A blog szerkesztője többször a szememre vetette, hogy általánosítok a történész-szakma képviselőinek egyes negatív vonásairól. Vélhetőleg igaza volt – de ha eddig nem, mostantól már biztosan. Úgy vélem, a – nemzetközi és magyar – történész-szakma egyes tagjai arra használják szakmai reputációjukat, hogy indulatos politikai állásfoglalásokat tegyenek, amiket éppen történészi elismertségük legitimálna. Politizálni természetesen mindenki szeret, és nem is várható el, hogy – Montaigne módjára – (elefántcsont)toronyba zárva töltse életét a történész. Történelem és politika összefügg. Csakhogy jobb óvatosnak lenni: a történelmi analógiák használata – divatos szóval: emlékezetpolitika – és a politikai elfogultságoktól motivált zsurnalizmus – sokszor egy sokadik pálinka utáni kocsmai hőbörgés színvonalán – nem ugyanaz. Aki enged a kísértésnek és akarva-akaratlanul az utóbbi mezejére téved, annak az ilyetén meggondolatlan, indulatvezérelt megnyilvánulásai ugyanis könnyen azzal a következménnyel járhat, hogy szakmai hírnevük erodálódik (majd egy idő után evaporálódik).
A közelmúltbeli sajnálatos ottawai parlamenti gikszer lecsengett, most már visszatekintve levonhatunk egy-két konzekvenciát. Nem arról, hogy miként lehet ennyire balfék a nyugati világ egyik vezető hatalmának politikai elitje – aki beszélt már átlag bennszülött kanadaival Kelet-Európáról akár egyetlen mondatot is, az cseppet sem lepődött meg. Mondjuk annyit azért kiguglizhattak volna, ki is harcolt hetven évvel ezelőtt az ő oldalukon és ki ellenük… de ne legyünk maximalisták, melyiküknek lett volna ideje erre két LMBTetc. szivárványos felvonulás között?
„Fegyverbe!” Ukrán nyelvű SS toborzóplakát
Felfoghatjuk az eseményt úgy is, mint az angolszász hatalmak késői bocsánatkérését azoktól a szovjetunióbeli tíz- és százezrektől meg a családtagjaiktól, akik a Vörös Hadsereg ellen harcoltak, s akiket Jalta következtében „visszaadtak” Sztálinnak prompt tarkónlövésre vagy Gulágra. Mindenesetre kíváncsian várjuk a londoni parlament ünnepi ülését egy hős vlaszovista veterán jelenlétében, akit példaképül állíthatnak a Putyin ellen harcolók elé.
Hanem azért a ballib szürkeállomány reakciója érdekes. Eddig mintha elmaradtak volna a finom distinkciók a Waffen SS és mondjuk a lágerőr SS tagjai közt (lásd ennek kapcsán még pl. az utóbbi néhány év néhány németországi perét a 8–9. X-üket taposó vádlottak ellen). Eddig ugyanúgy nem tettek különbséget köztük, mint például a szovjet katonák, akik a tetoválás láttán minden egyéb kérdés nélkül lőtték főbe az elfogottat.
De csak örvendeni tudunk, hogy liberális kortársaink érzékenyültek a második világháború keleti frontjának emberi problémái iránt. Talán rövid fejlődéssel az egyszeri ukrán honvédővel való empátiától eljutnak majd a Horthy-kor magyarjainak hasonló típusú dilemmáin való töprengésig.
S visszacsatolva a bevezető mondatokhoz: talán már senkinek sem meglepő, hogy a szakmai érvekkel megtámogatott apologetikát Ungváry Krisztián, a magyar történész-szakma egyik doyenje szolgáltatta az elfogulatlanságáról közismert Telex-en (Perverz együttállás egy SS-veterán ügyében – Jaroszlav Hunka és a Fidesz kettős mércéje)
Most tekintsünk el az egyszeri betelefonálós rádió-műsorok szóhasználatát és indulatát idéző olyasfajta kitételektől, hogy „egyszerre ugrott az orosz média és az annak járszalagján közlekedő fideszes propaganda…” (Már régebben, amikor egy fantáziadús lengyel szerző megírta, miként osztotta fel Ukrajnát a Putyin–Kaczyński–Orbán trió (a „gonosz tengelye”!), akkor is sikerült ilyen kiszólásokra ragadtatnia magát: „Sajnos az ukrán és orosz ügyben minden apró és nem apró mozzanat, amit Orbán Viktor elkövet, igazolja azokat az egyébként elképesztő állításokat, amelyeket ez a cikk is megfogalmaz. (…) Biztos vagyok abban ezek után, hogy a minimális forgatókönyv, amire a magyar miniszterelnök rájátszott, Ukrajna bukása és felosztása. Ez egyenértékű most már a gyilkosságban való bűnrészességgel, a háborúra való felbujtással. Ennél mélyebbre a magyar politika még 1941-ben sem süllyedt.”) Érdekes lenne elemezni, hogy – nem is Gibbontól vagy Rankétól, de – mondjuk Shirertől vagy John Tolandtól miként jutottak a történészszakma mai képviselői odáig, hogy emócióvezérelt minősítő kiszólásokat alkalmazzanak, s nem csak publicisztikájukban, hanem már a könyveikben is.
