1980 augusztusában az immár évtizede érlelődő válság Lengyelországban Gdansk (magyarul régiesen: Dancka) városában alakult át nyílt konfliktussá. Két bátor munkásnő, Anna Walentynowicz és Alina PIenkowska inspirációjára az addigi kenyérharc helyett immár politikai követelésekkel léptek elő a Lenin Hajógyár munkásai. Az addig is létező, illegális „szakszervezet”, vagyis a munkások jogászok segítette önsegélyező csoportjai, immár nyíltan kezdtek tevékenykedni és számos üzem munkásbizottságai kezdték el egymással a kapcsolatot szorosabbra fonni. Augusztus 31-én Lech Walesa vezetésével a munkások meghátrálásra kényszerítették a kommunista diktatúra szerveit, amelyek kénytelenek voltak elismerni a hajógyáriak sztrájk-jogát. Szeptember 17-én számos üzem küldötteinek részvételével megalakult a Szolidaritás, amelyet hivatalosan november 10-én jegyeztek be.
A lengyelországi kommunista diktatúra nem talált választ sem a megélhetési válság megoldására – amely mögött ott volt a kiuzsorázott, lenézett és elhanyagolt mezőgazdaság – sem pedig a munkások azon követelésére, hogy a saját kezükbe vehessék a sorsuk irányítását.
Munkásgyűlés a Lenin Hajógyárban (fotó: a Szolidaritás Európai Központ, Gdansk)
Az események kapcsán két írásból fogunk idézni. Az egyik csaknem két évtizeddel az események előtt, a másik néhány évvel az 1980-1981-es fejlemények után, még bőven a lengyel válság időszakában, 1987-ben született.
A nagy lengyel író, Józef Mackiewicz 1962-ben írta le a következő sorokat a Nyugat helyzetéről: „A kommunista provokáció diadala” (Zwycięstwo prowokacji): „Nem a fizikai erőszakban és a tömegek ellen elkövetett bűntényekben keresendő a kommunista rendszer minőségileg jellemző jegye. A hitlerizmus számos esetben túltett rajta ezekben a közönséges bűntényekben. A kommunista rendszer legjellemzőbb sajátossága az emberi szellem totális rabsága, az emberi értelem, az intellektus rabul ejtése. Azt várná hát az ember, hogy a rendszer legnagyobb ellenségeit nem a munkások, a parasztok, az iparosok és a burzsujok között, vagyis a szürke tömegben kell keresnünk, hanem pontosan az úgynevezett haladó értelmiségi körökben, amelyek a tömegek fölé emelkedve hagyományosan kiálltak a szabad gondolateszméje mellett, a szellem ügyét a mindennapi kenyér fölé helyezték. Logikus következmény lenne, ha pontosan ők, minden ország értelmiségi körei alkotnák a kommunizmus elleni harc élcsapatát. Szó sincs ilyesmiről. Bár a józan ész nem ezt diktálná, a lázadókat kiáltják ki »reakciósoknak«; azok pedig, akik engedelmesen a kommunizmus igájába hajtják a fejüket, »haladóknak« nevezik magukat.”
Egy végzős magyar egyetemista, Orbán Viktor 1987-ben, a Szolidaritásról szóló szakdolgozatában az alábbi megállapításokat tette Közép-Európával kapcsolatban: „Az első, hogy minden szocialista ország válsága, amely a nyílt válság szakaszába lépett, valamilyen formában felszínre hozta az önigazgatás, elsősorban a munkásönigazgatás kérdését. A munkástanácsok programja éppúgy szerepel az 1968-as csehszlovákiai tavasz, mint az 1956-os magyarországi válság termékei között. […] A lappangó válságból nyílt válságba lépés 1980 augusztusában zajlott le Lengyelországban. […] Itt egy olyan jelenséggel állunk szemben, amely a társadalom egészét érinti. A Szolidaritás által a közhatalmi viszonyoktól megtisztított területen lehetőség nyílott a társadalom érdek- és akarat-pluralizmusának kifejezésére. […] A politikai rendszer […] a mozgalmak követeléseinek adaptálása helyett a fennálló társadalmi-politikai struktúra fenntartását értékelte fontosabbnak, ami egyet jelentett a mozgalmak totális felszámolásával, illetve föld alá szorításával. Ezzel azonban a válság objektív alapjai csak további elemekkel gyarapodtak és ez az, ami aggodalommal töltheti el Lengyelország sorsának alakulását figyelemmel kísérőket.”
Érdekes és kellőképpen meg tárgyalt fejezete a társadalomtörténetnek és a politikatörténetnek (sőt, talán a politikai szociológiának), hogy a Nyugaton az értelmiség által felépített és ápolt veszedelmes légvárat, tehát a marxizmust, az „Elbától keletre” éppen annak céltárgya, a munkásság tagadta meg. A „munkáshatalomra”, vagyis a kommunista diktatúrára éppen a munkásság mondott nemet. A Szolidaritás ennek végső és nagyon is kézzelfogható kifejeződése volt.