Hogyan is nevezzük azt a letűnt időszakot? Általában Horthy-időknek, Horthy-korszaknak, vagy a Horthy-rendszernek szoktuk nevezni. Mivel deportálásban, vérben és bukásban ért véget, ezért vitatott ez az időszak. Igaz, ehhez hozzájárult a 45 évnyi megbélyegzés, az adott korszak állandó befeketítése, a marxista történetírás sablonjainak felhasználásával az elmaradottság és a szegénység hangsúlyozása.
Ezzel párhuzamosan a korszak szereplőit is lehetőség szerint megbélyegezték – erre szolgált a háború utáni népbírósági perek nagy része, majd a továbbiakban azok a folyamatok, amelyek végén egész társadalmi csoportok tagjai váltak, kommunista szóhasználata szerint „deklasszált elemmé”.
Ha megnézzük ezeknek a „deklasszált elemeknek” a történeteit, az egyes emberi sorsokat, akkor nagyon sok esetben más világ bontakozik ki, mint amit utólag elmeséltek róluk. Az a világ fog felsejleni, amelyet a nagy társadalomtörténész, Kovács I. Gábor csak a „polgári korszaknak” nevez.
Az egyik ilyen élettörténet Bakay Szilárdé. Szebenyi István „A tábornok. Vitéz Bakay Szilárd magyar királyi honvéd altábornagy emlékére” című kötete (Szülőföld Kiadó, 2026) ezt az élettörténetet mutatja be olyan módon, ahogyan – nyugodtan mondhatjuk – még senki nem mutatta be.
Bakay Szilárdról általában ha egyáltalán valamit a felszínre dob az emlékezet, az többnyire a Keleti Megszálló Csoport élén töltött parancsoki beosztása és az ott megtörtént események, illetve az ott végrehajtott (néha „elkövetett”) megtorló akciók. És az ilyen történeteknél sajnos nincs az az elbeszélésmód, ami a partizánháború részleteiről, a szovjet szándékokról és az ukrán segédcsapatok részvételéről szólva ellensúlyozni tudná a polgári lakosság szenvedéseit, amelyet többek között a magyar honvédek is okoztak Bakay parancsnokságának idején. Pedig ezeknél az ügyeknél is lenne még miről beszélni, hogy teljesebb képet kapjunk.
Arról már jóval kevésbé esik szó, hogy Bakay Szilárd volt az, aki 1944. március 19-én közölte a németekkel: tűzparancsa van, és átlépik az országhatárt, lövetni fog. És Bakay volt az, akinek az elhurcolását a legfontosabbnak tartották a németek az októberi kommandósakciójukat- és az abból következő nyilaspuccsot megelőzően.
És ez még mind semmi, mondhatnánk. Feltárul egy igazi katonacsalád egymást követő nemzedékeinek élete, Bakay Szilárd testvéreinek (szintén katonák) és fiának (úgyszintén katona) sorsa. A politikától távol álló, profi, foglalkozását élethivatásként kezelő katonatiszt alakja rajzolódik ki, aki az életénél is jobban szereti a hazáját. Talán éppen ezért is fontos ez a könyv, amelyet nemcsak a kemény borító emel, hanem gazdag illusztráció (fotók és dokumentumok), és a rendkívül mély tényanyag. Ugyanakkor ez még olvashatóbbá teszi az egyébként nem befogadhatatlan méretű könyvet. A szöveg olvasmányos, az elbeszélt „sztorik” érdekesek vagy éppen tragikusak, de mindenképpen magukkal ragadók.
Bakay Szilárd egy szimbólum. A tragikus sorsú, vitéz magyar katonatisztek mintája. De egyúttal a XX. század közepi magyar történelem jelképpé váló alakja is. „Ez a kettős elhurcolás – előbb a németek, majd a szovjetek által által – szimbolikusan mutatja, hogy Magyarország két idegen hatalom közé szorult, és a hazafiak mindkét oldalon áldozattá váltak. […] Tragédiája nemcsak egyéni sors, hanem a magyar történelem allegóriája.” – írja a szerző, Szebenyi István. „Elárultatott sokszor, de soha nem árulta el a hazáját” – áll a zárszó alcímében.
Erről a tragikus, és mégis felemelő történetről szól ez a kis emlékkötet. És tegyük hozzá: reméljük, hogy ezek a példák hozzásegítenek, hogy a legközelebbi nagy próbatételnél ne csak mártírjaink legyenek, hanem győzteseink is!