De el kellene dönteni: történészként gondolkodom és írok-e, állandó jelleggel, vagy csak napi 8 órában, a „munkahelyemen”, aztán viszont propagandista vagyok és otthon az indulataimat szabadon engedve küzdök a klaviatúrámmal az Orbán-diktatúra bukásáért, félretéve az előző 8 óra kötelező szakmai megfontolásait?
Mert példának okáért ilyen érveléseket olvashatunk Ungváry cikkében: „Lehet ugyan, hogy háborús bűnös volt, azonban ez kevéssé valószínű, mert csak 1943-ban jelentkezett katonának az SS-be” – persze, megtanultuk, hogy ’43-ban lezárult a háborús bűnök korszaka a keleti fronton, onnantól grál-lovagok küzdöttek egymással. Vagy: „Hunka 2011-es visszaemlékezésében az áll, hogy ő 1939-ben, tehát 14 éves gyerekként csodálkozott azon, hogy miért menekülnek a zsidók a németek elől. Ez biztos így is volt…” Egy Kanadában élő egykori SS hatvan évvel későbbi visszaemlékezése mint megkérdőjelezhetetlen forrás. Majd: „jelen állás szerint visszaemlékezése egyáltalán nem alkalmas arra, hogy őt nácinak nyilvánítsák. Más forrásunk viszont Hunka nézeteire egyelőre nincsen.” Mintha bármit számítana, hogy az illető annak idején vajon „nácinak” gondolta/vallotta-e magát vagy sem – egyszerűen nem erről van szó.
De ne keressük a kákán is a csomót, tekintsünk inkább a jövőbe, várva a pozitív hozadékot. „Így tehát más – háborús bűnt el nem követő – volt SS-veterán pozitív szerepeltetése még abban az esetben is megalapozott lehet a nyilvánosság előtt, ha a későbbiekben Hunkáról kiderülne, hogy háborús bűnös.” Erősen bízunk benne, hogy Ungváry Krisztián nem feledi szavait, és következő munkájában a Waffen SS magyar és sváb tagjait példaképül állítja a mai ifjúság elé hazafiság és kommunistaellenesség tekintetében. (Reményeinket némiképp csökkenti a szerző következő mondata, miszerint a „magyarországi németeknek jóval kevesebb okuk volt büszkének lenni erre a szolgálatra, mint Hunkának. Az előbbiek nehezen foghatták fel háborús áldozatvállalásukat szabadságharcnak.” Megkérdezhetnénk, hogy azért honvédelemként felfoghatta-e, de apróságokon ne akadjunk fenn!)
Bár lehetne tovább idézgetni, felesleges. Egyszerűen nem ér annyit: ha valaki az észt „hagyományőrzők” SS egyenruháit „nem problémamentes”-ként aposztrofálja, majd két bekezdés múlva valahogy eltűnik a ’45-ös budai várbeli kitörés kapcsán az empátia és jön a Fidesz-ellenes indulat (mint mindennek az alfája és omegája) – akkor talán inkább egy tükröt kellene javasolnunk a címbeli kettős-mérce kereséséhez.
És akkor visszajutottunk oda, ahonnan elindultunk: a történészekhez, meg az ő – úgymond – „írástudói felelősségükhöz”. Van-e az a napi politikai cél, vagy indulat, ami felülírja a minimális szakmai követelményeket: mert ha Ungváry megszólal, nem egy magánember, nem is egy politikai kommentátor szólal meg, hanem egy történész. Mégpedig az egyik legkomolyabb presztízzsel rendelkező magyar történész. Ungváry Krisztián hatalmas felütéssel nyitotta a karrierjét: a Budapest ostroma hézagpótló mű volt, mi több, könyvsiker, úgy a szakmán belül, mint a nagyközönség köreiben. Amit sajnos azóta sem sikerült a szerzőnek nemhogy meghaladnia, de megközelítenie sem. És az esélye is egyre fogy… Sokan már elsőosztályú történész helyett másodosztályú propagandistát látnak benne – mégpedig félő, hogy lassacskán teljes joggal. (Amolyan TGM-effektus ez, ha el akarjuk keresztelni.) Nagy kár, mert míg habzószájú politikai kommentátorokkal bőven el vagyunk látva itt Hunniában mindkét oldalon, a jó történész errefelé is ritka, mint a fehér holló.