A múltkoriban a blogon megjelent első részben szó volt róla, hogy a történész-szakma egyes tagjai arra használják szakmai reputációjukat, hogy indulatos politikai állásfoglalásokat tegyenek, amiket éppen történészi elismertségük legitimálna. Akkor egy magyar példát hoztunk, most – elkerülendő, hogy esetleg szimplán a belpolitikai publicisztikai csatározások részének tekintsék az akkori eszmefuttatást egy általános jelenség leírása helyett – nemzetközi példát veszünk.
Timothy Garton Ash adott interjút a szokás szerint az objektivitást mindennél előrébb soroló és a pártatlan tájékoztatás vezérhajójaként vitorlázó Klubrádiónak. (írott verzió itt). A fenti jellemzést megerősítendő idézzünk két rövid mondatot a riporter – Csernyánszky Judit – kérdéseiből: „Úgy néz ki, hogy ezzel tulajdonképpen Putyin háborús stratégiáját erősíti és segíti Orbán, nemde?” „Mindehhez még hozzátehetjük azt is, hogy [Orbán] tulajdonképpen Putyin náci vagy fasiszta ideológiáját is támogatja látványos kiállásával.” Szép dolog az elfogulatlanság, le a kalappal most is előtte!
„Az embereket nem érdekli a szabályokon alapuló nemzetközi rendszer. Hogy megnyerjük a populizmus elleni harcot, az érzelmekre kell hatnunk”. Karikatúra Timothy Garton Ash cikke előtt a Financial Times-ban
Az angol Timothy Garton Ash az Oxfordi Egyetem tanára, jó ismerőse a magyar olvasónak: több könyve megjelent magyarul, rendszeresen találkozhatunk véleményével, megnyilvánulásaival a hazai sajtóban. A Klubrádió cikkének felvezető szövegében kétszer is hangsúlyozza „történész” mivoltát – „világhírű brit történész” illetve „brit történész, térségünk, Kelet-Közép Európa egyik legkiválóbb ismerője és szakértője” –, mindezzel nyomatékosítva mondanivalóját. Ennél már a Wikipédia is árnyaltabb: „British historian, author and commentator (…) Most of his work has been concerned with the contemporary history of Europe, with a special focus on Central and Eastern Europe.”
És akkor lássunk néhány idézetet! Mindjárt a felütés a Putyin–Orbán találkozóról: „Európa és a Nyugat irányába tanúsított soha nem látott hűtlenségnek tartom, amit láttam.” Ízlelgessük csak: „Európa” és a „Nyugat” – ezek vajh mik? Földrajzi fogalmak? Vélhetőleg nem, mert ahhoz elég nehéz lenne „hűtlenné válni”. Eszme? Erkölcs? Történelem? Politika? Sajnos azonnal beugrik a brüsszeli mantra az „európai értékekről”, amit nagyjából egy szivárványszínű lepedőbe belecsavart illegális bevándorlóval lehetne ábrázolni, és ilyetén módon minden gondolkodó aboriginal európaiból szégyennel és megvetéssel párosuló röhejt vált ki. Az egyetlen értelmezhető kontextus itt a „politikai”: tény és való, hogy eltér a dolog az „európai és nyugati” fősodortól. Hogy ezt lehet-e „hűtlenség”-ként aposztrofálni, az más kérdés, nagyjából definiálhatatlan. Viszont egy angol elemzőtől a Brexit után pár évvel Európával szembeni hűtlenségről beszélni egy diplomáciai találkozó kapcsán, az legalábbis merész. Vagy hübrisz, vagy átgondolatlanság. De mindez semmi a szuperlatívusz mellett: „soha nem látott hűtlenség”. Röpke legalább három évezrednyi európai történelmet sikerült magyaros virtussal űberelni egy-két óra alatt. Mert mi volt Róma többszöri elfoglalása mindenféle barbár hadak által, mi volt a török szövetség és a Sztambulnak nyújtott segítség a háborúzó kelet-európai államok ellen, amiket például Franciaország és Velence abszolvált időnként, de mi volt Jalta azzal a komcsiknak átengedett néhány apróbb kis „balkáni” államocskával, háttérben az angol miniszterelnök cetlijeivel? Apró kis malőrök a mostani „soha nem látott” mellett.
