2012 nyarán valahol Baskírföldön jártam egy csoporttal. Részben kegyeleti út volt, hogy a honfitársaink közül a hadifogságba és „málenkij robotra” idehurcoltak tömegsírjait felkeressük, részben pedig kutatóút, hogy milyen emlékek maradtak utánuk. Oktyabrjszk városától nem messze egy kisebb településen amikor kérdezősködtünk a falusiaktól, kiderült, hogy magyarok vagyunk. Az egyikük – állítólag – azt mondta, hogy nem messze, olyan 50 kilométerre van egy falu, ahol olyanok élnek, akik „magyarnak” nevezik magukat. A legvállalkozóbb kedvű útitársammal egymásra néztünk és egyszerre mondtuk: azonnal induljunk útnak. A többiek azonban leszavaztak, tekintettel arra, hogy késő délután volt, s 50 km akkor és ott 2 órás útnak felelt meg a forróságban. Így sajnos nem tudhattuk meg, hogy csak valami félreértésről van-e szó, vagy esetleg Julianus barát nyomdokaiba léphettünk volna.
Az az útitárs, akivel nekivágtunk volna, Havasi János volt.
Havasi János (1952-2024) (MTI)
Amikor azt mondjuk, hogy „értelmiségi”, már nincs igazán olyan jelentése, mint hajdanán. A szocialista diktatúra idején és a poszt-kommunizmus káoszában „értelmiséginek” lenni valami olyasmi volt, ami egy többletet jelentett. Többletet először a bikkfanyelven hadováló párt-apparátcsikok szögletes, néha joviális, de inkább bumfordi arroganciájához képest; később pedig a „vállalkozók” és a „menedzserek” talmi csillogású privatizációs sikereihez képest, amikor is egész iparágok tűntek el a süllyesztőben.
Valahogy akkoriban még senki nem gondolt bele, hogy mit is jelent „Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz”. Nem igazán tudtuk, hogy amit ma divatosan „kritikai értelmiségnek” neveznek, az miféle jelenséghalmaz részeként működik. Annak az értelmiségnek a végállomása Demszky Gábor, akit tojások ellen esernyőkkel védenek a testőrök, miközben a tömeg azt skandálja: Hülye vagy, hülye vagy! Illetve a tragikomikusa lecsengési pontja Farkasházy Tivadar és a retyó-gate. Halotti torát pedig az influenszer tüntetésen rendezték meg nem is olyan régen.
Ma viszont már az „értelmiségi” meghatározásakor hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy egykor létezett egy másfajta értelmiség is. Egy olyan gondolkodó főkből, kereső lelkű emberekből álló széles réteg, amelynek tagjai egyúttal ismerték a felelősség kifejezés jelentését a nemzetük, a hazájuk irányában. Akik megpróbálták az erőszakos kolhozosítással szétszakított hagyomány fonalait felvenni, s újraszőnni. Akik az egykori népi mozgalom szellemi folytatóiként gondolkoztak a világról. S akik a Kárpát-medence Trianonban szétszakított kötelékeit is újra akarták fonni. Annak idején ezek az emberek folyóiratok (pl. Tiszatáj), nagy írófejedelmek (leginkább Illyés és Csoóri) s később már intézmények (Tokaji Írótábor, vagy a Bethlen Gábor Alapítvány) körül csoportosultak. Ők voltak azok, akik a politika törvényeit nem ismerve, de a történelmi pillanatot megérezve azután Lakitelken Lezsák Sándor és társai hívására összegyűltek. Belőlük jött létre a Magyar Demokrata Fórum.
Az MDF azután nagy ígéretből rosszízű bukássá vált, s sokáig így is tekintettek rá. A társadalom számára azért, mert nem tudták – nem is lehetett! – a szocializmus rozsdatemetője által ránkhagyott csődtömeget egy kormányzati ciklus alatt, külföldi ellenszélben szanálni. A politikai osztály jobb fele pedig az 1994-es bukást és az oda vezető utat kérte rajtuk számon. A bal fele meg évek múlva már szánakozva emlegette őket. Ma azonban már tudjuk: ezek az emberek, akiket most már nevezzünk történelmileg „MDF-es értelmiségieknek” valamit (és nem is keveset) hagytak ránk.
Havasi János nem volt tagja az MDF-nek. Talán zokon is vette volna, ha így határozná meg valaki. Az értelmiségiért azonban valószínűleg nem haragudna. S az a furcsa helyzet áll elő, hogy miközben életműve alapján nehezen választható el ettől a társadalmi csoporttól (a népi értelmiség utolsó nagy hullámától) de jelentősen ki is emelkedik kor- és pályatársai közül.
Itt ütközünk a következő problémába: „pálya”. De milyen pálya? Havasi János jogot végzett Pécsen, de jogász az nem lett. Pedig diplomáját nagyon izgalmas és nem eléggé kutatott témából írta, a népi jogszokásokról. „Népi jogszokások” – bevallom, nekem ez életszerűbbnek tűnik, mint az „egyetemes emberi jogok” hideg betűi.
