Michael Joseph Quin ír katolikus családban született 1796-ban, apjának szeszfőzdéje volt. Iskolái elvégzése után rövid ideig jogászként dolgozott Londonban, aztán újságírásra és –szerkesztésre adta a fejét, majd a Londonban megjelenő Dublin Review alapító főszerkesztője lett. (Az újság hosszú időn keresztül a vezető katolikus lap volt Angliában.) Tett egy rövid kitérőt Kubába, ahol a spanyol gyarmati hatóságoknál próbált állást találni, de sikertelenül. Londonba való visszatérését követően tovább folytatta az újságírást. Hosszan küszködött tüdőbetegségével, de végül fiatalon hunyt el 1843-ban, a franciaországi Boulogne-sur-Mer-ben, hátrahagyva özvegyét és három leánygyermekét.
Quin több hosszú utat tett meg Európában, s szenvedélyes tollforgatóként meg is örökítette ezeket könyveiben. 1823-ban jelent meg az A Visit to Spain (hosszas és részletező alcíme szerint: detailing the transactions which occurred during a residence in that country, in the latter part of 1822, and the first four months of 1823. With an account of the removal of the Court from Madrid to Seville; and general notices of the manners, customs, costume, and music of that country – második kiadása 1824).
1834-ben Párizsban időzvén, dolga akadt Konstantinápolyban, de nem akart „a szokásos és nagyon fárasztó szárazföldi úton, Bécs, Zimony és Belgrád érintésével” odajutni, főleg miután „értesültem róla, hogy nemrég gőzhajójárat indult a Dunán, amely lehetővé teszi, hogy a folyón ereszkedjek le a Fekete-tengerig, majd onnan a Boszporuszig.” Az elhatározást tett követte: elutazott Pestre, ahol gőzhajóra szállt – s innentől kezdve megörökítette útját az A steam voyage down the Danube. With sketches of Hungary, Wallachia, Servia, and Turkey, &c. című munkájában. A könyv először 1835-ben jelent meg Londonban, majd még ugyanabban az évben második, „javított” kiadásban, s a rákövetkező évben, 1836-ban harmadik kiadásban is napvilágot látott. Úgy tűnik, könyvsiker volt, amit az is alátámaszt, hogy rövidesen megjelent a francia – Voyage sur le Danube de Pest a Routchouk par navire a vapeur et notices de la Hongrie, de la Valaquie, de la Servie, de la Turquie et de la Grece (Párizs, 1836) – és a német – Dampfbootfahrt auf der Donau und Skizzen aus Oesterreich, Ungarn, der Wallachei, Serbien, der Türkei, Griechenland (Lipcse, 1836) – fordítása is.
Az eredeti angol verzió két kötet, 640 oldalon. A cím kissé félrevezető, ugyanis az első kötet végén utazónk megérkezik Konstantinápolyba, s a második kötet már végig Török- és Görögországról szól, sőt a végén még rövid itáliai beszámolót is tartalmaz – ezekhez képest az oláhországi és szerbiai rész elenyésző.
Quin később még egy – immár nyugat-európai – gőzhajóútjáról szóló beszámolót jelentetett meg, ezt már halála évében: Steam voyages on the Seine, the Moselle, and the Rhine: with railroad visits to the principal cities of Belgium (1843).
Útleírásain felül publikált fordításokat, például spanyolból a Memoirs of Ferdinand VII, king of the Spains, vagy A statement of some of the principal events in the public life of Agustin de Iturbide, vagy franciából Léon de Laborde útleírását Arábiáról. Írt történelmi munkát: Secret history of the congress of Verona (1823); továbbá gazdasági – The trade of banking in England (1833) – és jogi – An examination of the… proposed… abolition of the local courts of testamentary jurisdiction – értekezést, de szépirodalmat is: Nourmahal: an oriental romance (1838).
1848-ig Magyarországról nem született több, mint két-háromtucatnyi igazán komoly útleírás, melyek két szempontból is fontosak. Egyrészt nagyban meghatározták az egy-egy ilyen „távoli, egzotikus” kelet-európai országról a nyugat-európai művelt osztályokban kialakuló ismereteket, véleményeket – gondoljunk csak például Custine Lettres de Russie-jének hatására az Oroszországról alkotott képre –, másrészt viszont nekünk „bennszülötteknek” is sokat elárul saját múltunkról, hiszen teljesen más nézőpontból mutatja meg saját magunkat, szellemi és fizikai környezetünket, mint amihez – benne élve – hozzászoktunk.
