Idén lesz 80. éve, hogy befejeződött a második világháború, és Magyarországon is véget értek a harcok. A kérdésnek nyilvánvalóan emlékezetpolitikai jelentősége van.
Rögtön az elején kérem engedjenek meg egy személyes megjegyzést: jelen sorok íróját eddig a Munkásőr Emléktársaság tisztelte meg fenyegetőzéseivel, illetve elszórtan néhány hungarista, újnyilas figura tett megjegyzéseket. Azt, hogy az utóbbiak léteznek, néha sötét, gyanús titkosszolgálati háttérrel, harminc éve tudjuk. Szabó Albert és Bácsfi Diána ámok- és pályafutása a provokáció legszebb példáiként lenne tanítható a biztonságpolitika hibrid hadviseléssel foglalkozó kurzusain, illetve a politikai szociológia szemináriumokon. Az kétségtelen, hogy ha valamicske igény volt is a neonáci keménykedésre, akkor amögött a fél évszázad hazugságai is álltak – vagyis, ha kommunisták azt mondták valamire, hogy fehér, akkor egész biztosan a fekete az igazság. Ez sok esetben így is van, de nem a Budapestért harcoló németek esetében. Azok ugyanis nem nekünk védték a várost, hanem maguknak. A Fidesz kormányra jutásáig a Hősök terén gyülekező, Becsület Napi megemlékezést rendező össz-európai újfasiszta aktivisták jelentették a jól fényképezhető, a „kritikai értelmiség” számára ájult pihegést kiváltó eseményt. (Érdekes, hogy azóta a zavaros hátterű európai újnácik közül néhányan az ukrán oldalon bukkantak föl a háborúban – erre utal a Wotan és a Kraken nevű alakulatok létezése.)
Az utóbbi időben már csak a kitörés-túrákon részt vevők és a szélsőbaloldali ellendrukkerek szóváltása ad lehetőséget szerény médiafelhajtásra – kivéve, mint az „antifák” tavalyi agresszióját. Arról azonban, hogy a másik oldal tagjai, tehát a kommunista, szovjetbarát csoportocskák is szoktak hasonló rendezvényeket tartani, egyáltalán nem hallani a sajtóban. S hogy a szélsőbaloldal egyáltalán nem olyan gyermekded dolog, mutatja az európai „antifák” budapesti debütálása Ilaria Salis és tettestársainak terrorcselekményével.
A Stromfeld Egyesület bannerje
A Munkásőr Emléktársaság és a nyilasok érdeklődése munkásságom iránt természetesen elválaszthatatlan a Nemzeti Emlékezet Bizottság tevékenységétől, amely a magyar múlt feltárására, a saját történelmünk visszaszerzésére irányul. Ezúttal azonban nem róluk, hanem egy másik hasonszőrű társaság akciójáról szeretnék beszámolni.
Miközben a Nemzeti Emlékezet Bizottságának egyik munkatársa számos más érdeklődővel, civillel, önkéntessel együtt gyalogolta végig a Duna-kanyarból a Kál-Kápolna állomásig vezető „málenkij robot” emléktúrát, egy másik emléktúra is zajlott. Idézem az idevágó posztot a közösségi oldalról:
„Stromfeld felszab 80 emléktúra. 20 kilométeres emléktúrával emlékeztünk azokra a szovjet hősökre, akik 80 évvel ezelőtt ezekben a napokban áttörve a főváros védelmi vonalát közelebb hozták a felszabadulást, a győzelmet. A túra az Attila vonal külső peremétől indult, követtük a győztesek útját, több helyen a természet teremtett nagy kihívást, de megérkeztünk célunkhoz, a rákospalotai szovjet hősökhöz. A túra nem volt nyilvánosan szervezett, kerültük az esetleges provokációt, azon csak a Stromfeld Brigád tagjai vettek részt.”
Elsőre tragikusan nevetséges, groteszk, hogy most már nemcsak kitörés-túra létezik, hanem valaki a politikai paletta másik szélén állva „betörés-túrát” rendez. Szegény Stromfeldnek meg azután végképp nincs köze a „feszabaduláshoz” – ha aktív korában vezérkari főnökként ő valamit fel akart szabadítani, akkor az a Felvidék volt. És nem a nácik meg a fasiszták uralma alól, hanem a cseh megszállástól.
