A másik világháború végén számos győzelmi parádét rendeztek a győztesek. Mivel szó szerint eget-földet rengető, véres, borzalmas konfliktusról volt szó, ezért még bőven a háború után sor került ezekre. Az egyik ilyen nagyszabású felvonulást a britek rendezték, mégpedig bő egy évvel az európai háború befejezése után. Clement Attlee kormánya két hónappal a japán fegyverletételt követően, 1945. november 1-én látott hozzá az úgymond a Brit Birodalom nagy, „hivatalos” győzelmi díszelgése megszervezésének.
A londoni felvonulás 1946-ban (Imperial War Musem)
Végül is monumentálisra sikerült a rendezvény. Hatalmas tömeg fogadta a brit dominiumokból megérkező csapatokat – Új Zéland, Ausztrália és Kanada mellett Brit India csapatai is felvonultak. Jelen volt az Egyesült Államok díszegysége, természetesen tengerészgyalogosokkal. Néhány másik szövetséges hadsereg is képviseltette magát. Közülük Egyiptom, Transzjordánia, Iraq lényegében ekkor még – szinte az utolsó órában – brit „gyarmatnak” (valamilyen módon brit befolyás alatt levő területnek) számított. Irán eredetileg szemben állt a szövetségesekkel, hiszen a szovjetek és a britek közösen szállták meg. Dánia, a pirinyó Luxemburg, vagy mondjuk Nepál nem sokat tett hozzá a győzelemhez. Brazilia ugyan végül is küldött egy hadosztály a háborúba, de háborús részvétele nem tekinthető fajsúlyos hozzájárulásnak. Mexikóé szintén nem. Görögország vagy Etiópia más volt, hiszen ezek az országok keményen küzdöttek a tengelyhatalmak ellen – igaz, Görögországban ekkor már polgárháború folyt. Hollandia és Norvégia szintén fontos hozzájárulást nyújtott a hadviseléshez egy-egy adott időpontban és helyszínen (előbbi a Távol-Keleten, Indonéziában; utóbbi kereskedelmi flottája révén az Atlanti-óceánon), hasonlóan Belgiumhoz, és a nagyhatalmi státuszát kétségbesetten visszaszerezni kívánó Franciaországhoz. Csehszlovákia is jelen volt a díszszemlén, jóllehet, a háborús küzdelmekhez való hozzájárulása lényegében nem is létezett, leszámítva az emigrációban működő különböző katonai egységeket, köztük az angliai csata megnyeréséhez hozzájáruló pilótákat.
Csakhogy volt egy bökkenő. Sem a Szovjetunió, sem pedig Jugoszlávia nem vett részt a díszfelvonuláson, és nem vettek részt a lengyelek sem.
Ezen a ponton szeretném idézni a lengyel Nemzeti Emlékezet Intézetének közösségi oldalon tett mai bejegyzését.
„A szabad világ a lengyelek nélkül ünnepelte a háború végét…
79 évvel ezelőtt, 1946. június 8-án Londonban parádéval emlékeztek meg a szövetségesek Harmadik Birodalom és Japán felett aratott győzelméről. Hiányoztak róla a lengyel katonák, akik a németek által okozott háború első napjától az utolsóig harcoltak. A britek nem hívták meg a lengyel fegyveres erők nyugati képviselőit, mert nem akarták magukat bonyodalmaknak kitenni a Szovjetunióval szemben. Az utolsó pillanatban meghívták a híres 303-as légiszázad pilótáit, de ők abban a helyzetben a többiekkel vállalt szolidaritás miatt nem voltak hajlandóak részt venni az ünnepségen.
Clement Attlee kormánya meghívást intézett a [a szovjet által létesített] Nemzeti Egység Ideiglenes Kormányához, amelyet majdnem egy évvel korábban a szövetségesek az egyetlen legitim lengyel kormánynak ismertek el. A Lengyel Néphadsereg képviselői azonban végül nem jelentek meg a felvonuláson. A visszautasítás hivatalos oka az volt, hogy a brit hatóságok engedélyezték Tadeusz Bor-Komorowski tábornoknak, hogy az Egyesült Államokba utazzon. A valóságban a kommunisták által uralt lengyel Ideigenes Kormány tartott Sztálintól (a Vörös Hadsereg katonái nem vettek részt ezen az eseményen). A lengyel Állambiztonság és a szovjet NKVD működött, megkezdődtek a titokban végrehajtott gyilkosságok és a koholt perek. A horogkeresztet használó megszállók legyőzésének öröme átváltozott a vörös »felszabadítóktól« való félelembe. Ráadásul a Szovjetunió törvénytelenül elvette keleti területeinket, beleértve a különösen fontos Vilnius, Grodno és Lwów városokat.
Mindezt annak ellenére, hogy Lengyelország hatalmas áldozatot hozott a háború alatt – közel 6 000 000 állampolgár halt meg a II. köztársaságban.
Amikor a világ ünnepelte Németország legyőzését, Lengyelországban már teljes erővel működött a szovjetek által kiépített kommunista terrorapparátus. Mi voltunk az elsők, akik megpróbáltuk megállítani a német agressziót Európában. Hatalmas katonai és tudományos hozzájárulásunk is volt a végső győzelemhez.” Eddig a bejegyzés.
A lengyeleket, és különösen is a Nyugaton küzdő és vérző emigrációban felállított lengyel egységek katonáit cserben hagyták, áldozatuk és a diadalhoz való hozzájárulásuk nem jelenhetett meg London utcáin. Igaz, a világháború idején nem először hagyták őket cserben: megtörtént 1939-ben, és 1944-ben, a varsói felkeléskor is. Végül, bár a lengyelség jogosan érezte győztesnek magát, ez a győzelem így mégsem az ő győzelmük volt…