanem még korábban Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem humanista tudósai ötlötték ki, az ókori Dacia képzetét felidézve – de természetesen erdélyi magyar vezetés alatt.
A Gyulafehérvári Érsekség katedrálisa, a Szent Mihály székesegyház. Az első, jóval kisebb, egyhajús katolikus templomot Szent István építette ezen a helyen, de rövidesen lebontották, és 1009 körül már háromhajós püspöki székesegyház épült. Szent László királyunk évtizedekkel később ezt a székesegyházat lebontotta és a helyére nagyobb, méltóbb, díszesebb székesegyházat építettett. Ez a katedrális évszázadokig állt, noha több ízben is komoly károkat szenvedett. A 15. század első felében Hunyadi János hosszabbíttatta meg a templomot, s ekkor rendelkezett úgy, hogy sírja is a katedrálisban legyen. A templomot 1601-ben Vitéz Mihály havasalföldi fejedelem román seregei kirabolták, a Hunyadiak sírköveit összetörték, két év múlva pedig Girgio di Basta császári serege a város ostroma után pusztította a székesegyházat. A végső csapást 1658-ban a török-tatár hadak dúlása vitte be, s ezután a templom több, mint fél évszázadig félig romos állapotban volt. A 18. században, a békésebb időkben épült csak újra.
A Szent Mihály székesegyház Lászai János által építettett reneszánsz kápolnája. Lászai János (Joanness de Lázó) katolikus pap volt, jeruzsálemi zarándok, erdélyi főesperes és végül apostoli gyóntató – vagyis a pápák gyóntatója. Emellett természetesen reneszánsz humanista költő is. Jeruzsálemi olasz zarándoktársainak egyike így írt róla: „Tősgyökeres magyar ember, szót sem ért németül, de jól tud a magyaron kívül latinul, szlávul és olaszul. Nemes, erényes férfiú, kiváló szónok és matematikus.”
A belvárosban többféle is találkozhatunk hasonló szoborcsoportokkal. A római katolikus székesegyháznál például egy ferences szerzetes és a gyerekek fogadnak minket.
A Gyulafehérvári Érsekség épületegyüttesének mai formája részben a régi fejedelmi palota-komplexumból alakult ki. Ennek hátsó szárnyában állt az egyik, a világon legelsőként országgyűlések céljára épített épületszárny. Bethlen Gábor korábbi építkezései után I. (Öreg) Rákóczi György építette meg a gyűléstermet, A palota úgynevezett Istálló-udvarának északi részén, az emeletre ráhúzva hozták létre Diéta-termet. Az épület 1643 tavaszára készült el és rögtön, még a májusi országgyűlés alkalmával birtokba is vették új gyűléstermüket az erdélyi rendek. Haller Gábor naplója szerint: „Az ország házában elsőben gyűltünk bé, melynek építését Serédi István uram által köszöntük meg.” Sajnos a képen csak kivilágított ablak látszik a Diéta-teremből a kapu mélyén. Az Érsekség épületében volt Márton Áron, a szentéletű püspök rezidenciája, amelyet utóbb a Securitate teljesen átszőtt lehallgató-berendezésekkel.
Az erődítmény egy másik díszes kapuja a várból kifelé indulva
Kilátás a belső erődítményövből a város éjszaka szebbik arcát mutató részére. Nappal a szocreál Ceausescu-féle változatára számítsunk.
Ferdinánd román király szobra az ortodox koronázási székesegyház előtt.
A románok koronázási templomának belső épülete. Az egész komplexumot a román királyi pár 1922. október 15-i megkoronázására építették – tudniillik Órománia (a Regát: Havasalföld és Moldva) királyát és feleségét ekkor koronázták egész Románia és benne a meghódított Erdély uralkodóivá. A templom alapkövét 1921. március 28-án tették le. A templomépítési munkálatok körülbelül 9 hónapot tartottak. Építészeti szempontból a székesegyház a Neo-Brâncoveanu (Magyarországon sokszor neo-bizáncinak hívott) stílushoz, a 20. század első évtizedeiben népszerűsített, nemzeti építészeti irányzathoz tartozik.
A koronázási templom-együttes oldalról. A hagyomány szerint a torony magasabb, mint a katolikus katedrális tornya s ezt az építés befejeztével örömmel adták a katolikus püspök tudomására. Mire ő a történet szerint ennyit válaszolt: magasabb tornyot lehet építeni, régebbit nem. Valójában a románok tornya (legalábbis a hivatalos leírás szerint) alacsonyabb, mint a Szent Mihály székesegyházé.
Háttal vagyunk a románok koronázótemplomának, előttünk a katolikus érsekség épülettömbje, balra a Szent Mihály székesegyház. A közrefogott területen tártak föl 2011-ben egy bizánci templomot, amely valószínűleg az erdélyi gyulák temploma lehetett (Prokuj apja, Zombor rendelhette el az építését). Nem zárható ki, hogy ez volt a temploma Erdély első görög-ortodox főpásztorának, Hierotheosz bizánci papnak, akit Konstantinápolyban „Turkia térítő püspökévé” szenteltek fel. A bizánciak a magyarokat türköknek (turkoknak) hívták, így Turkia egyértelműen utal Erdély akkori hovatartozására.
A tiszti kaszinó épülete
A tiszti kaszinó és a Szent Mihály székesegyház közötti sétányon számon historizáló kioszk várja frissítőkkel, harapnivalókkal a sétálókat – sajnos estére bezárnak.
