A Nemzeti Összetartozás Napján ezúttal ne trianonozzunk. Mert ugyan június 4-e a trianoni békediktátum – és tulajdonképpen egy győztesek ítélőszéke által hozott, és életfogytiglaninak szánt ítélet – napja, de az összetartozás jobban hangzik és előbbre is mutató. Nem arról van szó, hogy elfelejtenénk a dolgokat; pusztán arról, hogy az állandósuló gyász (a 105. évfordulón vagyunk!) gyengít, az összetartozásról szóló beszéd pedig erősít.
S éppen ezért ezúttal idézzük fel azokat a magyarokat, akiket nem Trianonban szakítottak el, hanem nagyon-nagyon régen kerültek ki a Szent Korona fennhatósága alól. Ők nem mások, mint a csángók. Sorsuk nemcsak azért volt mostoha, mert évszázadok óta idegen – sőt, hellyel-közzel ellenséges – világban voltak kénytelenek élni, hanem azért is, mert nemigen esett szó róluk idehaza.
Valamiféle tudás volt a moldvai csángókról, s nemcsak azért, mert Székelyföldről kisebb mértékű kivándorlás mindig is volt. 1798-ban Csokonai Vitéz Mihály „Marosvásárhelyi gondolatok” című versét a következőképpen zárta:
Vajha Moldvának is kies parlagjai,
Ameddig terjednek a Pontus habjai,
Magyar Koronánknak árnyékába menne,
S a csángó magyar is polgártársunk lenne!
A magyar közbeszédben azonban nem tematizálták a csángók helyzetét, s igazából pontosabb, részletesebb leírás sem állt rendelkezésre róluk. A reformkori nemzeti mozgalom széles spektrumába, érdeklődésébe azonban nagyon is beleillett a nemzettársakról való tájékozódás, ráadásul az ekkor megszerveződő magyar tudományos élet számára is értéket jelentett – volna – a csángókra vonatkozó tudásanyag. Természetesen, mint ahogy akkoriban több más esetben is, most is egy polihisztor pap vállalkozott a csángók „földerítését” jelentő feladatra. Gegő Elek (1805-1844) Csíktapolcán született, csíksomlyói tanulmányai után belépett a ferences rendbe, 1829-ben pappá szentelték, és 1831-től Pozsonyban prédikált. Ugyanebben az évben Ogyesszából kiindulva kisebb utazást tett a csángók között, amelyról egy munkát „Értekezés a moldvai magyarokról” címmel közölt. Később Pestre költözött. Ekkor már a reformkori nemzedék széles hálózatához tartozott, s neve ismertté kezdett válni: hazafias prédikáció miatt többször is figyelmeztették. Egyéb munkánk mellett matematikai és földrajzi tárgyú tanulmányokat fordított magyarra.1835-ben a Magyar Tudományos Akadémia tagjává választották.
A következő évben nép- és földrajzi célú utazásra indult Moldvába. Így indokolta elhatározását: „Még gyermek koromban sokat hallottam – később olvastam is a’ Havasalföldén létező magyarokról. De egyik valónak vélt – hozzáragadván a’ másik kétséges hazugsághoz, kiteles és kimerítő adataink nem lévén, emlitettem feleink’ bővebb ismeretéhez nem jutottam. A’ szendergés állapotjábani tompa érzések adák őket a’ zsibbasztó feledékenységnek gondolám… Felmelegülve honom iránti legszentebb érzéstől, eltökélém magam’ a’ Moldvába teendő utra, az érintettem szempontból világot gyujtandó.”
Három hétig volt Moldvában, s elegendő anyagot gyűjött, hogy egy tisztességes jelentést állítson össze az MTA számára, amely ezzel az utazással megbízta, s amely intézmény az utat finanszírozta.
Most mindössze néhány idézetet szeretnék a később nyomtatásban is megjelent „A moldvai magyar telepek” c. jelentéséből.
