Baj-e, ha Bécset Bécsnek nevezzük Wien helyett? Ha Lemberget Lembergnek hívom Lviv helyett? Sőt, esetleg Ilyvó várának? Elődeink is bűnösek voltak, amikor Gdanskot Danckának nevezték? Wroclawot Boroszlónak? Veneziát Velencének?
Tíz éve alakult meg a 2006-os terrorhullám és a nagy pénzügyi világválság utáni első szabadon választott kormány.
„Tetszettek volna forradalmat csinálni” (Antall József)
Március 15-e mostanra legendává vált. A nemzetet összetartó mítoszaink egyik alapjává, ha ugyan nem a legfontosabbá.
Hetvenhét évvel ezelőtt, 1943. január 12-én indult meg a szovjetek támadása Don folyó mentén elterülő frontszakaszon a 2. magyar hadsereg állásai ellen.
Izgalmas, hogy a MeToo-jelenség főként a liberális gondolkodás és (rém)álomgyárak központjaiban szokott felbukkanni. Először Hollywood, nálunk meg a pesti „független” színházak.
Mi, magyarok hajlamosak vagyunk lekicsinyelni saját eredményeinket. Ebben egyébként nem különbözünk a többi közép-európai néptől – igazából valamennyien kicsit irigykedve tekintünk a másikra.
1849. október 6-a beégett a magyar nemzet tudatába.
„Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.” (Saint-Exupéry)
A párizsi Notre Dame katedrálist elpusztító tűzvész sokkolta a tengerentúli és az európai közvéleményt.
Ha beírjuk a keresőbe, hogy „Magyarországon is járt az új-zélandi merénylő”, tegnap óta megszámlálhatatlan találatot kapunk. És mintha ez nem lenne elég, különös kéjjel röpítette világgá a hírt az összes létező hírcsatorna, hogy „magyar nevek is szerepeltek a tömeggyilkos fegyverén”. Hunyadi János és Horogszegi Szilágyi Mihály.
A nemzeti szabadságért a küzdelmet ma más eszközökkel vívjuk.
