Az 1945-ös rendszerváltás kiváló munkát végzett – azóta is nyögjük… Ők aztán tényleg eltörölték a múltat, nem csak daloltak róla. Mégpedig több értelemben is: a múlt rendszert csakúgy, mint a múlt ismeretét, sőt, azokat is, akiknek ezt az ismeretet köszönhettük (volna). Kevésbé eufemisztikusan: kiirtották, bebörtönözték, emigrációba kényszerítették, elhallgattatták az előző korszak minden valamirevaló történészét (kivéve a pár renegátot, aki időben átállt – de ez csak maroknyi volt.) S tették mindezt oly sikeresen, hogy a rákövetkező Kádár-korban könnyedén lehetett történész-diplomára szert tenni ezen nevek – nemhogy életművek – ismerete nélkül is. Mi most megkísérlünk – nagyon szerény, nagyon kezdetleges – elégtételt nyújtani, legalább egy-egy rövid blogbejegyzés erejéig felidézve őket.
Az 1905-ben egyetlen vaskos kötetben megjelentetett Stádium, A kelet népe és Politikai programmtöredékek bevezető tanulmányait a közgazdász Kautz Gyula mellett Viszota Gyula jegyzi, aki a későbbiekben az oroszlánrészt vállalta a Széchenyi-összkiadás munkálataiban.
Viszota Gyula 1871-ben született Ercsiben, atyja kántor és tanító. Öccse papi pályára lépett, de viszonylag fiatalon elhunyt. Ő maga Székesfehérvárott majd Budapesten tanul, az egyetemet is itt végzi. Diplomával a zsebében Sopronban kezd tanítani – állítólag már itt is foglalkozik Széchenyivel –, utána vissza Pestre. 1907-től a kőbányai főgimnázium igazgatója, majd 1917-től kezdve a minisztérium középiskolai ügyosztályának vezetője. Tekintettel a Napló kiadási előkészületeire, Klebelsberg Kunó felmenti minisztériumi állásából, s teljesen a Széchenyi-kiadásnak szentelheti magát – ezt követően élete végéig ez köti őt le. (Hogy talán más is húzódott a háttérben, arra Bártfai Szabó László – későbbi munkatársa – Századok-beli nekrológjában találunk utalást: „Viszota mint osztályfőnök szigorú, de igazságos vezető volt, kartársaitól megkívánta az odaadó nevelői munkát, azért sokan nem szerették.”) Sorra jelennek meg az általa szerkesztett vaskosnál-vaskosabb kötetek, mígnem a második világháborús rombolás és megszállás véget nem vet ennek a kulturális vállalkozásnak is. Viszota Gyula élete vége tragikusan alakult: elvesztette feleségét, fiát, majd egy bombázás során a leányát is. Őt magát az óvóhelyről ásták ki, sokáig úgy tűnt, megvakul, majd visszanyerve látását, súlyos betegséggel műtötték. Bártfai szerint az utolsó napokig dolgozott, mígnem 1947 januárjában véget értek földi megpróbáltatásai.
Viszota 31 éves, mikor 1902-ben egy Széchenyi-tanulmány megjelenését követően Szily Kálmán akadémiai főtitkár megbízza a tervezett Széchenyi-munkálatok szervezésével. „1902–1905 között minden szabadidejét az Akadémián töltötte. Leltározta az országos gyűjtés útján megvásárolt Széchenyi-iratokat (ez volt a Tasner-hagyaték), a nevezetesebb emlékekből kiállítást rendezett, gondoskodott a múzeum bebútorzásáról és felszereléséről.” (Tegyük hozzá, hogy katalogizálta is a kiállítást: A Magy. Tud. Akadémia Széchenyi-Múzeumának tárgyjegyzéke, 1905.)
Az előkészületek után jött a „könyváradat”: 1925-től 1939-ig hat vaskos (kötetenként) 7–900 oldalas – Napló, mindegyikben részletes bevezető tanulmány (70–150 oldalon) és részletes jegyzetapparátus. Ugyanilyen „méretűek” a Széchenyi írói és hírlapi vitája Kossuth Lajossal két kötete, benne ugyancsak bevezetővel. A meghiúsult levelezés-kötetről már korábban volt szó.)
A korábbi kiadásokkal ellentétben Viszota munkáit osztatlan tisztelet övezte/övezi: „Minden egyes vaskos könyv megjelenése irodalomtörténeti és történettudományi esemény volt. Aki behatóan áttanulmányozta a minden tudományos várakozásnak helytálló sorozatot, látta, hogy Viszota ezen munkásságával a XIX. századi magyar memoire-irodalom alapjait rakta le, a reformkorszakkal foglalkozó történetíróknak pedig a további kutatásra jóformán kimeríthetetlen forrást nyújtott. Ha a reformkor és szabadságharc, vagy az abszolút-időszak fontosabb eseményeinek leírásánál a naplókat az egyéb forrásmunkákkal a kutató összehasonlítja, nemcsak Széchenyi államférfiúi nagyságát fogja bámulattal szemlélni, de hálával gondol vissza Viszota Gyula négyévtizedes munkájára is.”