Quin munkája ebből a szemszögből részben kakukktojás: nem mutatja be az ország fontosabb nevezetességeit – más utazók leginkább Pozsonyt és Pest-Budát örökítették meg, valamint az útjukba eső érdekesebb településeket: felvidéki bányavárosokat, Debrecent, partiumi és erdélyi városokat, ha elmerészkedtek egészen odáig. Ezzel szemben Quin inkább életképet rajzol a hajóútjáról: számára az emberek meg a táj érdekesebbnek tűnik, mint a civilizáció tárgyi emlékei. Jelentősebb magyar településen meg sem fordul, mivel Pesttől délre a Duna mentén ilyen nem volt található. Ugyanakkor számtalan apró megfigyelésével életteli képet fest a couleur locale-ról.
Másik érdekessége a műnek a Széchenyivel együtt töltött idő leírása: a gróf épp a Duna hajózhatóvá tételével foglalkozván, úgyszintén arrafelé utazott, s Quin néhány napon keresztül a társául szegődhetett. Sőt, vele volt, mikor Széchenyi vizitálni ment Husszein vidini pasához. Érdekes – s ma már alig-alig elképzelhető – világ lehetett, amikor Pesten már a Lánchíd építéséről vitáznak, de még határosak voltunk a török birodalommal, s Belgrád után nem sokkal a Duna egyik partja még török volt… (Ez persze már korántsem az a török, akire az Egri csillagokon nevelődve asszociálunk, s egyből a végvári harcok képe jelenik meg lelki szemeink előtt. Lehet, hogy belsőleg, „lélekben” még ugyanazok a vad és sokszor kegyetlen hódítók, de külsőleg – legalábbis itt Európa keleti felén – már csak egy hanyatló, visszavonuló hatalom. Quinnek sem fordul meg a fejében, hogy fenyegetésként tekintsen rájuk, hanem besorolja őket a régió országai/népei közé, mint a színes mozaik egyik kockáját.)
A harmadik elem, ami miatt érdeklődéssel forgathatjuk máig is munkáját, az egy művelt angol véleménye hazánkról: mit gondol egy olyan távoli és számára ismeretlen országról, ahová szinte véletlenül vetődött el, s mindezt miként befolyásolják a látottak-hallottak, illetve a Széchenyivel való beszélgetések. Összességében azt mondhatjuk, hogy alapvetően jóindulatúan áll a magyar helyzethez – ellentétben több korabeli utazóval –, s a helyi politikáról tett megállapításai is nagyjából megállják a helyüket (bár persze akinek gróf Széchenyi István tartott gyorstalpalót a magyar közéletről…) Jellemző módon lelkesedik a „haladás” minden megnyilvánulásáért: ipar, földek megművelése, hajóút kiépítése és járatok üzemeltetése, kereskedelmi perspektívák, stb. Az útépítéshez szükséges robbantások zaját hallván például ekként örvendez: a „detonációk visszhangja, ami végigzúgott a hegyek között és a víz mentén, különösen érdekessé tette a látványt; jól szervezett vállalkozásról és iparról tanúskodott, és a nemzeti jólét, civilizáció és boldogság előhírnöke volt.” Mintha egy mondatba sűrítve látnánk itt napjaink európai gazdaság- és nemzetpolitikai ars poeticájának legfontosabb elemeit. Vagy például: „Ha a nép közelebbi kapcsolatba kerül külhoni nemzetekkel, az természetes módon ösztönözni fogja bennük a vetélkedést; arra fogja késztetni őket, hogy javítsanak útjaikon, építsenek hidakat, ássanak csatornákat, fejlesszék városaikat, díszítsék házaikat és középületeiket, és egyre civilizáltabb viselkedésmódot vegyenek fel.”
Pest látképe Budáról
Ugyanakkor osztozik honfitársai felsőbbrendűségében: pillanatnyi kételyt sem táplál az iránt, hogy egy elmaradott országban tartózkodik, ahol minél előbb és minél teljesebben veszik át a nyugat-európai (s persze főleg angol) intézményeket, annál sebesebben haladhatnak a „fejlődés” útján, melyen ha nem is érik el, de legalább megközelítik napnyugati mintáikat. (Elég egy röpke pillantás napjaink nyugat-európai és amerikai sajtójára és politikai megnyilatkozásaira, hogy lássuk, ez a viszonyulás korántsem tűnt el, sőt…) Ez a mentalitás ragadtatta olyan túlzó kiszólásokra is, mint hogy „én pedig egyelőre nem kis előkelőségnek számítottam – miután egy angolra az egész országban egyfajta istenségként tekintenek”. Ez azonban kivétel, s semmiképpen sem egyéni dölyföt jelez, hanem a nyugati utazók szokásos életérzését. Épp ellenkezőleg: Quin kifejezett szimpátiával tekint a magyarokra, akárcsak a többi itt élő népre – ami azért nem akadályozza meg abban, hogy az általa magszokottól eltérő balkáni másféle munkatempót például en bloc lustaságnak minősítse. És még egy jellemző vonást kiemelhetünk útibeszámolójából: ez pedig a klasszikusan szarkasztikus angol humor. (Kiszólásai néha szinte már Wodehouse vagy Jerome K. Jerome stílusát idézik.)