Egy pillanatra álljunk itt meg és vessünk egy pillantást a névadóra! Stromfeld Aurél (1878-1927) hivatásos tiszt volt, és nemcsak vitézül, de eredményesen is küzdött az első világháborúban, mindhárom (szerb, orosz, olasz) frontot megjárva. A fegyverszünet után, 1918 őszén ezredét egybentartva vezette haza, csak a Budapesten hatalomra jutott szélsőséges rezsim agitátorainak és „hivatalosságainak” nyomására oszlatta föl. Nem értett egyet a Károlyi-rezsim intézkedéseivel, és a kommunista diktatúra, a Tanácsköztársaság kikiáltása után is először visszavonult. Végül hazafias alapon, a honvédő háború miatt vállalta el a magyarországi Vörös Hadsereg vezérkari főnökségét, és hallatlan szervezőerővel és tehetséggel szedte rendbe a zilált egységeket. Ő irányította Miskolc felszabadítását, majd a felvidéki „északi hadjáratot”, amely vereséget mért a cseh hadseregre. Miután Kun Béláék elfogadták a győztesek (franciák, britek, olaszok) békekonferenciája részéről érkező ajánlatot, hogy a felszabadított felvidéki területek kiürítéséért cserében a magyarországi Szovjetköztársaságot elismerik és meghívják a békekonferenciára, Stromfeld lemondott – a Vörös Hadsereg pedig bomlásnak indult. A kommunista kísérlet bukása után Stromfeldet bűnbaknak tették meg és ítélték el három évre – méltatlan és kontraproduktív gesztus volt ez az újra berendezkedő polgári rendszer részéről. Talán megkockáztathatjuk, hogy a Horthy-idők egyik nagy belpolitikai balfogása volt Stromfeld megbélyegzése. A börtön és megszégyenítés hatására Stromfeld egyre jobban balra sodródott, és már nemcsak a szocdemekkel, de a kommunistákkal is felvette a kapcsolatot. Stromfeld útmutatásai alapján szervezték meg a szociáldemokrata párt rohamcsapatát, az R-Gárdát. Özvegyének később Gömbös Gyula miniszterelnök – aki rövid ideig szintén a Vörös Hadsereg tisztje volt – nyugdíjat adatott. Ennyit a történelmi Stromfeldről. Alakja az emlékezetpolitikában azért izgalmas, mert nehéz hova tenni: a kommunisták óvatosan bántak vele, hiszen sikeres volt, de a cseh(szlovák) elvtársak állami jogelődje ellen volt sikeres. Vagyis némi Trianon-ellenes gyanú árnyéka lengheti körül. (Igaz, arról a diktátumról még Kádár elvtárs is megjegyezte, hogy „imperialista rablóbéke” volt.) Másfelől viszont a per hatására emlékezete összefonódott a Tanácsköztársasággal. Pedig Stromfeld a miénk, magyaroké, és nem a mindenkori kommunista világmozgalomé.
Stromfeldet ma úgy lehet eladni „vörösnek”, hogy közben a nemzeti büszkeség morzsái is valahol ott lehetnek a tarsoly mélyén. Talán erre utal, hogy a Stromfeld Egyesület tagjai is észrevették egy szlovákiai kétnyelvű partizánemlékmű megkoszorúzása során, hogy csak a szlovák zászló volt ott, a magyar zászlónak szánt tartó üres. Idézve bejegyzésüket: „azzal szlovák barátaink nem foglalkoztak”. S ha már a nemzeti zászlókról van szó: jellemzőnek is tekinthetjük, hogy az egyik, szovjet hősi emlékmű megkoszorúzásáról készült fotón az egyesült tagjai kezében a vörös lobogó mellett az orosz trikolór is megjelenik.
Az egyesület fotóit nézegetve fél tucat emberről van szó – miközben a „málenkij robot” emléktúrán hála Istennek százak vették részt. Ugyanakkor az egyesület oldalát követő 12 ezer ember (ember? vagy robot?) egyáltalán nem vicces. Igaz, jelentős részük feltehetően a nosztalgia okán lett az oldal kedvelője, hiszen régebben nem Stromfeld Egyesület volt az oldal neve, hanem Néphadsereg. Mások talán a szakmai érdeklődés vagy a kuriózum miatt lájkolták az oldalt. De még így is nagyon sokan lehetnek, akik továbbra is hisznek a „felszabadulás” mítoszában. Súlyos felelősség terheli azokat a politikusokat, akik három és fél évtizede nem engedték el ezt a hamis, magyarellenes álláspontot a „felszabadulásról” – és azokat a történészeket is, akik úgymond a „tudományos igazság” keresése közben tévutakon járva, melléktermékként (sőt, néha szándékosan) nemzeti kisebbrendűséget és bűntudatot visznek a piacra.
Nyugaton Marx emlőt növesztve, szivárványszínűre festve támad ránk a sarlóval-kalapáccsal. Keleten a szovjet birodalmi örökség dédelgetése zajlik, ügyesen kiszámított és profin adagolt mozgósító- és közösségépítő céllal.
De a közép-európaiak hova álljanak? – kérdezhetnénk az ismert vicc nyomán. Hátha ezúttal nem is nekünk majd akárhova állni, hanem az európaiak fognak mellénk beérkezni…