Az utóbbi néhány napban egymást érték a münchenező és jaltázó írások az ukrajnai háború harmadik évfordulója kapcsán. Ezen kívül nagy számban került elő az orosz-amerikai tárgyalásokra nézve a „Molotov-Ribbentrop paktum” megbélyegzés is. Sőt, Zelenszkij botrányosra sikeredett washingtoni tárgyalása után előkerült az is, hogy „ilyen mélyre 1939-ben süllyedtünk utoljára”, amikor Hitler és kollégái az asztal körül kergették Emil Hácha csehszlovák elnököt.
Illusztráció a „Vajon az Amerikai Birodalom úgy bukik el mint Róma?” c. cikkhez
A „Jalta” kifejezést ugyan magam is használtam, mivel annyira általánossá vált, hogy nehéz nem használni. Az ilyesmi azonban félrevezető is lehet, ha nem tisztázzuk a hasonlóságok mellett a különbségeket is – ahogyan az egyik bejegyzésben a Vance-Ferguson vita kapcsán meg is jegyeztem. Nemrég ugyanis Ferguson Kuvait 1990-es iraki lerohanásához hasonlította az Ukrajna elleni orosz inváziót. A legnagyobb különbség talán az, hogy akkor az amerikaiak egy világszintű koalíciót tudtak maguk mögé állítani; most pedig csak elsősorban az egykori Nyugatot, beleértve Ausztráliát és Új-Zélandot, és hozzászámítva Japánt és Dél-Koreát. A világ nagy része számára érdektelen, hogy mi lesz Ukrajnával – Pakisztánban vagy Etiópiában nem azzal kel vagy fekszik még az értelmiséginek nevezhető lélek sem, hogy mi van a Donbasszban. India, Kína, és mások többre becsülnek egy stabil, kiszámítható orosz kereskedelmi kapcsolatot, mint egy bizonytalan kimenetelű és bizonytalan előnyökkel (viszonyt annál kézzelfoghatóbb hátrányokkal) kecsegtető konfliktust. Ugyanakkor teljesen nyíltan azért el sem köteleződnek Oroszország mellett, hiszen ki tudja, ha egyszer valahol megváltoznak a határok, az kinek és milyen példát fog jelenteni?
Mindenesetre a történelmi párhuzamok kétségtelenül alkalmasak arra, hogy a jelen helyzetet és a jövőbeni lehetőségeket – a felrajzolható utakat – megértsük, és ilyen szempontból a történészek nagyon is hasznosak lehetnek, ha nem ragadtatják el magukat. Egy csomó példa bizonyítja, hogy Clio, a történetírás múzsájának-, és Quirinusnak, a közéletet jelképező istenségnek a szolgálata nem ellentétes. Sőt, ha van értelme a történelem tanulmányozásának, akkor talán éppen ez: a teremtett világban élő, dolgozó, ünneplő, gyászoló és harcoló emberi sokaság törvényszerűségeinek megértése – és a megértett törvényszerűségek felhasználásához ötletek, javaslatok nyújtása. Hogy egy-egy közösség (egy város, egy régió, egy nemzet) mit gondol magáról, hol helyezi el magát a többi közösséghez képest – ez bizony a történeti kutatással és történetírással foglalkozók felelőssége is. Az önkép ugyanis az egyik alapvető tényező a belső és külső politikai lehetőségek bővítéséhez vagy szűkítéséhez (a negatív önkép esetében); vagyis, a mozgástér kereteinek felrajzolásához. Ilyen szempontból a történettudomány is lehet alkalmazott tudomány. Mivel azonban a feltárt és a feltárható történelem nem kézikönyv, amiből egyszerűen a megfelelő oldalra lapozva használati utasításokat kaphatunk, óvatosnak kell lenni. A jelen helyzetben a Molotov-Ribbentroppozás, a münchenezés, a hitlerezés, az 1939-ezés csúszós talaj, és az önámítás kategóriától nem áll messze. Az önámítás pedig éppen az ellenkezője annak, amire a történelmi összehasonlításnak szolgálnia kellene.
