Néhány héttel ezelőtt egész mellbevágó képsorokat láthattunk Ceutából, Spanyolországnak az afrikai (marokkói) parton fekvő kis városából. Fegyvertelen férfiak tízezrei rohanták meg a várost, hogy bejuthassanak az Európai Unióba. Marokkóban belpolitikai válság volt az eseményekkel párhuzamosan.. A spanyol hatóságok tehetetlennek bizonyultak, Sanchez, a szélsőbaloldali kormányfő hangzatos szólamokkal válaszolt (miután némi erősítést küldött a helyszínre), majd, mint aki jól végezte dolgát, nyaralni indult. Előtte még közzétette a playlistjét, hogy mit fog hallgatni az üdülés során. A marokkói kormány a vállát vonogatta. Pedig… Pedig nyilvánvaló, hogy több tízezer ember nem bújhat elő csak úgy a sivatagból, a marokkói – egyébként éber – hatóságok tudta nélkül. A dolognak volt egy történelmi előképe, fél évszázaddal ezelőtt. Ez volt a „Zöld Menet”.
A „zöld” nem csak a modern kori környezetvédő vagy öko-kommunista mozgalmak jelképe. Ezúttal nem is a hazai nyilaskeresztesekről lesz szó. A „zöld” ugyanis az iszlám szent színe. A „Zöld Menet” pedig egy egészen izgalmas stratégiai újítás volt: Marokkó 1975-ben jól szervezett, s alapvetően fegyvertelen tömegekkel érte el, hogy a korábbi spanyol gyarmat, Nyugat-Szahara területét megszállhassa.
A Zöld Menet egy marokkói bankjegyen
Nyugat-Szahara viszonylag későn lett spanyol gyarmat, noha Marokkó területére az ottani iszlám kalózkodás felszámolása végett már évszázadokkal ezelőtt indultak spanyol expedíciók. Végül a XIX. század végén a Kanári-szigetek halászainak védelmére, akik telepeket létesítettek a parton, indult meg a formális gyarmatosítás. Ennek, talán sokak számára meglepő módon, az úgynevezett köztársasági spanyol kormányzat adott egy nagy lendületet a múlt század 30-as éveiben. Azután Francóék megpróbálták a lehetetlent, és a gyarmati rendszer felbomlásának kezdetekor, 1958-ban Spanyolország 53. tartományává nyilvánították a gyarmatot, és spanyol állampolgárságot biztosítva a szaharai lakosoknak. Közben a szomszédos Marokkó, majd Mauritánia is függetlenné vált, és mind a két ország szemet vetett a senki földjének tűnő területre. Marokkó már 1956-157-ben az Ifni városánál vívott határháború során „bepróbálkozott”, de a spanyolok még visszaverték őket.
Az ENSZ persze felszólította Spanyolországot a terület dekolonizálására, valamint egy önrendelkezési népszavazás megszervezésére a tősgyökeres lakosság számára. Nem kispályáról volt szó, ugyanis az 1960-as évek megkezdődött a hatalmas foszfáttelepek kitermelése. A spanyoloknak ekkor még futotta az erejükből, hogy 1970-ben leverjék a függetlenségi tüntetőket. Csakhogy a marokkóiak nem nyugodtak bele a helyzetben. A különböző középkori- és kora-újkori hódításaik miatt amúgy is kéznél a „Nagy-Marokkó” irredentizmusa, amely értelemszerűen Spanyol-Szaharára (Nyugat-Szaharára) irányult. II. Hasszán mór király trónja ingatag volt, két puccskísérlet is irányult ellene, s a marokkói irredentizmus éppen megfelelő ideológiai eszköznek tűnt arra, hogy az országot egy nagy vállalkozásra egyesítse. Nyugat-Szaharában a spanyolok nem tudták teljesen felszámolni a függetlenségi mozgalmat, s megalakult a POLISARIO Front, amelyet a szomszédos a szomszédos Algéria fegyverzett fel és finanszírozott. Márpedig Algéria ebben az időben szovjetbarát politikát folytatott…
Spanyolország a diktatúra végnapjait élte, Franco betegágyán feküdt, és kénytelen-kelletlen beleegyeztek egy népszavazásba. Marokkó viszont tiltakozott, érvényesíteni kívánta követeléseit és a híres-hírhedt hágai Nemzetközi Bírósághoz (ICJ) fordult. Az ENSZ továbbra is a teljes függetlenséget-, és a Polisario Frontot támogatta.
Jogtörténeti és politikatörténeti esemény volt, amikor a Nemzetközi Bíróság 1975. október 16-án kibocsátotta állásfoglalását. A bíróság arra jutott, hogy Nyugat-Szahara a spanyol gyarmatosítás idején nem volt gazdátlan terület (terra nullius), és elismerte azt a marokkói igényt, hogy egyes nyugat-szaharai törzsek és a marokkói szultán (király) között hűbéri viszony állt fent, de siettek hozzátenni: „egyes, de csakis egyes” törzsekről volt szó, vagyis nem mindenkiről. A történelmi jogon alapuló igények tehát a bíróság döntése alapján nem írhatták felül a népszuverenitási igényt. Pedig Marokkó bizonyítékokat mutatott be arra nézve, hogy szuverenitást gyakorolta a területen: helyi vezetők és bírák kinevezését, adószedést, a szuverenitást biztosító hadjáratokat. De a Nemzetközi Bíróság szerint ezt nem tudták a teljes térségre nézve bizonyítani, s amúgy sem volt a szuverenitás gyakorlása megszakítás nélküli.
