Április 15-én, a holokauszt magyar áldozatainak emléknapja előtt egy emléksétán vettem részt Budapest XIV. kerületében. A séta a zuglói zsinagógától indult, további állomásai voltak a Szürke Nővérek-, vagyis a Slachta Margit féle Szociális Testvérek egykori rendháza, utána a Thököly út 80., amely nyilas pártszékház volt, utána az Abonyi utcai zsidó gimnázium (ma: ELTE Radnóti Miklós Gyakorló Gimnáziuma) – itt rendezte be Ocskay László százados embermentő központját – végül pedig a Thököly úti domonkos rendi templom. Ebben a bejegyzésben az Abonyi utcában mondott beszédemet adom közre.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim, tisztelt Elnök Úr, tisztelt Emlékezők
Az ember a bűnbeesés óta küzd a Gonosszal. A gonoszságnak számtalan formája volt a történelem során, és a XX. században különösen is sűrű sötétséget borított a világra. Ez a sötétség Magyarországot is elérte. A vészkorszak hazai története során – és itt most nem Ausczwitzra gondolok, hanem arra, ami idehaza történt – a legnagyobb sötétség a nyilas rémuralom idején borult a mi országunkra. Az eseményeket ismerjük, bár számos részlet még felderítésre vár. Azonban azt is tudjuk, hogy a legnagyobb sötétség idején egy-egy magányos fényforrás is erőt ad és erőt képvisel. És ha a vészkorszak áldozataira és tetteseire gondolunk, gondolnunk azokra is, akik szembeszegültek a gonosszal.
A zuglói zsinagóga épülete. A XIV. kerületi pártszolgálatosok üldözötteket végeztek ki a pincében
Ezen a helyen egy olyan ember gyújtotta meg az emberség és a gonosszal való szembeszegülés lángját, akinek köszönhetően mintegy két és fél ezer üldözött menekült meg a fegyveres pártszolgálatosok kezéből. Ocskay László a 101/359 számú Kisegítő Munkásszázad parancsnokaként itt rendezte be központját, egy olyan épületben, amelyet előtte a nyilasok gyűjtőhelynek használtak, hogy innen tereljék tovább a budapesti zsidókat a deportálás kiindulópontjaira. Ocskay László azonban megfordította a helyzetet, és 1944 novemberétől innen egy lelket nem engedett elvinni. Hadiüzemnek, ruhajavító és gyűjtő vállalatnak álcázta az embermentés intézményét. Kérem engedjék meg, hogy néhány rövid visszaemlékezés részlettel idézzem fel Ocskay mentőtevékenységét.
A Páva utcai HDKE gyűjteményében az egyik megmentett így emlékezett magára az intézményre: „Az iskola épülete teljesen be volt rendezve: A muszosoknak a tornateremben emeletes priccsek voltak, szalmazsákokkal, nekünk, civileknek az emeleti osztálytermekben – nem zsúfoltan – ágyak, matracokkal. Az épület egyik szárnyában valóságos kórház, orvosokkal, életfontosságú gyógyszerekkel (ennek ellenére az utolsó hetekben sok volt a halott, sajnos, akiket az iskola utcai frontján levő kertben temettek el. Volt fogászati felszerelés, fogorvossal (vagy technikussal), Vöröskereszt működött, amelynek keretében napközi féle is volt az elég nagyszámú gyerek részére.”
Ocskay azonban nem elégedett meg azzal, hogy aki itt volt, azt biztonságba helyezte. Az Új Kelet című izraeli magyar újságban 1961-ben jelent meg hír arról, hogy az akkor már Amerikában élő Ocskay László századost a Hebrew Immigrant Aid Society elismerésben részesítette. Ennek kapcsán jegyezték fel a következő epizódot: „Az egyik munkaszolgálatoshoz olyan hír érkezett, hogy a nyilasok elhurcolták a gettóból a feleségét. Ocskay személyesen ment el a gettóba, hogy hátha még sikerül megmenteni ezt a nőt. Sajnos elkésett. Az asszonyt valóban elhurcolták már. Erre a hozzá legközelebb álló zsidónőhöz fordult és odasúgta neki, hogy jelentkezzék, mintha őt keresné. A nő engedelmeskedett és Ocskay az elhurcolt helyett valaki mást mentett meg, saját táborában biztonságba helyezte.” Két hónappal ezután szintén az Új Keletben jelent meg egy hasonló híradás Ocskayról. Itt a visszaemlékező megmentett a következőt írta: „Nem felejtem el Ocskay századosnak a jóságát, amikor külön szolgálati jegyet állított ki számomra és német autót kerített, hogy a Vöröskereszt otthonában lévő gyerekeimet magamhoz vegyem. Az épület egyre zsúfoltabb lett, de Ocskay százados csak a tömegek mentésére gondolt.” Végül az Új Élet 1967-es számából szeretnék idézni valamit: „Amit tett Ocskay százados, természetesen nem végezhette volna el minden veszéllyel szembenéző, önfeláldozó, nagybátorságú beosztottak, munkatársak nélkül. Voltak is, nem is kevesen, tartalékos tisztek és muszosok, akik vele együtt indultak kiszabadítani az elhurcoltakat, megoldani az egyre nehezebb, sokágúbb feladatokat.”