Erre hívta föl a figyelmet Hetyei Gábor, Amerikában élő és dolgozó matematikus a közösségi oldalon tett hozzászólásában, majd a nekem küldött üzenetében. Ezeket idézem: „2003-ban, amikor Schröder és Chirac Szentpétervárra ment megbeszélni Putyinnal Bush iraki háborúját, az mi volt? Horthy Miklós Berlinbe látogat? Amikor Bush meghívta Putyint a kennebunkporti dácsájára, az mi volt? Mussolini barátkozik Hitlerrel? Évtizedekkel elkéstünk ahhoz, hogy Münchent emlegessünk. Ez a Hitler [t.i. Putyin] már 30 éve a porondon van, pontosan tudjuk, hogy milyen, mivel lehet provokálni, mivel lehet lekenyerezni. Az igazi Hitler egy éven belül kirobbantotta a második világháborút München után. Csak úgy münchenezhetünk, ha igazat adunk Orwell-nek, aki megjósolta, hogy a tömegtájékoztatás világában mindenki amnéziás lesz. Olyan szempontból viszont szívesen folytatnám a Münchenzést, hogy ennek hála jöttem rá: Ukrajna Münchennek köszönheti Kárpátalját, hiszen az anélkül ma is Csehszlovákia lenne. [Természetesen Kárpátalja Münchentől számítva csak háromszoros áttétellel lett Szovjet-Ukrajna része, de a gyökerek tényleg Münchenben voltak – a szerk.]. Galícia meg egyenesen a Molotov-Ribbentrop paktum hozadékaként lett ukrán terület… Két ország van a világon, melynek ma területi nyeresége van Hitlernek és Ribbentropnak hála: Ukrajna és Belarusz. De ez már csak olyan méltatlan csipkelődés.”
Érdemes még a „hitlerezéshez” hozzátenni a következőket, ismét Hetyei Gábort idézve: „A fordulat szerintem ott állt be, amikor 2003-ban Schröder és Chirac elmentek Szentpétervárra, hogy Putyinnal közös nyilatkozatban ítéljék el Bush iraki agresszióját. A nyilatkozat elmaradt (Putyin túl mohó volt), de franciák intenzíven magyarázták, hogy az USA, amelyik két világháborúban is védte őket, most már az egyes számú veszély a világbékére, mert túlságosan sokat költött fegyverkezésre, békés versengésben lemaradóban van, egyre inkább olyan harmadik világbeli diktátorok ellen árul védelmet, akiktől kevésbé félünk, mint… Volt aki azt is hozzátette, hogy ha Oroszország demokratikusabbá válik, akkor esetleg ellensúlya lehetne az USA-nak. Az USA ezután kezdte el Ukrajna és Grúzia NATO felvételét szorgalmazni. Azért még így is, amikor az oroszok napalmmal bombázták a szíriai türkmén falvakat, Obama közös hadgyakorlatot tartott velük. Egy török határőr lőtt le egy orosz gépet, mert ő nem bírta nézni, hogy az ő véreit gyilkolják az oroszok odaát. Putyin nagyvonalú volt: figyelmeztette Erdogant a gülenista összeesküvésre, és azóta jóban vannak.”
A fentiek természetesen nem egy politikai elemző, nem egy biztonságpolitikai szakértő, vagy éppen egy történész szavai, hanem egy matematikusé. Ugyanakkor nekem régóta nem fér a fejembe: Putyint a legutolsó gazembernek, a legsötétebb diktátornak, a Főellenségnek nevező poszt-nyugati mainstream média vajon miért nem akad fent az olyasmiken, mint Szaúd-Arábia vagy Pakisztán társadalmi-politikai berendezkedése; vagy éppen a mai napig létező hindu kasztrendszer. És történészként az sem világos számomra, hogyha a Szovjetunió létezését el lehetett fogadni, és két olimpiát leszámítva közös világversenyeken részt venni vele, továbbá nyakra-főre kereskedni, akkor Oroszország miért vált tisztátalanná, tabuvá? Hiszen Oroszország mégsem egy totális diktatúra, nincs kiterjedt GULAG, nincs pszichuskák rendszere, és nincs a hétköznapokat nyomasztó rendőrállam. Sőt, még választások is vannak, amelyek nagy kockázatot ugyan nem jelentenek a hatalmi elit számára, de mégiscsak megtartják őket. A Szovjetunió sokkal durvább nemzetközi kalandokba bocsátkozott, mint Oroszország és sokkal brutálisabban lépett fel a befolyási övezetében. Ha ezek akkor még „belefértek”, és a Szovjetunióval lehetett tárgyalni, és létezhettek Nyugaton kommunista pártok, akkor a mai Oroszország bőven az ukrajnai háború előtt mitől lett – nem ellenfél, hanem ellenség?
Egyszóval, itt az ideje visszatérni a józan észhez: Oroszország mindössze egy nagyhatalom. Nem poszt-nyugati jellegű kulturális-, társadalmi-, és politikai berendezkedéssel; de ettől még egy létező ország.
És nem az orkok birodalma…