Hogyan viselkedtek a kommunizmus elején a nőkkel? Hogyan képzelték a bolsevikok a női emancipációt? Mit jelentett a "szabad szerelem" a gyakorlatban? 1919-ben magyarországi Tanácsköztársaságban még nem, de Szovjet-Oroszországban már bevezettek számos intézkedést, amiket a köznyelv a "nők kommunizálásának" nevezett.
Magyarország tragédiája 1944. március 19-én kezdődött. 77 évvel ezelőtt szállták meg hazánkat a náci Német Birodalom csapatai.
Történelemórán többnyire férfiakról tanulunk. Pedig a magyar évszázadok során a nők éppen úgy kivették a részüket a mi történeteinkből, mint a férfiak. 1956-os forradalmunk során ott voltak a tüntetéseken, a barrikádokon, de ők táplálták az otthon tűzét is, amikor szabadság lángja kialudni látszott. Különösen nehéz kihívás elé kerültek az 56-os özvegyei. Nőnapon ezzel az írással tisztelgünk előttük.
Egy magyar munkás minden nap megveszi az újságot, ránéz a címlapra, majd kidobja a kukába. Az újságos megkérdezi: "Miért csinálja ezt az elvtárs?" A melós válaszol: "Egy halálhírt várok." Mire az újságos: "De hát a halálozási hírek a 8. oldalon vannak!" Erre a munkás ravaszul: " Akiét én várom, azé a címlapon lesz!"
A kommunista emberkísérlet az ország történetében közel fél évszázadig tartott. Vajon a fővárosban milyen közterületi emlékművek állnak, amelyek az áldozatokra emlékeztetnek? Fényképes összeállításunk az 1945 és 1990 közötti kommunista diktatúra áldozatainak emlékműveiről.
„Csak egyet tévesztettünk, hogy minden parasztot föl nem akasztottunk” (Egy jászsági kommunista, 1951) A magyar gazdatársadalom szétverését, a termelőszövetkezetek erőszakos szervezését sokáig csend övezte. Méghozzá zavart csend. Hiszen világos volt, hogy valami nincs rendben. Ráadásul a szocialista nagyüzem, mint megbukott „modernizációs” képlet rövidre zárt a paraszti világot elmaradottnak képzelő értelmiségi hozzáállással.
„Majd számonkérik tőled a történelmet, és igazuk lesz. Kérd számon a történelemtől az embert, és igazad lesz. És kérd számon magadtól is!” (Sára Sándor: Földobott kő, 1968) Valamennyi történész hivatásszerűen ódzkodik a „mi lett volna, ha” gondolatkísérletektől. Mégis, egy-egy jelenség horderejének felmérésekor szükségszerű, hogy valamivel összehasonlítható legyen. Ha István nem tudja legyőzni Koppányt; Corteznek nem sikerül Tenochtitlán bevétele; ha a Mária Terézia nem úgy nevelteti Mária Antoinette-et, ahogy; ha Coco Chanell nem kokettál a németekkel; és így tovább.
„Kétségbeesett „Patruj, patruj!” kiáltásokat hallottunk, összeszorított ököllel és részvéttel gondoltunk szenvedő embertársainkra, évszázadok óta annyit vergődő, földretiport, szerencsétlen magyarságra.” (Dr.Szaplonczay József naplója)
"Nem csak azt kell vállalni, amik vagyunk, hanem amik voltunk, és amik lehettünk volna." (Sára Sándor)
A haladó tábornál nagy felháborodást okozott a hír, miszerint Magyarország előbb kezdett neki a koronavírus elleni oltások beadásának, mint ahogyan azt a „terv szerint” Ursula von der Leyen bizottsági elnök asszonyság meghirdette.
Az uniós értelmiség kényelmetlenül érzi magát, amikor az Európai Uniót az egykori Szovjetunióhoz hasonlítják a... – de kik is hasonlítják? Aki ilyesmire merészel vetemedni, akárcsak a gondolatbűn szintjén, az komoly meghurcolással nézhet szembe. A 2004-es Európai Uniós tagságról szóló népszavazáson például bírósági eljárás indult az uniós jelképet a náci horogkereszt és a szovjet vörös csillag mellé helyező plakát „felelőse” ellen.
„Ami most Nyugat-Európában történik, meg fogja határozni az események folyását évtizedekre, ha ugyan nem évszázadokra” (Gorbacsov titkos beszéde a Varsói Szerződés képviselőinek a „Közös Európai Ház” projektről, 1988. július 6.)
