Vajon mit jelent a történelem? És mit jelent az emlékezet? És hogyan intézményesül mindez az emlékezetpolitikában?
Ezek a kérdések visszatérően szerepelnek ennek a blognak a hasábjain. Egy-egy közösség saját magáról alkotott képének talán legfontosabb része az „eredetmítosz” és a közösen osztott élmények megléte és minősége. A „közös élmények” persze csak absztrakció, hiszen egyikünk sem volt ott mondjuk a mohácsi csatában, mégis, az egyik izgalmas kérdése a közéletünknek, hogy mi is történt ott és hogyan történt – továbbá, hogy úgy kellett-e történnie, ahogy történt.
Mivel közelebb esnek hozzánk, s a következmények is jóval direktebbek, a XX. század eseményei kapcsán természetesen még fontosabb, hogy hogyan beszéljük el az eseményeket. Nem véletlenül alkotta meg George Orwell az 1984 című regényében immár közhelyessé váló maximáját: aki uralja a jelent, az uralja a múltat, s aki uralja a múltat, az uralja a jövőt is. A közösségi múlt ezért tehát létkérdés: a tudományos igénnyel feltárható igazság – amelyet persze tükör által csak homályosan láthatunk – mellett az elbeszélésmód is igen lényeges. A XX. századi kommunista pártok tehát az egész életnek, illetve egész közösségeknek akartak új értelmet, új jelentést adni a múlt meghamisításával, átírásával.
Erről szól tulajdonképpen Ötvös István nemrég megjelent kötete: „Kádár forradalma” – Az 1956-os forradalom elbeszélésének problémái a Kádár-rendszerben (L’Harmattan Kiadó, 2026). Ötvös a témán jól érthetően vezeti végig az olvasót – tudományos munkáról van szó, senki ne ijedjen meg, azonban közérthetően, sőt, a hetvenedik évfordulón közérdeklődésre számot tartó módon megírt szövegről. Vagyis: olvasmányos az az egyébként legkevésbé sem olvasmányos történet, amelyet Ötvös elbeszél. A kommunista pártok bikkfanyelve ugyanis éppen arra szolgált, hogy a valóságot szétverje, helyettesítse és végül egyszer s mindenkorra: le is cserélje. Hogy mire? Hát a kommunista elmélet ál-valóságára. Manapság van egy divatos szlogen: eszerint a kommunista pártok tulajdonképpen „nemes eszméket” akartak volna megvalósítani, csak hát úgymond hiba csúszott a dologba. Nos, mi sem lehetne nagyobb tévedés: a kommunista elmélet sem volt jó, a gyakorlat pedig mindössze ennek az alkalmazása. Márpedig Fábry Sándor bont mot-ját idézve: százmillió halottnál többet igazán nem igényelt!!!
Zászlók ’56-ban (Fortepan; részlet)
Ennek a borzalmas, rettenetes tragédiának egy magyarországi részletét beszéli el Ötvös. Azt a részét, ahogyan a kommunisták próbálták magukat keresztülhazudni az igazságig. No persze, csak a saját igazságukig. Lássunk egy példát: „1956 után a visszaszerzett bizalom politikai tőkévé vált, melynek birtokában képesek voltunk valós, le nem becsülhető eredmények elérésére.” – írták az 1956-os forradalom harmincadik évfordulóján a magyarországi kommunista párt, az MSZMP „tudományos” lapjának, a Társadalmi Szemlének hasábjain.
Visszaszerzett? Bizalom? Eredmények?
Nem volt mit visszaszerezni, mert 1956 előtt senki nem bízott a kommunista pártban. 1956 után nem a bizalmat szerezte „vissza” az újjáalakult kommunista párt, hanem a reményt ölte ki az emberekből. Ahogyan Ötvös is írja: az apátiára épített. Végül, az eredményeket illetően ne felejtkezzünk el az 1959 és 1961 között lezajlott brutális téeszesítéséről, ami öngyilkosságokat, alkoholizmust, szétvert közösségeket, felbomlott családokat és tönkretett életeket hagyott maga után. Ez volt az utolsó, országos erőszakhullám a XX. században. Minden egyéb eredményt illetően pedig elegendő Fejes Endre „Rozsdatemető” című kisregényére utalni.
Igen izgalmas, hogy Ötvös könyvéből tulajdonképpen a kommunista diktatúra egészére nézve vonhatunk le következtetéseket. Hogy is mondta Kádár az MSZMP VII. kongresszusán, 1959-ben? „A népi demokratikus rendszer – mint a proletárdiktatúra egyik típusa – számára elvi kérdés, általános törvényszerűség a munkásosztály pártjának vezető szerepe. Az egypártrendszer, illetve a többpártrendszer nem az általános törvényszerűségből adódó elv, hanem az adott ország politikai és társadalmi viszonyai alapján eldöntendő gyakorlati politikai kérdés. Nálunk az ellenforradalmi felkelés időszakában bebizonyosodott, hogy viszonyaink között a többpártrendszer az ellenforradalom malmára hajtotta a vizet – ezért elvetettük azt.”
Ötvös könyve egy lényeges kérdést jár tehát körbe. Külön előnye a könyvnek a korabeli idézetek fejezet-címként való használata: ez egyrészt frappáns és előre sejtetni engedi, hogy miről lesz szó, másrészt nagyon is helyénvalónak gondolom, hogy szépen beszéljenek csak a kommunisták által gyártott szövegek, szövegrészletek.
Ötvös ugyan nagyon széles forrásbázison dolgozott, vagyis számos korabeli forrást vont be a vizsgálatba, s a szakirodalmi lista is tekintélyes. Mégis, ahogyan az lenni szokott, maradt még egy-két munka, amelyet talán illett volna bevonni a feldolgozásba. Ezzel együtt a könyv kerek egész.
Végül idézzük fel amit Schopenhauer írt: „Ami az individuum számára az ész, az emberi nem számára az a történelem. Az ész révén ugyanis az ember nem korlátozódik a szűk, szemléleti jelenre, mint ahogyan az állat, hanem megismeri azt az összehasonlíthatatlanul kiterjedtebb múltat is, mellyel összekapcsolódik, s amelyből vétetett; azonban csak ily módon jut el magának a jelennek tulajdonképpeni megértéséhez, és még a jövőt illetően is következtetéseket vonhat le.”
Múltunk és jelenünk megértéséhez tehát igen fontos az évtizedekig elhallgatott, félremagyarázott, elhazudott történelmünk újrafelfeldezése és újra-elbeszélése.