Menjünk tovább: „Nem illet meg többé téged az Unió több tízmilliárdja, és nem ülhetsz le többé az uniós döntéshozók asztalához.” (Mármint Orbánnak címezve, az angol eredetiből barátságos tegezéssel fordítva.) A több tízmilliárdról mondjuk lehetett volna konzultálni egy közgazdással, illetve eltöprengeni a befizetések és a hozzájárulások arányán és összefüggésein. A „döntéshozók asztaláról” pedig annyit, hogy mintha a már említett Brexitnél valami hasonló érvelés felbukkant volna fel a Csatorna Dover-felöli oldalán, amit aztán a megvezetett albioni polgárok a kelleténél komolyabban vettek.
És a továbbiakban: „…ha objektíven nézem, hangsúlyozom: objektíven, akkor nem tesz mást, mint támogatja Putyin háborúját, és a későbbiekben minden bizonnyal népirtásnak ítélt agressziót az ukrán nép ellen.” Abszolút objektív: deklaráció szintjén indoklás nélkül, de pszichológiailag megalapozottan: mert ha valami „hangsúlyozottan objektív”, azzal nem lehet/érdemes vitatkozni. A „később minden bizonnyal” pedig egyszerű futurológia, ami ha úgy nézzük, épp ellentettje a történelemnek. (A „népirtás” jelen kontextusban abszurd voltát most ne taglaljuk a mindkét oldalon sokezer halottat követelő háború áldozatai iránti tiszteletből!)
Végszó: „…a helyzet rendkívül súlyos. Nemcsak abban a tekintetben, hogy a magyar demokrácia eróziója megállíthatatlan, hanem Orbánnak a Putyinnal kialakított szégyenteljes kapcsolata szempontjából is.” Volt már „megállíthatatlan” folyamat a történelemben? (Csak a poén kedvéért: ha tavaly győz a választáson a ballib, akkor vajh megállt volna, vagy akkor is megállíthatatlan lenne?) És akkor itt abba is hagyhatjuk.
Mindez tökéletesen beleillik a – korábban említett és a magyarok által oly hűtlenül elhagyott – európai és nyugati média-fősodorba. Nincs ezzel semmi baj, eggyel több vagy kevesebb, itt talán még Marx sem reklamálná a mennyiségnek minőségbe való átcsapását. A baj a „történészi” mivolttal van. Fogalmam sincs, hogy Timothy Garton Ash miként definiálja magát, történésznek-e, részben vagy egészben, netán inkább publicistának vagy elemzőnek. De a magyar sajtó egyértelműen történészként kezeli és ezzel (is) próbálja legitimálni véleményét. Mert azért mégis más az, ha egy egyszeri újságíró vagy kommentátor sorjáz ilyen elfogult véleményfüzért, és más, ha „Kelet-Közép Európa egyik legkiválóbb ismerője és szakértője” teszi.
Talán felesleges szőrszálhasogatásnak tűnik egy rövidke rádióinterjú szavait boncolgatni, ahol esetleg nincs mód az árnyalatok figyelembe vételére. De egy Timothy Garton Ash kvalitású oxfordi professzor mindenképp meg kell válogassa/fontolja a szavait, tehát joggal feltételezhetjük, hogy így is gondolta. Akkor viszont vagy történelmi ismereteit teszi félre bizonyos politikai szándékok kivitelezése érdekében, vagy annyira hatalmába keríti az indulat, hogy azért negligál alapvető történészi-szakmai kritériumokat.
Mindez fokozottan érdekes annak fényében, hogy elővéve könyveit, vajon mennyi „hangsúlyozott objektivitást” várhatunk el térségünkkel kapcsolatban az általa leírtaktól?