Felröppent a mindent visz adu ász hír: az oroszok beavatkozásra készülnek! Befolyásolják a választásokat.
Amióta Oroszország van a „Nyugat” (valójában már csak nevében Nyugat) fő ellenségének-, sőt, az antitézisnek kikiáltva, azóta állandóan ott van a végső érv: az oroszok beavatkoznak a választásokba. Ez általában olyankor kerül elő, amikor nem a szélsőliberális kánonnak megfelelő jelölt tűnik esélyesnek, horribile dictu: nemcsak esélyes, de meg is nyeri a választásokat.
Az orosz beavatkozás kitalációja Amerikában
Az első ilyen „komoly” vád még Trump elnök ellen röppent fel, 2016-ban, első választási győzelme idején. Azután kiderült, hogy az egész sztorit a Clinton-Obama klán gyárthatta le, hogy Trumpot kínos helyzetbe hozzák – de legalábbis egy átverés volt az egész. Vagyis: dezinformáció… A „Russiagate” ügye azóta is húzódik, súlyos működési problémákat tárva fel az amerikai titkosszolgálati közösség berkein belül, és a felszínre hozva a mélyállam létezését.
A szomszédunkban itt volt nemrég Calin Georgescu esete a román elnökválasztás idején, ahol szintén kiderült, hogy a nagy dérrel-dúrral bejelentett orosz beavatkozás mögött talán „belső munka” is állt. Vagy nem is volt ilyesmi.
Ettől függetlenül persze orosz vagy akármilyen befolyásolási kísérlet létezhet. Bencsik Gábor igencsak józanul írta ki nemrég a közösségi oldalára: „A magyar országgyűlési választásnak ezúttal valóban geopolitikai jelentősége van. Így hát megpróbál rá befolyást gyakorolni az összes érintett hatalom titkosszolgálata, az amerikaiak, az oroszok, az ukránok, a németek, az unió vezérkara, talán még a kínaiak is. Ebben az égvilágon semmi rendkívüli nincs. Egyben azonban biztosak lehetünk: komoly országok titkosszolgálati tervei nem szivárognak ki. Viszont az úgynevezett „kiszivárogtatás”, tehát az ellenérdekelt fél pozícióinak gyengítésére alkalmas, névtelen forrásból származó, ellenőrizhetetlen információk csöpögtetése a titkosszolgálati játszmák alapvető eszköze. Kinek áll érdekében, hogy a magyar sajtó orosz befolyásolási tervekről cikkezzen? Ha tudjuk a választ, akkor már azt is tudjuk, hol készültek és milyen céllal azok a közzétett befolyásolási tervek.”
Mindezt azonban most egy pillanatra tegyük félre. Inkább gondolkozzunk azon, hogy egyáltalán miért „üthet” ilyen nagyot a vélt vagy valós orosz beavatkozás Közép-Európában?
Nem annyira a „demokráciák vs. autokráciák” hamis liberális mantrája okán, hanem kétségtelenül a történelmi előzmények miatt. Vagyis: a közép-európai népek nemzeti identitása miatt, amely identitásoknak része a szovjet megszállás közel fél évszázada. Jelcin idején, majd Putyin elnök első éveiben próbáltak az oroszok gesztusokat tenni. Jelcin több irányban is bocsánatot kért különböző, szovjet időkben elkövetett dolgokért. Putyin még az ezredfordulón egy interjúban ezt mondta: „Óriási hiba volt [az ’56-os magyar forradalom és szabadságharc leverése], és a nemzetközi jog alapvető elveinek megsértése. Az az oroszfóbia, amelyet most Kelet-Európában tapasztalhatunk, ezeknek a hibáknak – Berlin, 1953, Budapest, 1956, Prága, 1968 – a gyümölcse”. Medvegyev pedig többször is részt vett a lengyelekkel közösen a katyni koszorúzáson Szmolenszknél.
Az oroszoknál azonban nagyon erős volt a második világháborús hagyomány, amely a szovjet antifasizmusra épült. Tulajdonképpen ez érthető is: egy jogutód állam nem fogja a jogelőd húszmillió halottját megkérdőjelezni. Ugyanakkor ez a hagyomány áthatolhatatlan eszmei gátat képez Közép-Európa felé. A második világháború, majd a hidegháború olyan vízválasztók, amelyek szinte lehetetlenné teszik az átjárást. Amíg Oroszország létezik, teljesen természetes, hogy a Nagy Honvédő Háborúról fog beszélni, a partizánok hősiességéről, meg arról, hogy hát igen, igen, a sztálinizmus az nem volt fenékig tejfel, na de össze sem lehet hasonlítani a hitlerájjal. Minden egyéb – a GULAG, a Holodomor és a többi éheztetés, a Nagy Terror, a hibás és bűnös hadvezetés, a partizánok által a megtorlásnak odadobott civil lakosság – annak a fényében fog megjelenni, hogy a nagy Szovjetunió diadalmaskodott az ősgonosz felett. S hogy végeredményben, „legyőzte Európát”.
Nagyon érdekes megnézni, hogy hogyan jeleníti meg a Fehér Tigris című orosz film (2012, r.:Karen Saknazarov) az orosz szemüvegen keresztül nézett „európai gondolatot”. A film végén Hitler mond egy fiktív monológot, ebből idézünk most:
„Mi csak ráleltünk arra a bátorságra, hogy véghez vigyük, amiről Európa régóta álmodozott. Azt mondtuk: mivel ezen járt az eszetek, egyszer s mindenkorra tegyünk pontot az ügy végére. Mint egy sebészi beavatkozásnál. Először fájdalmas, de utána a test meggyógyul. Hát nem teljesítettük be minden egyes európai polgár álmát? Nem ez volt talán a hajtóerő győzelmeink mögött? És azután mindenki rájött, hogy ezek a dolgok, amiket még a saját feleségeiknek sem mertek elmondani. Mi pedig nyíltan és tisztán kimondtuk, ahogyan egy bátor és nagy néphez illik. Soha nem szerették a zsidókat. Egész életükben féltek Oroszországtól, ettől a keletről fenyegető árnytól, ettől a kentaurtól, amely vad és ellenséges Európával szemben. Én egyszerűen annyit mondtam, oldjuk meg ezt a két problémát, méghozzá végleg. Talán valami újjal hozakodtunk elő? Nem. Csak letisztáztuk ezt a két kérdést, amiben egész Európa tisztán akart látni.”
Ez idáig tehát tiszta. De vajon miért nem próbált Oroszország komolyan szoft-power politikát folytatni Európa irányában? Valódi orosz „beavatkozás” nem volt, mindössze gyenge és ügyetlen próbálkozások. Az amerikai álom lassan feledésbe merül az egykori nyugati világban, hogy átadja a helyét valamiféle totalitárius gondolatnak. De próbált-e Oroszország valamiféle „orosz álmot” prezentálni? Nos, az egykori Nyugat felé nem.
Vajon miért? Leírtak minket, menthetetlennek gondolnak? Vagy nem akarnak benevezni egy számukra megnyerhetetlen versenybe? Esetleg ennyire kétbalkezesek? Szimplán csak megvetnek minket?
Nem tudjuk… Talán mindegyikből egy kicsi.
U.i.: A Balti-tengeren történt kábelszakadásokról is kiderült, hogy NEM az oroszok vagdosták el azokat…