Egészében egy igen művelt, vagány, „belevaló” ír utazót ismerünk meg a könyvből – aki bár távol áll a magyar nemesi mentalitástól, annak több képviselőjével kiválóan megtalálja a hangot, mivel mindannyian ugyanazért az ideáért lelkesednek: az – akkor még el nem koptatott – „társadalmi haladás és gazdasági fejlődés” gondolatáért.
És akkor lássunk néhány részletet magából az útleírásból:
ELINDULÁS PESTRŐL
„Pest rendkívül szép látványt nyújt a Duna felől. A város nagy része a modern architektúra stílusában épült; számos középület, sőt még a magánházak is pompásak. A nemzeti kaszinó vagy klubház kiemelkedő jellegzetessége ennek az elmúlt tíz-tizenöt évben csodálatosan kicsinosított a városnak. Névlegesen Magyarország fővárosa Pozsony; de a magyar ember megítélése szerint van egy hibája, amit semmi sem képes orvosolni – túl közel van Bécshez. Ezért Pest már régóta háttérbe szorította, ami a tudományokat és művészeteket, valamint a felsőbb osztályok tartózkodását és szórakozását illeti. Itt töltik a divatos szezonokat, itt adják báljaikat, itt flörtölnek, itt szövögetik magán- és közéleti intrikáikat. A folyó túlsó partján fekvő Buda is kiveszi a maga részét mindezekből a jó dolgokból. Néha a vígasság udvara is átköltözik oda. A két város közötti hajóhíd ugyanis időnként a társasági szórakozás akadályát képezi. Ám ez az akadály hamarosan megszűnik. Egy kőhíd építését javasolták, amelynek költségeit a hídvámból fedeznék, s ez alól senki sem mentesülhetne. Ilyen újításról még nem hallottak Magyarországon, mióta a Duna errefelé folyik! Egy magyar nemes a rangjánál fogva kiváltságosnak tekintetik mindenféle adófizetés alól. Ám a hölgyeket nem akarják kizárni Buda téli élvezeteiből; addig-addig nyaggatták apáikat, férjeiket, testvéreiket, míg végül a diétán megszavazták – és így lészen nekik kőhídjuk. Bármilyen jelentéktelennek is tűnik ez az eset egy angol szemében, valószínűleg sok hasznos reformhoz vezet majd ebben az országban, köszönhetően az egyenlő adóztatás elvének, amelyet maga után von majd.
Miután a kocsikból, kereskedelmi árukból és utasokból álló rakományunk végül is mind megfelelően elrendeződött, a hajókerekek a kitűzött négy óra helyett hét órakor kezdtek el lapátolni, és nekiindultunk utazásunknak. Pompás reggel volt. Menet közben több olyan furcsa malom mellett haladtunk el, amelyekkel a Duna tele van. Ezek az úszó szerkezetek rendkívül egyszerű felépítésűek. Egy nagy, esetlen csónakra fabódét húznak, s lehorgonyozzák a folyó leggyorsabb sodrású helyének közelében. Ettől az építménytől néhány lépésnyire egy másik, kisebb csónakot rögzítenek az elsővel párhuzamosan, úgy hogy mindkettőnek az orra az áramlattal szembe néz. A kettő között van felfüggesztve a vízikerék, és a sodrás természetes sebessége hajtja. Ezek a malmok – amelyekből néha tíz-húsz is található egymás közvetlen közelében –, meglehetősen festői látványt nyújtanak, és felélénkítik a környező tájat. De bármennyire is kényelmesek a Duna mindkét partjának lakossága számára – ahol nincsenek magaslatok szélmalmoknak –, az biztos, hogy komoly akadályokat jelentenek a hajózás során. Egyöntetűen a folyó legjobb részeit foglalják el, és maguk körül hozzájárulnak a homokpadok kialakulásához vagy terebélyesedéséhez, amelyek alacsony vízállás esetén – mint azt később megtapasztaltuk – félelmetes mértékű kellemetlenségek okozóivá válnak.
