Augusztus 20-a van, „Magyarország születésnapja”. A magyar nemzet, a különböző törzsek, nemzetségek politikai szervezete és valamiféle sztyeppei állam természetesen már a keresztény királyság megalapítása előtt is létezett; s az is igaz, hogy Taksony, majd Géza fejedelmek már elkezdték azt a munkát, amit végül István király vitt dűlőre, s fejezett be. Így tehát augusztus 20., a szent király neve napja valóban az ezeréves országunk születésnapja. Ilyenkor szokás István király „Intelmeiből” a jól ismert passzust idézni, amit persze a legtöbben rosszul, tévesen idéznek; a szent király nem arról elmélkedett, hogy minél széttartóbb az ország, annál erősebb, hanem arról, hogy ha egy királyi udvarban nem ismerik a világot, akkor gyenge lesz a hatalom forrása.
Szent István ábrázolása a Képes Krónikában
Ezúttal azonban egy jóval későbbi munkából szeretnék idézni egy részt. Régi nagy gondolkodóinkat hajlamosak vagyunk elfelejteni, s így elég kevés szó esik Bessenyei György (1747-1811) államelméleti munkáiról is. Pedig modern gondolkodásunk forrását valahol itt kell keresnünk, a XVIII. században. Bessenyei egyik műve „A törvénynek útja” (1777) hosszú ideig nem jelenhetett meg a Habsburg-cenzúra miatt, mivel józan és nemzeti gondolatai túlzottan „szabadelvűnek” tűntek a korban. A munkára persze hatott az a folyamat, amit elég pökhendi módon „felvilágosodásnak” neveznek, ugyanakkor beleolvasva rögtön látszik, hogy Bessenyei kortól független, általános érvényű társadalmi (és történelmi) igazságokat próbált megközelíteni.
Szem előtt tartva tehát Szent István király törvényalkotó munkásságát, ezúttal ebből a könyvből idézünk egy rövid részt.
Mikor tehát a te törvényed leghatalmasabb, legállandóbb és legigazabb? Akkor, mikor annak cikkelyei minden hazafiának különös hasznából van öszverakva; mert így osztán a közönséges törvényben kiki javát látván, azt kiki igazságnak tartja s védelmezi is, mivel annak védelmével önnön javát oltalmazza. Nem egyéb tehát a közigazság, mint a közjó. Vegyük fel már eszerint, ha egy fejedelem, kinek Isten, természet és nemzetek törvénye szerint legfelsőbb és legszentebb kötelessége csak népe boldogságának előmozdításában áll, a közönséges jónak felibe teheti é úgy magát, hogy annak törvénye alatt ne légyen? Minden nemzet a maga javára csinálja törvényét, elhívén azt, mely szerint Istene soha tőle oly igazságot nem kíván, hol ő kárhozzon, vesszen és pusztuljon. Mert nékem, úgymond, az én Istenem atyám és nem tirannusom; ha büntet is néha, nem úgy, mint ellenségét, hanem mint fiát büntet; meghatározza azért, hogy a törvény, melyet ő önnönmaga előmenetelire csinált, igazság, mert nem volna az Isten a mi jó Istenünk, ha fiainak valóságos előmenetelivel ellenkezne. Honnan [innen] származik, hogy egy nemzet a maga hasznát mind istenes, mind előmeneteles dolognak tartván, törvényét is, melyet annak feltartására csinál, szentnek lenni isméri. […] Miért nem akarsz a közjóban s kötelességben maradni? — Azért, — felelhetné amaz [uralkodó] — hogy törvényetek nem célozván a közjóra, azokat helyben nem hagyhatom és magam akarok néktek oly törvényeket adni, hol azon hasznaitok feltaláltassanak, melyeket ti magatok nem ismértek s ellene dolgoztok. Igaz, voltak olyan emberek, kik egyedül általátták hazájoknak hasznát, melyrül több hazafiak semmit sem tudtak; de az ilyen állapotban minden részrül kötelesség, hogy a még nem ismért s egy haza tagjátul feltalált nagyobb jó kinyilatkoztasson, mert nem lehet feltenni, hogy ha egy nemzet valóságos javát látja, hallja, meg ne ismérhesse; mert igaz az, hogy nem minden férfi tudja önnön hasznát legjobb móddal feltalálni, de ellenben nincsen olyan ostoba ember e világon, aki egyszer feltalált s néki engedett hasznát ne érezné vagy annak édessége néki is jól ne esne. Megeshetik mégis, hogy egy ember egy egész hazának kárát, hasznát felfedezi s mégis mindazokkal együtt elnyomattatok.
Ha szereti egy uralkodó a dicsőséget, tudja meg, hogy [a dicsőség] soha közönséges jón s igazságon kívül semmi egyéb dologbul nem származhatik.