Hasszán királynak már a döntést megelőzően az amerikai hírszerzés megsúgta a várható eredményt, így a marokkóiak szervezkedni kezdtek. A CIA benne volt, mivel attól féltek, hogy a Polisario algériai tanácsadói után a szovjet tanácsadók is megérkeznek az atlanti partokhoz.
Amikor a hágai bíróság kihirdette ítéletét, a marokkói szultán azonnal drámai televíziós beszédben fordult a mór nemzethez. Naiv ravaszkodással egyszerűen csak azokat a passzusokat idézte, amelyek a marokkói történelmi jog alapján álló igényeket támasztották alá, s „elfelejtette” megemlíteni, hogy a Nemzetközi Bíróság a terület önállóságát támogatja! A beszédben bejelentette, hogy egy hatalmas fegyvertelen tömeg fog útnak indulni, hogy a mór szempontok szerinti újraegyesítsék a térséget Marokkóval.
A következő három napban több, mint félmillió (!) mór jelentkezett a vonulásra, messze felülmúlva a tervezett 350 ezres létszámot. Különvonatokat szerveztek, 6000 (!) buszt és teherautót állítottak szolgálatba. A déli határ közelében hatalmas sátorvárost emeltek. Több száz orvos (sokan az Arab Liga országaiból érkező önkéntesek!) biztosította az egészségügyi ellátást. A mór légierő C-130-as szállítógépei folyamatosan szállították a vizet és az ellátmányt. A költségeket elsősorban Szaúd-Arábia és néhány másik arab állam dobta össze.
A marokkói szultán egyik kezében tehát ott volt a hatalmas a fegyvertelen tömeg. S miközben a világ erre figyelt, a másik kezével komoly katonai erőket is dobott át a határon: a spanyolok által kiürített előörsöket megszállták, s összecsaptak a Polisario Front gerilláival. Céljuk az algériai beavatkozás megelőzése volt. Persze a hadsereg a fegyvertelen tömegben is tízezres nagyságrendben volt jelen, hogy irányítsák és felügyeljék a tömeget.
Spanyolországban belső politikai válság érlelődött, hiszen Franco már haldoklott (1975. november 20-án hunyt el), Bourbon János Károly herceg ideiglenes államfőként járt el a teljes bizonytalanság légkörében. A kormánya attól tartott, hogy egy afrikai fegyveres összecsapás a portugál „szegfűs forradalomhoz” hasonló puccsot válthat ki, elrendelte, hogy a katonai erők kerüljék el a vérontást. Így a spanyol erők visszavonultak a gyarmat fővárosának védelmére. A mórok viszont mozgásba lendültek és felvonulók első, több tízezres csoportja november 6-án átlépte a határt, marokkói zászlókat és a Koránt tartva kezükben.
A felvonulók 1975-ben, kezükben marokkói zászló, a király arcképe és a Korán (Atalayar)
Az ENSZ Biztonsági Tanácsa sürgősen összeült, és két határozatban is felszólította Marokkót, hogy vonuljon vissza. Hasszán királynak esze ágában sem volt. Újabb tömeget küldött át a határon. Ez a tömeg az egyik spanyol helyőrséget már bekerítéssel fenyegette. A spanyol kormány egyik minisztere azonnal Marokkóba ment, hogy tárgyaljon. A tárgyalások azután Madridban folytatódtak, és ezek során teljes volt a spanyol kapituláció: lényegében megállapodás született Nyugat-Szahara átadásáról Marokkónak. Cserében Hasszán visszahívta a menetelőket. Néhány nap múlva a „civilek” valóban vissza is vonultak, majd feloszlatták a tömeget és hazaküldték őket.
Nyugat-Szahara jelenlegi állapota: sötéttel a mór erők által megszállt terület, zölddel a Polisario által tartott térségek, közöttük pedig pirossal a marokkói építésű fal
Nos, persze Marokkónak nem sikerült a terv maradéktalanul, hiszen Mauritánia is foglalt el néhány részt Nyugat-Szaharából, és a Polisario Front sem szűnt meg, sőt, nagyon is tudtára adja marokkói erőknek, hogy létezik. Bár Mauritánia hamar kiesett a játékból, és 1991-től elvileg fegyverszünet van érvényben a mórok és a Polisario között, de azért nem teljes a nyugalom. Az ENSZ sem fogadta el a helyzetet, bár sokat nem tehetett (mint ahogy soha nem is tett), s furcsa módon továbbra is úgy tekinti, hogy a hivatalos szuverenitást Spanyolországnak kellene gyakorolnia – mivel a szuverenitás csak úgy nem adható át! – a népszavazásig. Marokkó egy autonómia-tervvel házal az ENSZ-nél, Spanyolország viszont tartja magát a madridi egyezményhez és Marokkót tekinti jogos tulajdonosnak.
Összefoglalva tehát: Marokkó kidolgozta és sikeresen alkalmazta a „fegyvertelen megszállás” elméletét és gyakorlatát. Vajon idén is valami hasonlót láthattunk? S ha igen, mi a cél? Ceuta megszállása? Az EU-tól valamiféle kedvezmények kicsikarása? De ki akarhat, és mit? Vajon a marokkóiak akarták így levezetni a belső nyugtalanságot? Egyelőre nem látunk tisztán, hiszen az augusztus közepi második hullámot már a marokkói erők akadályozták meg…