Hajóvontatás a Dunán
Alig hiszem, hogy akadna még egy folyó Európában, amely annyira kanyargós lenne, mint a Duna. A költészet megszokott igazságánál is nagyobb mértékben nevezhetjük „kóborló folyamnak”. Ennek megfelelően bővelkedik az úgynevezett „nyúlványokban”, olyan partrészekben, amelyek messziről úgy néznek ki, akár a földnyelvek, és nem kevéssé nehezítik meg a hajósok dolgát, akiknek a sodrásiránnyal szemben kell haladniuk. Érdekes megfigyelni, amikor valamelyik helyi vizijármű az ilyen akadályok egyikét megkerüli. Ez általában egy hatalmas, nehézkes bárka, ami tölgyfából készült, magas tetővel fedett, és színültig meg van rakva azzal, amit itt általánosan terménynek neveznek – mint a bor, fa, gyapjú, búza, széna és mindenféle egyéb áru. A hajót valami olyan erő húzza felfelé a folyón, ami elsőre nem nyilvánvalóan szembeszökő. Láthatjuk, hogy a hajó egy kötél végére van kötve, amelyet valami vagy valaki húz valahol, és ha a szemünk képes kivenni a „folyószakaszt” úgy egy mérföldes távolságban, akkor ott egy tucatnyi izmos magyar parasztot fedezhetünk fel félmeztelenül, akik kötélhámban vonszolják magukat, és minden erejükkel azon vannak, hogy a hatalmas tömeget maguk után húzzák. A jómódúbb vállalkozók azonban gyakran lovakat is alkalmaznak erre a célra, és akkor a jelenet végtelenül mozgalmasabb. Húsz, néha harminc félvad lóra is szükség van ahhoz, hogy elegendő mozgatóerőt biztosítsanak ott, ahol az áramlat ereje a szokásosnál nagyobb ellenállást fejt ki. Majdnem minden pár ló más-más paraszté, akik senki másnak nem engedik meg, hogy ostorozza őket, csak saját maguknak. Valószínűleg nemesember, és a kiváltságai közé tartozik, hogy a saját lovait a maga módján terelgesse. Amikor tehát az egész lócsapat egy nehezebb folyószakaszhoz érkezik, akkor az jeladás az általános lázadásra; az élen haladók talán felágaskodnak a levegőbe, míg a közvetlenül mögöttük lévők minden erejükkel igyekeznek kitörni a környező vidék felé. Itt egy ló és a társa teljesen mozdulatlanul áll, mintha kétségek között vergődnének, hogy mielőtt továbbmennének, nem kellene-e egy kellemeset kortyolniuk a lábuknál lévő vízből. Hátul egy féltucatnyi állat egymást vonszolja bele a folyóba, amelyben hevederig gázolnak, miközben tucatnyi ostor hangja, a hajtók veszekedése, a bárkáik fedélzetén kiabáló hajósok dühös ordításai, a riadt lovak nyerítése és a kutyák ugatása együttesen a legnevetségesebb koncertbe vegyülnek, ami még a távolban is hallható a folyó mentén. Ráadásul ezek a kocsisok még a tűző napon is viselik széles köpenyegüket, ami éppúgy hozzátartozik a magyar parasztnemes méltóságához, mint a széles karimájú kalap, amit behúznak napszítta barna arcukba.”
A MAGYAR BOROKRÓL – MÁSKÉPPEN…
„A nap folyamán több, erősen szétszórt falu mellett haladtunk el, amelyek közelében szépnek tűnő szőlőültetvényeket láttam. Az kétségtelen, hogy az asztalunkra felszolgált szőlő a legfinomabbak közé tartozott, amit valaha kóstoltam, és csak arra tudok gondolni, hogy a magyar bor általánosan alacsony minősége az előállítás módjának tudható be. Ha az elkészítés módját javítanák, és több figyelmet fordítanának a minőségre, mint az előállított mennyiségre, nincs kétségem afelől, hogy a magyar borok vetekednének még a spanyol borokkal is, amelyeket én Európa legjobbjainak tartok.”
„Közben gyakorlati alkalmazásaként annak a gondolatnak, amelyet a vacsora említése keltett bennem, elpusztítottam egy tál sült csirkét. Mivel a bor, legalábbis számomra, fogyaszthatatlan volt, kénytelen voltam sligovicához és vízhez folyamodni.”
