Magyarvistán
Fehér templom. Az Isten itt lakik.
Bámul a völgybe; keres valakit.
A torony tűjén megpihen a Nap
S a felhőt nézi, merre is szalad…
A négy apostol a sisak körül
Lefele mustrál, mit kap örökül;
S a sokszáz év, mit láttak, merre megy,
Hogy lesz e mindig erdő-lepte hegy
Hogy lesz e völgy, hogy lesz utca, ház
Hogy lesz e majd, a templom mit vigyáz
S hogy lesz e mindig patak-mosta part
S a jövő partján lát e még magyart…?
„A Farkas utcai templom súlyos volta, a csarnoktemplom kemény, szerkesztett méltósága nem más, mint falun a csűrök konstrukciója, amelyekben annyiszor mászkáltam gyerekfejjel. Az én örökségem ez a világ. Természetesen akkor még nem érzékeltem, hogy milyen az a fajta racionalizmus, amit a református kultúra és egész Kolozsvár sugárzott. Ez a falusi világ, amiben éltem, ami belém nevelődött, a dolgok mindenkori megoldására való törekvés. Amiben, lehet, hogy áttételesen, még a kisebbségi lét genetikai összetevői, vektorai is benne vannak. A magyarságnak ott Erdélyben mindig meg kellett valahogy alkudnia, de úgy, hogy önmagát soha fel ne adja. Egy ilyen nagyon józan, majdnem azt mondanám, földhöz, hegyhez, völgyhöz ragadt józan gondolkodás, a küzdőképesség az, amit én a magam erdélyiségéből és magából a családból is örököltem.” (Első beszélgetés, 1959-1969)
„Mi lehet az oka, hogy az építészek munkájába vetett egykoron stabil bizalom ennyire megingott, s hogy ezt a munkát nem kíséri olyan mérvű és mélységű társadalmi érdeklődés, mint hajdanán? Talán túl sok és vastag ’ködöt kavartak’ e köré az eredendően nyílt és világos szándékú mesterség köré – hol művészet voltának túlhangsúlyozásával emelik olyan megközelíthetetlen szférákba, amelybe tapintható valóságtartalma már nem követheti – hol meg a technika ólomnehezékével rögzítik a földhöz, s fosztják meg érzelmi töltésétől – egyszer tudományt faragnak józan, közérthető törvényeiből, másszor meg éppen a hozzáértés, a megfelelő képzettség jogos igényeitől próbálják megrabolni. […] Minden gyakorlatnál fontosabb, hogy a tervezőt ne a terv ámító szépségének önakarata, hanem a ház létrehozásának elszánt szolgálata vezesse.” (Tervek, gondok, gondolatok. Mai építészetünk. 1979)
„Az etalon – az amerikai kultúra – amely kivédhetetlen progressziójával immáron átfogja az egész világot […] ad hoc reklám gerjedelmeivel hatalmas roncsolást visz végbe szellemben és matériában egyaránt. A magyar építészet számára hosszabb távon nem az a gond, hogy egy eltorzult társadalmi-gazdasági-filozófiai és persze politikai állapot négy és fél évtizedre visszavetette az ún. polgári világ fejlődésével szemben, hanem az, hogy gazdasági és tudati legyengülésének állapotában miként képes kivédeni ezt a másfajta, más taktikájú agressziót, amelynek szándékai, gesztusai persze messze nem hasonlíthatóak össze a hátrahagyott évtizedeinket megnyomorító idegenségek akciósoraival. De mert jelentkezéseik sok esetben a korszerűség, a haladás arcát (álarcát) öltik magukra, és mert ezek valójában nem aljas, hanem saját szempontjaik, saját gyökereik szerint nagyonis természetes indulatúak, pozitív vektoraikat megemészteni és használni, a negatívot kivetni és ezáltal az eredő irányát a vágyott humán fejlődés irányába fordítani igen nehéz feladat lesz.” (Előadás Szegeden, 1993)
„Az, hogy elsősorban laikus körökben valamiféle címerállata lettem a modernista-internacionalista-európai építészeti gondolatoknak éppen a nemzeti-organikus irányzatokkal szemben, cseppet sem tölt el örömmel. Különösen azért nem, mert ebbéli szándékaimat igen tudatosan félreismerik és félremagyarázzák.” (Finta József műhelye, 1997)
„A táj, a hegyek, a dombok – patakok világa most is olyan, mint három-négy évtizede. Messziről nézvést a falvak is úgy húzódnak meg a völgyek ölén, ahogyan ifjúságom idején tették. A ’Riszeg’ tető most is hatalmas monolit Kalotaszeg közepén, s a Vlegyásza, a Vigyázó hava is úgy csillog a napban, mint mindig. Ám a táj pusztul. […] A csordák egyre kisebb foltot festenek a legelők zöldjére, a népesség folyamatosan csökken vagy elrománosodik. Az egykoron gyönyörű portákból, hímes homlokú házakból, csűrökből, kapukból már csak mutatóban maradt néhány. Pedig Kalotaszeg népművészete megmenthető lenne. […] Ízesüljön a szátokban e szép szó – Kalotaszeg – és menjetek oda; fedezzétek fel újra ezt a tájat és ezt a népet, mint ahogy egykoron, a 19. század végén s a 20. század elején megtörtént e felfedezés. Megérné…” (Az én Kalotaszegem, 2005)
„hvg.hu: Az ön pályáját sokan tartják jó példának arra, hogy sikeresebb lehet az építész, ha homo politicus.
F. J.: Én megpróbálok nem az lenni. Mindig megkapom a magamét, hogy a Kádár-érában is építhettem, meg most is. Ez az erdélyiség esszenciája, nekünk mindenkivel jóban kellett lennünk a túlélésért, némettel, törökkel, románokkal. Az emberi létezés nem alacsonyulhat olyan szintig, hogy csak politikusként, erőből döntsön. Az ellenzék legnagyobb problémája, hogy a magyarságát felejti el, addig nem fognak nyerni, míg ezt az „összetevőt” nem találják meg magukban. Én csak építeni szeretnék, emberül és magyarul.
hvg.hu: Mi lenne az a város, mely Budapest előtt példaként állhatna?
F. J.: Budapest. Ámítóan szép az egész város. […]
hvg.hu: Hogyan lehet magyarul építeni? Az ön posztmodern stílusát éppen a makoveczi organikus építészet ellenpontjaként szokták emlegetni. Egyáltalán, lehet-e még önazonos a magyar építészet?
F. J.: Utoljára önazonos a magyar népi építészet, meg a hazai szecesszió és az eklektika volt. De nemcsak a magyar építészetnek vannak egzisztenicális problémái, a mai építészet úgy általában nehezen megemészhető. Egyszerűen ez a korszak építészetileg meg van buggyanva, mert nincs filozófiája a kornak. A digitális építészeti programokkal bármit meg tudunk tervezni, a kérdés csak az, hogy minek? Az építészet nem azért teremtődött, hogy önmagát deklarálja mindenek felett, de most éppen az ember marad ki a tervből.” (HVG interjú, 2019)