„A háború előtt a lakosság többsége kisbirtokos, tíz-tizenöt holdon gazdálkodó parasztember volt. A húsz kataszteri holdnál nagyobb földterülettel rendelkező gazda már tehetős nagypolgárnak számított. Ilyenből azonban kevés akadt. A németek kivétel nélkül evangélikusok, a magyarok kivétel nélkül katolikusok voltak. Ez természetesen házassági akadályt jelentett, de egyéb súrlódásokra sohasem adott alkalmat. Olyannyira tiszteletben tartották egymás vallását, hogy például katolikusok is adakoztak az evangélikusok harangvásárlásának céljaira. Általában is elmondható, hogy a falu két nemzetisége közötti viszony hosszú évtizedekre visszamenően kiegyensúlyozott, korrekt volt.” – olvashatjuk a régi nagy falukutatókat megidéző alaposságú elemzésében, amelyet Kaposszekcsőről, szülőfalujáról írt.
A Helyzet című lapszáma, amely után Belénessy Csaba lemondott a társ-főszerkesztői posztról
Azonban, már azt megelőzően, hogy a „normál” jogi téma helyett lényegében a szociográfiát választotta volna, kiderült, hogy az újságírás érdekli. Az „Universitas” nevű egyetemi lap munkatársa volt, és a diploma megszerzése után is elsősorban az újságírás volt a csapásirány. Felsorolva az egyes lapokat, ahova a rendszerváltásig írt, vagy amelyek szerkesztőségében megfordult, a következők szerepelnek a listán: Dunántúli Napló, Jelenkor, Új Tükör, Élet és Irodalom, Népszabadság; vagyis a kor meghatározó újságjai. Igaz, közben volt egy kitérő, a Baranyai Alkotótelepek igazgatójaként, majd 1989 és 1991 között az első nagy kaland következett: a Helyzet című hetilap alapító-főszerkesztője volt. A rendszerváltás folyamatát támogató közéleti hetilap mintegy 20 fő és mellékállású újságíró műhelymunkájában készült, újszerű tipográfiai megoldásokkal, német és szerb-horvát nyelvű nemzetiségi betétoldalakkal. Eközben rövid külföldi kitérő is következett: Havasi ugyanis kitűnően tudott franciául, amit még a gimnáziumban tanult meg olyan szinten, hogy nem okozott gondot számára, amikor 1990-ben alkalom adódott a francia újságíró főiskola (CFPJ) párizsi tanfolyamának elvégzésére Párizsban. Itt bepillantást nyerhetett a nyugati újságírás napi működésébe is, ugyanis rövid szakmai gyakorlaton volt a Centre-Presse c. regionális napilapnál Poitiers-ben. 1991-1992-ben az első szabadon választott kormány idején a Művelődési Minisztérium sajtófőnöke volt. Ezután pedig már ismét külföld következett: 1992 és 1994 között a párizsi Magyar Intézet igazgató-helyettesévé nevezték ki. Párizsban megismerkedett a francia kulturális intézményekkel, és a magyar sajtót is az itteni tudósítokon és a tudósításokon keresztül még jobban megismerte. Mintegy 200 tudósítást, riportot és interjút csinált a frissen indult Duna TV és az Új Magyarország számára. Amikor az utódpárt visszatért a kormányrúdhoz, Havasi szabadúszó újságíró lett, 1995-1996-ban a Duna Televízió dél-dunántúli, horvátországi és boszniai tudósítója. Majd nemsokára visszatérhetett a Duna TV-hez, immár PR igazgatóként. Azután nagyjából az ezredfordulótól több, mint egy évtizedig a Magyar Televízió munkatársa volt. Nevéhez kapcsolódnak az „Aranyfüst”, a „Sírjaik hol domborulnak?”, és az „Átjáró”, amelyek elindítója és felelős szerkesztője volt, s emellett , a kisebbségi, regionális és határon túli műsorok főszerkesztője, majd a közéleti műsorok igazgató-főszerkesztője). 2011-től 2015 az MTVA vezérigazgatói kabinetjének helyettes vezetője, határon túli különmegbízott, a Kós Károly Kollégium titkára. 2015-2019 között ismét Franciaország, ahol immár igazgatója lett a párizsi Magyar Intézetnek. Végül, hazatérése után újra a Duna Tv (pontosabban most már: műsorszolgáltató) következett.
A Helyzet 1989. június 16-i száma – amikor Nagy Imrét és társait-, illetve az ’56-osokat jelképező hatodik koporsót felravatalozták a Hősök terén
Könyveit nehéz lenne felsorolni: vannak közöttük riportkönyvek, visszaemlékezések, de van történeti vonatkozású is (Kinek két hazát adott… Beszélgetések második világháborús lengyel menekültekkel, Tettye Média, 2022), és van gyakorlati kézikönyv is (Az egyszemélyes stáb. Gyakorlati tanácsok kezdő videó-újságíróknak). Egyik saját családi történetét elmesélő munkája alapján készült az Örök tél című mozi (a GULAG világát bemutató film) forgatókönyve. Sokáig működtete az online Háborús Keresőszolgálatot is.
János újságot írt, műsort szerkesztett, intézményt igazgatott, utazott a magyar foglyok nyomait vizsgálva, kimondta és kimondatta a Magyar Tragédia elfelejtett felvonásait, régészkedett, falukutatásban vett részt, zenekarokban játszott, táncházakba járt – élte az életet. És fáradhatatlanul keresett. Az igazságot, vagy inkább a valóságot, amelyet föl akart fedezni és a világ elé tárni. Az emberek valóságát, a történelem igazságát – a mi magyar történetünket.
Havasi János 72 évet élt.