Belgrád
„Két órakor elmentem Széchenyi grófhoz ebédre. Durván ácsolt kapu nyílt az udvarra, amelyen keresztül egy lépcsőhöz, vagy inkább egy széles létraféléhez jutottam, és ezen a tornácra, amely az előkelően berendezett lakáshoz vezetett. A gróf lakrészének asztalán régi ismerőseimként üdvözöltem az Edinburgh és a Quarterly Reviews számait, több „Évkönyvet”, valamint más angol és francia folyóiratokat. A gróf mellett egy jelentős vagyonnal rendelkező magyar mágnás is jelen volt, aki a gróf legtöbb olyan jól megfontolt nézetével egyetértett, amit a magyarországi társadalmi fejlődéssel kapcsolatosan megfogalmazott. A társaság tagja volt még Popovicz úr is, valamint egy Tasner nevű értelmes, fiatal pesti ügyvéd, aki a grófot a titkáraként kísérte. Kitűnő ebédet kaptunk, ami vermicelli-levesből, főtt húsból, babbal tálalt ürühúsból, marharagúból, sült szárnyasból és pudingból állt, majd desszertként édes sütemény és szőlő következett. A kísérő italok pezsgő és az ország szokásos fehérborai voltak, a legjobbak, amelyeket Magyarországon eddig kóstoltam. Vacsora közben a beszélgetésünk főként a gróf mostani vállalkozása körül folyt, ami úgy tűnt, hogy minden figyelmét leköti.”
A GŐZHAJÓ KIKÖT MOHÁCSON
„A part hamarosan zsúfolásig megtelt parasztok, férfiak és nők csoportjaival, akik rendkívül tetszetősen néztek ki, és főként azért gyűltek össze, hogy megbámulják a gőzhajó csodáját. Az előbbiek laza ingben, mellényben és bő nadrágban voltak, mindez durva vászonból készült. A nadrágok annyira szélesek voltak, hogy messziről úgy néztek ki, mint egy alsószoknya. A kalapjuk a szokásos magyaros méretekkel rendelkezett, és általában bocskort viseltek harisnya nélkül. A nők fejdísze többnyire csak egy kék kendőből állt, ezt az álluk alatt kötötték meg. Nem viseltek sem harisnyát, sem bocskort. A ruhájuk közönséges, kék, piros, zöld színű, egyszerű nyomású, vélhetően német gyártmányú kalikóból készült. A nőkből vagy húszan – akik közül a fiatalabbakat különböző színű üveg- vagy kalárisgyöngyökből készült nyakláncok sokasága díszítette –, félkörben ültek és gyümölcsöt árultak. Kosaraikban dió, pompás szőlő és alma volt felhalmozva. Egy könnyű szekér is érkezett sietve, megrakodva a legpompásabb dinnyékkel és szilvákkal, amiket valaha láttam. Ez utóbbiak mélyvörös színűek és csábítóan érettek voltak. Amikor a tiroliak e gyümölcsárusokkal üzletelni kezdtek, bármely művész feltalálhatta volna ebben a jelenetben a karakterek és a viseletek festői változatosságát.
Bár a magyarok Mohácsot városnak nevezik, én inkább azt mondanám, hogy egy nagy falu, amely a legrusztikusabb egyszerűséggel épült. A házak általában vályogfalakból állnak, hosszú náddal fedve, mindegyik magas fonott kerítéssel körbevéve, amely jelentős területet határolnak, beleértve a gazdasági udvart, a kutat – a vödör felhúzására szolgáló primitív emelőkarral –, és néha kertet. Az ilyen különálló házak sorai több szabálytalan utcát alkotnak, amelyek mindkét oldalán árnyas fákkal vannak beültetve. Mindenfelől kakasok kukorékoltak, különben aligha gondoltuk volna, hogy a hely lakott, akkora csend uralkodott. Még a kutyák is némák voltak, talán aludtak a déli hőségben. A házak oromzata általában az utcára nézett, a tetőzet egy-két lábnyival túlnyúlt a falakon, és ezen, vagy az ablakpárkányokon rengeteg színpompás, zöld és rubinvörös, itt aranyalmának [golden apple = pomo d’oro, azaz paradicsom] nevezett, a mi ugorkánkhoz hasonló formájú, felfűzött gyümölcs volt kiakasztva a napra. Savanyításhoz tartósítják, tele van magokkal, és még savanyítás előtt sem kellemetlen az íze. Megpróbáltam bejutni a faluhoz tartozó két templomba, de zárva voltak. Külső megjelenésük tisztességes volt.”