Igen, tisztelt Hölgyeim és Uraim, Ocskay kapcsolatban állt Wallenberggel és kapcsolatban állt Zsabka Kálmánnal is. Utóbbi, vagyis Zsabka, mint a Kisegítő Karhatalom, vagyis a KISKA zuglói XIV/2-es századának parancsnoka is hozzájárult az úgynevezett „ruhagyűjtő század” szerencsés megmeneküléséhez. Előbb egy szakasz fegyveres KISKÁS-legényt, majd Temesváry József 80 főből álló egységét rendelte a ruhagyűjtők Abonyi utcai épületéhez, végül november 10-e után az egész KISKA-parancsnokság a szomszéd épületbe települt át. Az Abonyi utcai parancsnokságon lelt menedéket például Major Tamás és Gobbi Hilda is – jegyezte fel Bartha Ákos.
1945. január 7-én azonban a nyilasok a németekkel együtt rajtaütöttek a Zsabka Kálmán KISKA-ellenállóinak központján, a Garay téren. Ekkor azonban már csak néhány nap volt hátra a megmenekülésig, és Ocskay német kapcsolatai addig is biztosították a Zsidó Gimnáziumban berendezett embermentő-központot.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim,
Zuglóban számos más helyen is folyt embermentő munka. Ismerjük Slachta Margit és a szürke nővérek tevékenységét. De talán éppen a mai napon kell megemlítenünk még néhány más, kevésbé ismert embermentőt. Bizonyos Dimény Lajosnak a Telepes utca 80-ban volt lakatos üzeme. Dimény engedélyt kapott arra, hogy munkaszolgálatos, illetve nagyon fiatal vagy nagyon idős zsidókat foglalkoztasson. A zuglói nagy nyilasper iratai szerint „8-10 környékbeli zsidó és még 4-5 üldözött” volt az üzemben, az utóbbiak illegálisan. November elején a nyilasok elvitték az üldözötteket, akiket a pártházban bántalmaztak és a közéjük tartozó két fiatal lányt meg is erőszakoltak. Végül is Diménynek sikerült őket visszahoznia, de egy vagy két fő hiányozott közülük. Hasonló módon vett részt Sima Sándor is az embermentésben. Egy nagy lakatos üzem tulajdonosa volt, ahol eredetileg díszműáru készítéssel foglalkoztak, de a háború kitörése után már a honvédség részére is dolgoztak, főleg ácskapcsokat gyártottak. Mivel Sima Sándor lakatosműhelyét hadiüzemnek nyilvánították, ezért az ott dolgozók is arcképes felmentési igazolványt kaptak. A nyilasok hatalomra jutása után körülbelül 60 katonakönyves munkaszolgálatos és 30 más üldözött férfi és nő dolgozott az üzemben.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim
A XIV. kerületi pártszolgálatosok az egyik legkegyetlenebbül viselkedő csoport voltak a budapesti nyilas főkerület kötelékében. Nemcsak a magyar zsidókat üldözték, gyilkolták, és nem is csak politikai ellenfeleiket hurcolták el, hanem sokszor egyszerű járókelőket is őrizetbe vettek, és 1944 végére tevékenységük már a közönséges útonállás fogalmát is kimerítette. Szabad betyárok, így jellemezte a nyilasok egy női alkalmazottja a pártszolgálatosokat. Ebben a szörnyű sötétségben, amely az ostromlott Budapestre borult, Zuglóban számos kis fény gyulladt ki, amelyek a barbarizmus diadalórájában is átmentették az emberséget, a civilizáció emlékét számunkra.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim
Álljatok ellen a gonosznak – olvashatjuk a Szentírásban. A barbárság, amilyen a nácik erőszakos halálkultusza is volt, bizony mindig megtalálja a híveit. Az ellenállók és embermentők példája ma sajnos ismét aktuális, hiszen a Közel-Keleten és magában Európában is egy új barbárság jelent meg, amely áldozatokat követel. Ne engedjünk teret a barbarizmusnak! Ne felejtsük el az elkövetőket, az áldozatok emlékét őrizzük, és az embermentők alakját mindig idézzük fel!