A történelem nem ért véget. Az európai – ha úgy tetszik: a nyugati – ember ezzel kellett, hogy szembesüljön legkésőbb akkor, amikor kitört az ukrajnai háború. Már a 2008-as nagy pénzügyi válság figyelmeztető jel volt, de az esztelen pénzteremtéssel és pénzszórással, toldással-foldással sikerült még valamiképpen helyreállítani a fogyasztói világot. 2015-ben, a migránsválság idején még bele lehetett kanalazni a politikai lecsót a ventillátorba, a „Wir schaffen das!” felkiáltással és az Orbán-fasizmus kéjes felemlegetésével. Azután a végén lett belőle néhány emberéleteket követelő gyilkosság és tömeges merénylet, meg „kapu oldalszárnyakkal”, ahogyan azt Werner Faymann osztrák kancellár mondta. És jött a COVID, ez az igen furcsa járvány, még furcsább oltóanyagokkal és teljesen abszurd, műanyag járványkezeléssel – a másik oldalon egy lebénult Európai Unióval. De még ez sem volt elég, hogy a történelem végét vízionáló szemek felnyíljanak.
Elérkezett végül az igazság pillanata: 2022. február 24-e. Újra kitört egy háború Európában, vagyis a történelem nem ért véget. Sőt: ránktört, egy véres konfliktus formájában. Nem afféle balkáni csetepaté, rablóvezérek, politikai fanatikusok és jól-rosszul megszervezett államok között. Hanem egy atomfegyverekkel rendelkező nagyhatalom (Oroszország) és egy nagy kiterjedésű, tisztességes népességgel rendelkező ország (Ukrajna) között. Ez nem olyasmi volt, mint amit az idősebb Bush az „új világrend” elképzelésében meghirdetett (és az Öböl-háborúban be is mutatott), vagyis, hogy a jövő háborúi tulajdonképpen rendőri intézkedések lesznek, ahol az összes többi állam helyreteszi a rendetlenkedőt. Persze, egy ideig még lehetett gúnyolódni Oroszországon, de ez a kórus mára elhalkult. Kiderült azóta, hogy nem Oroszország van egyedül, hanem lassanként a Nyugat.
A kötet borítója René Magritte: Pánik a középkorban (1927) c. festményének felhasználásával készült.
Schmidt Mária új könyve ezt a folyamatot és ennek a jelenséghalmaznak a legutóbbi fejleményeit idézi fel. (Ilyen szempontból bizonyos értelemben a közvetlen folytatása a „Látlelet az orosz-ukrán háborúról” illetve a „Korszakhatáron” című köteteknek.) Esszé-, illetve tanulmánykötetről beszélünk. A könyvben olvasható írásoknak ugyanis ha stílusát, a megszokott Schmidt-féle lendületét, illetve láttató erejét tekintjük, akkor inkább az „esszé” jut eszébe az olvasónak. Viszont mivel az írások lábjegyzetelve vannak, indokolt lenne a „tanulmány” szó használata is. Persze jelen esetben ne túlbonyolított „akadémiai” lábjegyzetelésre gondoljunk, hanem a józan ész szerinti hivatkozásokra, amelyek nemcsak hitelesítik az egyes írásokat, hanem súlyt is adnak azoknak. Láthatóvá teszik, hogy nemcsak egyszerűen véleménycikkekről vagy pusztán intuitív alkotásokról van szó, hanem alaposan átgondolt, és utánaolvasást követően feldolgozott anyagokról. Aki követi Schmidt Mária munkásságát, az tudhatja, hogy az írások a Látószög blogon megjelent szövegek szerkesztett változatai – no de éppen ez a könyv egyik lényege, hogy kézzel fogható legyen, hogy ne csak a virtuális térben legyen jelen, hanem ott, velünk, a kezünk ügyében, felcsapható hivatkozásként az asztalunkon, vagy éppen nosztalgikusan böngészhető elemként a könyvespolcunkon is.
Schmidt Mária könyvei esetében azt figyelhetjük meg, hogy egy fokozatos elmozdulás történik a klasszikus értelemben vett történelemtudománytól a jelenben zajló történelem felé. A rendszerváltás kezdeti időszakában megjelent „Diktatúrák ördögszekerén” az idő múlásával olyan munkává vált, amelyben Schmidt tulajdonképpen az új korszakban felvethető és felvetendő történelmi kérdések egy jelentős részét tette fel, illetve inkább: jelölte ki. Azóta megjelent kötetei is a kereső ember alkotásai, amelyek arról tanúskodnak, hogy jól kérdezni sokkal, de sokkal nehezebb, mint a fogyasztói világ instant információs válaszait elővenni. De azt is látnunk kell, hogy Schmidtnél nem önmagáért való rabulisztika a kérdésekre a válaszok – illetve válaszlehetőségek – keresése. Ezt mutatja a könyv praktikussága és érvényessége is. Az Egyesült Államok neofita birodalma, a mélyállam, a balos utópia, az ukrajnai háború, Kína, a német hanyatlás, a COVID, és nem utolsósorban mi, magyarok is szereplünk a kötetben.
Személyes kedvencem a következő sztori: „2021 nyarán az Adrián vitorlázva az egyik kikötőben egy hongkongi illetőségű, kínai masszőr vett kezelésbe. Gyönyörű fiatal lány volt, aki elpanaszolta, hogy nem tud hazautazni Kínába, mert Pfizerrel lett beoltva, és azt ott nem fogadják el. Mondtam neki, hogy én meg Nyugat-Európába nem tudok menni, mert két Sinopharmom, vagyis kínai oltásom van. Ezen a képtelen baromságon hosszasan szórakoztunk. Mondanom sem kell, hogy az oltások ellenére ő is, én is átestünk a covidon…”
Nos, ebben a történetben elég sok minden benne van. Az, hogy a Földön nem csak a mi nyugati-, vagyis inkább poszt-nyugati világunk létezik. Virtuális és valóságos buborékok vannak, s ezekben élünk. És a kínai buborék is egy létező buborék. És persze a fenti rövid sztoriban benne van a COVID mögötti sötét machinációk tömege is, amelyeket Schmidt az „Átejtve” című nagyobb fejezetben tárgyal a könyvben.
Ha már a „látószöget” említettük: talán ez a könyv egyik legnagyobb erénye. A látószögüket tágítani akaró emberek számára íródott, azoknak, akik a mi poszt-nyugati Mátrixunkból ki akarnak nézni – és látni akarnak.
A könyv ütős, szókimondó, éles logikájú, belemenős, vagány – olyan, amilyennek az íróját ismerjük.