A tiszti kaszinó másik oldalával szemben az „Egyesülés Múzeuma” áll – vagyis itt, a Babilon-épületben látogatható tárlaton örökítették meg Erdély Románia általi, 1918-1919-es meghódítását. A két épület közötti sétányon azoknak a szobrai láthatóak, akik az 1918. december 1-i úgynevezett egyesülési népgyűlés előkészítésében, lebonyolításában részt vettek. Az akkori félkelekótya magyar kormányzat még MÁV-különvonatokat is biztosított a gyűlésre igyekvő román tömegek részére. December 22-én azután Kolozsváron hasonló népgyűlésen a magyarok, hogy a haza egységének megőrzése mellett demonstráljanak. Jajj a legyőzötteknek – tartja a mondás, és valóban, december 1. ma is Románia nemzeti ünnepe (amelyen egy ízben Medgyessy Péter miniszterelnök és Göncz Árpád köztársasági elnök nem átallott koccintani a budapesti román követségen vendéglátóikkal), december 22-e viszont elmerült a történelem mélyén.
A város központjában külön komplexumban igyekeznek a Római Birodalom emlékét felidézni. Traianus császár Kr.u. 101-102, illetve 105-106 között két hadjáratban hódította meg Decebal király országát, Daciat. A román nemzeti hiedelem szerint a tartomány romanizációja-, s így a dákok latin nyelvűvé válása szinte pillanatok alatt következett be, hiszen Aurelianus császár már Kr.u. 270-ben kiürítette a tartományt az állandó barbár támadások miatt. Az Aurelianus-féle kitelepítés idején a római polgárokat is evakuálták (ekkorra már a Birodalom jószerivel összes lakosa római polgár volt). Az egyes újlatin nyelvek máshol bő félezer év leforgása alatt, számos veteránkolónia létrehozása után alakultak ki – a dáko-román elmélet szerint ezen a területen alig 170 év alatt. Az egykori Dacia tartományt azután többször barbár invázió érte, gótok, bastarnák és a carpatii nevű törzsek rohanták meg-, és le a régiót, végül a gepidák-, majd a longobardok rövid életű királysága után az avarok szállták meg a területet. Hogy a népeknek ebben a forgatagában hogyan maradt meg és fejlődött ki a dáko-román népesség, nehezen lenne magyarázható. Ettől függetlenül a római uralom idején a Gyulafehérvár helyén levő Apulum római katonaváros jelentős központ volt, a XIII Gemina legio bázisa.
1849. február 9-én a piski csatában Bem tábornok magyar serege vereséget mért az Erdélyt megszállva tartó osztrákokra. Az osztrák császári ezredes Ludwig Losy von Lossenau súlyosan megsebesült, s Gyulafehérvárra vitték, ahol azonban néhány nap múlva meghalt. Az ő emlékére helyezték el ezt az emlékművet az önkényuralom korában (egy hasonló Buda várában is volt Hentzi őrnagy emlékére). 1852. július 23-án Ferenc József császár jelenlétében rakták le az emlékmű alapkövét, de csak az csak a következő évben készült el. A hagyomány szerint az emlékműnél vette kezdetét Avram Iancu Habsburg-párti román felkelővezér őrülete, akit az itt tartott ceremónián ki akartak tüntetni, de visszautasította a kitüntetést. Valójában Iancut már 1849 őszén rövid időre őrizetbe vették az osztrák hatóságok, később pedig nem fogadták az udvarban, megalázták. Ezt követően haláláig tébolyultan bolyongott az erdélyi hegyekben. 1849 után a magyarok ellen uszított nemzetiségek ugyanazt kapták jutalmul, mint mi, magyarok büntetésül: egy birodalom elnyomását.
A város Habsburg-múltjának felidézése kézenfekvő; igyekeznek is lépten-nyomon a látogatók orra alá dörgölni – többek között a 18.századi öltözéket „viselő” szobrokkal, itt egy kaput őrző katonával.
Horea, Closca és Krisan emlékműve. Az 1784-es erdélyi román parasztfelkelés három vezetőjét Gyulafehérváron végezték ki. A román jobbágyok 1784 őszén és 1785 telén több, mint száz nem román (magyar illetve szász) települést gyújtottak föl és raboltak ki; áldozataik száma több ezerre rúg. Másokat – nőket és gyerekeket – magukkal hurcoltak hegyi településeikre, akiknek férjük, apjuk gyilkosaival kellett egy fedél alá költözniük. A parasztfelkelőket támogatta az erdélyi román ortodox egyház képviselőinek jelentős része, s igyekeztek román nemzeti ideológiát is adni az eredetileg a hegyi rablóvilágból is kiinduló mozgalomnak. (Horea maga is útonálló volt.) A felkelés kirobbantó oka az a híresztelés volt, miszerint a Habsburg-féle haderőszervezés lehetőséget ad a jobbágyoknak a szabad katonparaszti státus elérésére. A megmozdulások elején a nyomorúságos sorban tengődő román jobbágyok mellé itt-ott a magyar jobbágyok is felsorakoztak, azonban a mozgalom hamar élesen magyarellenessé vált. A dákoromán elméletet a nép között is terjesztő pópák hatására Horeát már „Dacia királyának” híresztelték, s általánossá vált a szlogen: „Feljött az oláhok csillaga, menjenek a magyarok Scythiába, mivel ők [a románok] régibb lakosai a hazának”. A lázadás elharapózásához II.József császár és a Habsburg-adminisztráció hellyel-közzel gyanús tétlenkedése is hozzájárult, a magyar nemesség rövidlátása mellett.
Esténként a belső várerőd falát román nemzeti színekben világítják ki.
A Károly-kapu irányában kifelé haladva a belső erődítményből az egyik köztes kapun kell átmennünk.
(A képek a szerző felvételei)