Az életműkiadás utolsó említendő része a Döblingi irodalmi hagyaték (1921–22 és 1925): az első két kötetet Károlyi Árpád, a harmadikat Tolnai Vilmos rendezte sajtó alá és látta el bevezetővel. Károlyi Árpádról majd egy következő blogbejegyzésben megemlékezünk, most csak Tolnairól: 1870-ben született Pozsonyban mint Lehr Vilmos. A budapesti egyetemen irodalmat és nyelvészetet hallgat, ezt is tanítja a diploma megszerzését követően, először Pozsonyban majd Budapesten. 1925-től a pécsi tudományegyetem oktatója. 1908-tól az Akadémia levelező, ’34-től rendes tagja. 1937-ben hunyt el Sopronban.
Életműve végig az irodalom terrénumán marad, a Széchenyi-kötet – mely a Rückblick-et és az Ein Blick-et tartalmazza (mindkettőt eredeti német szövegében), valamint az Önismeret-et és még néhány apróbb írást – az egyetlen történelmi kakukktojás. Egyszóval ő is az „outsiderek” túlsúlyban lévő csoportját erősíti grófunk életműkiadásának történetében.
Végére érvén a megjelent kötetek sorának, úgy tűnik, hogy a tapasztaltak bőven adnak okot az elmélkedésre. Elsőként talán a csodálkozás: mégis csak a modern Magyarország egyik megteremtőjének életművéről van szó, ami kapcsán – a publikált és a magánjellegű – írásai nem csekély fontossággal bírnak, úgy a korszak megismerése szempontjából, mint máig is megfontolandó gondolatokként. (Vajh’ átment-e a legkevésbé is a történelmi – netán a politikai – tudatba A kelet népe gondolatisága? S ez csak egy találomra kiragadott ötlet…) Hányszor hallunk ilyen-olyan deklarációkban Széchenyi „máig tartó időszerűségéről”? S ugyanakkor a magyar történettudomány prominensei – élen persze az Akadémiával – jórészt lelkes dilettánsokat bíznak meg az életmű publikálásával. Utána persze lehet okoskodó/fensőbbséges kritikákkal lehúzni a megjelent munkákat a szaklapokban…
Ezt alátámasztandó, idézzünk még Bártfai Szabó Lászlótól: „Az inkább politikai sikerekre törekvő Zichy Antal kilenc évvel az iratok megvétele után 1884-ben egy kötetbe beleszorítva kiadta Széchenyi 42 kötetnyi naplófeljegyzéseit, de az olvasó nem tudta belőle kivenni, mi benne az eredeti feljegyzés és mi a kiadó egyéni véleménye. Három évvel később Széchenyi beszédei jelentek meg (1887), de ebben a kötetben is hiába kereste a kutató az egykorú vagy későbbi irodalom nyomait, sem azt, hogy a szerkesztő legalább a teljességre törekedett volna, Ferenczi Zoltán 1913-ban újabb 18 beszédet közölt az 1839/40-i országgyűlésről. Széchenyi Hírlapi cikkeinek két kötetéből (1893, 1895) szintén egész sereg kimaradt. A Majláth Béla szerkesztésében megjelent Levelek három kötete (1889–1896) külső alakjában is magán viseli a gondatlan szerkesztés jellegét, amennyiben az I. kötet 1814-től 1835-ig, a II. 1827–1839-ig, a III. 1830–1860-ig menő leveleket közli, meg se kísérli a szerkesztő megállapítani, hol van a levél eredetije, a szöveget nem olvassa össze senki, néhány levél (közte az Akadémiához és a Nemzeti Színház igazgatóságához írt) szövege a közkézen forgó másolatok botrányosan hibás alakjában lát napvilágot, a keltezés, címzés gyakran helytelen vagy megfejtetlen, több levél kétszer is megjelent, egymástól eltérő szöveggel, vagy keltezéssel, az angolnyelvűek mind a nyelvet nem tudó egyén másolatai alapján, telve hibákkal, egyetlen levélnél sem jelezték, megjelent-e már nyomtatásban stb.”
Aztán a szomorúság: másfél évszázada ugyanazokat a nyavalygó lózungokat halljuk/olvassuk: nincs pénz, a szűkös anyagi körülmények nem teszik lehetővé, a „mostani nehéz időkben”… mintha egy mai bölcsész-riportot hallanánk. Megint csak egyetlen példa: a Döblingi hagyaték III. kötetének előszavában olvassuk: „A Történelmi Társulat minden eszközt megmozgatott e kötetek [az újabbkori forráskiadványok, benne a Széchenyik] kinyomatási költségeinek elteremtésére. De ekkora vállalkozás megvalósításához egyetlen tudományos társulat ereje elégtelen, az egész nemzet áldozatkész közreműködésére van szükség, a magyar olvasó- és könyvvásárló közönség érdeklődésére.” Hát persze, már akkor is (1925-ben) ez ment: „adakozzatok feleim, hogy haladhasson a tudomány előrefelé!” Márpedig a magyar történelem végtelenül gazdag, van teendő bőven: „Társulatunk kezdeményezésére a Nemzeti Múzeum megvásárolta báró Eötvös József naplószerű feljegyzéseit. Hozzáférhetővé váltak számunkra Lónyay Menyhért írásai és Ghyczy Kálmán naplói. Remény van Csengery Antal, Horváth Boldizsár és Pauler Tivadar memoárjainak megszerzésére.” Hol vannak? Egy-két részletről tudunk, de en bloc?
A következő – befejező – részben még kitérünk néhány újabb kezdeményezésre, valamint megengedünk magunknak némi töprengést a Széchenyi-olvasás mikéntjéről.