A napokban figyelmes letten egy képre az egyik legolvasottabb magyar hírportálon. Nevezetesen az ukrajnai háborúról szóló hírfolyam illusztrációja volt, ahogyan az itt lejjebb is látható.
Mit ábrázol a kép? Ha nem tévedek, az Ukrán Fegyveres Erők tagjai pózolnak egy kép kedvéért. Hogy miért gondolom, hogy ezek ukrán katonák és nem oroszok? A mai poszt-nyugati világunk hírfolyamaiban csak úgy, illusztrációnak, mosolygó orosz katonákat egészen biztosan nem tesz be felelős szerkesztő, és felelőtlen is csak tévedésből. De mit ábrázol a kép?
A képen szereplő fegyveresek közül ketten mintha a Kalasnyikovot vagy annak valamilyen utángyártott változatát tartanák. Ne lepődjünk meg: mint a Szovjetunió egyik volt tagköztársaságának, Ukrajnának is óriási mennyiségű szovjet fegyverkészlet maradt a birtokában, benne az AK-74-esekkel. Ehhez járult még, hogy másoktól is kaptak ilyesmiket, például az Egyesült Államok részéről. Az amerikaiakhoz úgy kerültek ezek a fegyverek, hogy a jemeni húsziknak szánt szállítmányokat itt-ott elcsípték. Ráadásul az akut lőszerhiány miatt az ukránok jobban kedvelik a szovjet fegyvereket, mivel könnyebb ezekhez a lőszert beszerezni – esetleg az ellenségtől a csatamezőn – mint a csillogó-villogó nyugati kézifegyverekhez, amelyek nagyon jók addig, amíg lehet velük lőni. Csakhogy nem lehet, mert nincs hozzájuk muníció.
A másik, ami a képen feltűnő, az a szokásos Toyota pickup – géppuska kombó. De vajon mi benne a feltűnő? Hát a géppuskák, amik a pickup platóján vannak! Nem akármilyenek: ezek bizony második világháborús, vízhűtéses, szovjet gyártmányú Maxim géppuskák. Pontosabban szólva… nem is második, hanem első világháborús típusról beszélünk. Az orosz cári hadsereg 1910-ben (!) rendszeresítette a Puljemjot Makszima PM1910 (Пулемёт Максима образца 1910 года) típusú géppuskát, amelyet azután nemcsak az első világháborúban, hanem az oroszországi polgárháborúban, a lengyel-szovjet háborúban, Szovjet-Oroszország valamennyi kisebb-nagyobb konfliktusában, és később a második világháborúban is használtak. 1930-ban és 1941-ben kétszer is fejlesztettek rajta valamicskét, de majd csak 1943-tól kezdte el a szovjet ipar az utód léghűtésés Gorjunov géppuskát gyártani. A PM1910 modernizált változata egészen 1945-ig azonban gyártásban maradt. Egyszerű, robosztus, bár jó nehéz szerkezet, 600 lövés/perc tűzgyorsasággal. Tízezrével gyártották. Európán kívül bizonyított a török függetlenségi háborúban az első világháború után, azután Kínában, és később pedig a koreai és a vietnami háborúkban is.
És nem kopott ki a XX. század végeztével sem. Előkerült a szíriai háborúban, majd 2014-tól a Don-medencében a Donyeck és Luganszk megyék fegyveres erői használták, de ugyanekkor (!) az ukránok is előszedték a raktárakból. És használják a mai napig.
A harmadik furcsaság, hogy a Toyota platóján álló, az ikergéppuskákat kezelő fegyveres nőnek látszik. Hova tűntek a férfiak?
Ha a fegyverek körében a régi vs új kérdése felmerül, akkor ne felejtsük el, hogy annak idején az afgán mudzsahed felkelők is XIX. század végi, Viktória királynő korabeli karabélyokkal lövöldözték le a boldogtalan szovjet kiskatonákat. A fenti kép tanulsága lehetne, hogy nyugati fegyverszállítások ide vagy oda, az Ukrán Fegyveres Erők még még mindig nincsenek jól ellátva, viszont a nyugati raktárak kiürültek, gyártókapacitás meg nem terem a földből, a pénz pedig fogy, fogyogat. Tanulságok helyett inkább kérdéseket érdemes feltenni. Az első, vajon melyik a jobb fegyver? Véleményem szerint az, amihez van lőszer. A második, hogy mikor avul egy fegyver? Véleményem szerint akkor, amikor van helyette ugyanannyi új. És legvégül: melyik fegyver mennyit ér? Nos, a csatamezőn az fog a legtöbbet érni, amihez van ember, aki meghúzza a ravaszt…