A csángó magyarok mostoha sorsát elsősorban anyanyelvi lelkigondozásuk hiányának tulajdonította, amelyet az asszmililáció fő forrásának is tekintett: „Szabófalva lakosai, mint a forrófalviak, selypesen [valójában sziszegő tájszólásban] beszélnek, és az e környéken létező több magyar faluk (u.m. Tamásfalva, Dsidafalva, Domafalva, Lakosfalva, stb.) nyelv, öltözet és minden szokásaikra nézve igen oláhosodnak, minek egyik fő oka a magyar papok hiánya; mert jelenleg is a románi kerületben keblezett magyar plébániákon olasz misszionáriusok lelkészkednek”
„Csügés a Tatos jobb partjáról felnyúló völgyecskében fekszik. Alig érkeztem be, már jólelkű családok összesereglettek vélt papjoknak látogatására. Leballaga az oldalban fejérlő fakápolna mellől ennek diája (licenciátusa) Orbán István is. »Isten hozta lelki atyánk!« ez vala összhangzó szavok. […] »Esztendők olta nem láttunk papot, mű pap nélkül olyanok vagyunk itt mint a barmok.« […] Fájdalom! E chángó magyar faluban [Klézse] P.Caeraulo Karmel a lelkiatya, kinek nevéhez ragadt nyelve. Klézséből Forrófalvába tartánk. P Zamoyski Szaniszló polák, ki Kassán magyar Minerva emlőiről függött valaha, e második nagyságú chángó falunak papja, s benne a magyaroknak első ellensége.”
Ugyanakkor pozitív fejleményekről is beszámolt:
„Nevezett három chángó faluban vannak nevendékek , kik kísértő oláh kérdésemre nem értem-el felelének. Az öltözetben is kezdik magokat az oláhoktól megkülönböztetni, mert a szerfelett hímzett divatú oláh ingekkel s a számtalan szálú gyöngyökkel maholnap a chángó leányok felhagynak; máris a pátereczke tanáczára öt szálnál többel nyakukat nem kerítik.”
A megoldást világosan le is írta: „egy olly népben, melly idegen földön szétszórva szállásol, ’s ehhez kevés érdekek által bilincseltetik, valljon mi élteti a’ nemzetiséget? A’ vallás és iskolák. Olly légmérők ezek ugyanis: hogy a’ mint ezek emelkednek, ugy szokott növekedni vagy csökkenni a’ nemzetiség is, – az erre ható elem nyelv lévén… Mondhatnám, hogy soha nemzet nemzetisége’ elenyésztét ne féltse, ha atyáinak sz. istenét saját nyelvén imádhatja, ha nemzeti iskolái be nem záratnak”
Halálkor az Akadémia így méltatta csángó-ügyi munkásságát: „Nyomozási eredményei által… – amiről minden külföldi hírek mélyen hallgattak, mit azért csak mintegy mythosként némi aggó kétely fátyolán által sejtettünk – valósággá lett: t.i. egy rokon népnek e régi magyar földön élte ’s virágozta… A csángó kérdés, azóta, hogy Gegő azt felköltötte, részletesb vizsgálatok, sőt egy második, húzamosb és fényesebb eredményekkel kecsegtető útnak is lőn tárgyává [Jerney János volt a következő „felderítő”, útjáról 1844-ben számolt be]. De a felébresztett figyelem’ érdeme Gegőé: ő a mi etelközi Colombusunk”
A Nemzeti Összetartozás Napján nemcsak távol élő nemzettársainkra szerettem volna felhívni a figyelmet. Hanem arra is, amikor a tudomány kifejezetten magyar volt, pontosabban: a tudományt a magyar ügy szolgálatában értelmezték.
A másik, amire fel kell hívni a figyelmet, az „elcsángósodás”. Amikor ugyanis Gegő Elek Bákó (Bacau) városában régi kéziratok, nyomtatványok után kérdezősködött a helyi pópáknál, széttárták a karjukat, majd a beszélgetés során kiderült: „Ők sem tagadták, hogy Bákót hajdan magyarok lakták”
Nem fogunk így járni.