1968. november 12-én Leonyid Brezsnyev elvtárs nagy beszédet mondott Varsóban, a Lengyel Egyesült Munkáspárt V. kongresszusán. A szovjet fővezér szavait nagy várakozás övezte, mivel ekkor már a Szovjetunió és a Varsói Szerződésben tömörített csatlósai túl voltak a csehszlovákiai beavatkozáson, s javában folyt a rendteremtés – amely „normalizáció” néven két évtizedre húzodott azután ki… Egyszóval, Brezsnyev elvtárstól valamilyen nagy összegzést vártak a világ kommunistái. És ő nem is okozott csalódást. Beszédében kitért a következőkre: „a szocialista építésnek vannak közös törvényszerűségei is, amelyektől az eltérés a szocializmustól való eltérést jelentené, és amikor a belső és külső szocialistaellenes erők valamely szocialista országban a kapitalista rend viszszaállítására törekednek, amikorebben az országban a szocializmus ügye veszélybe kerül, akkoraz egész szocialista közösség biztonsága kerül veszélybe.S ez nemcsak az adott ország problémájává, hanem minden szocialista ország közös gondjává is válik.”. Ez a formula azután a Brezsnyev-doktrínaként vált ismertté.
Brezsnyev egyébként nem mondott újat. Bő hónappal korábban ugyanis Andrej Gromiko, a Szovjetunió külügyminisztere az ENSZ közgyűlésében folytatott vitában leszögezte: „A Szovjetunió és a többi szocialista ország számos alkalommal figyelmeztette azokat, akik a szocialista közösségből ki akarnak szakítani egy láncszemet, el lehetnek készülve arra, hogy nem tűrjük és nem engedjük meg ezt. A Szovjetunió szükségesnek tartja, hogy erről a fórumról is leszögezze: a szocialista országok nem engedik meg olyan helyzet kialakulását, amely a szocializmus létérdekeit veszélyezteti, amelyben megsértik a szocialista közösség határait, és ezzel veszélyeztetik a nemzetközi békét.”
Ha lefordítjuk, akkor pestiesen szólva: ami tapad, az ragad. Vagyis, abban az országban, ahol egyszer már kommunista diktatúrát csinálták, ott nem engedik meg, hogy másvalami legyen. Nem lehet letérni a „társadalmi fejlődés” útjáról. A Brezsnyev-doktrína sok esetben nem csak korlátozott szuverenitást jelentett, hanem egyenesen a szuverenitás hiányát; és persze nem Brezsnyev találta föl a benne foglaltakat, hanem Sztálin. Hruscsov is alkalmazta Magyarországon 1956-ban.
A Brezsnyev-doktrína végének a nagy nyilvánosság előtti bejelentését Gennagyij Geraszimov szovjet külügyi szóvívő megjegyzéséhez kapcsolják, amit Helsinkiben mondott néhány riporternek 1989. október 25-én. A doktrína végét azonban Gorbacsov az NDK fennállásának 40. évfordulóján tartott ünnepségeken már a hónap elején. „Azokat a politikai kérdéseket, amelyek a Német Demokratikus Köztársaságot érintik, Berlinben dőlnek el, nem pedig Moszkvában.” Október 23-án Eduard Sevarnadze szovjet külügyminiszter a Legfelső Szovjetben (kb. mint nálunk az Elnöki Tanács, államfői jogokat kollektíven gyakorló testület, kirakatszerv) beszédet mondott, és ebben kitért arra, hogy a Szovjetunió tiszteletben fogja tartani az egyes országok döntési szabadságát, beleértve a Varsói Szerződés országait is. Nos, erre a beszédre kérdeztek rá Geraszimovnál Helsinkiben az újságírók, és erre így felelt: „Most már a Sinatra-doktrína van érvényben. Van egy száma, az I do it my way (A saját életemet élem/A saját utamat járom). Úgyhogy most már minden ország eldöntheti, hogy milyen útra lép.” Amikor az újságírók rákérdeztek, hogy de ezt az egyes országokban levő kommunista pártok szerepére is érti-e, azt válaszolta: „Igen, természetesen. A politikai berendezkedésről az ott lakó népnek kell döntenie”.
Ez volna tehát a Sinatra-doktrína. A belügyekbe való be-nem-avatkozás, az ideológia rá-nem-kényszerítése. Ne felejtsük el, hogy ez az afganisztáni kivonulás éve is – s erről Sevarnadze külön is megemlékezett a Legfelső Szovjetben mondott beszédében. S ekkor már folyt a csapatkivonás Közép-Európából, amit nemsokára megfejeltek a Kelet-Németországi kivonással is.
S hogy ez a téma éppen most miért jött föl?
Mark Rubio, az Egyesült Államok külügyminisztere 2025. január 30-án a következőket mondta el a tévéshowban: „Az a tisztességtelenség, hogy valahogy elhitettük az emberekkel, hogy Ukrajna képes lesz nem csak legyőzni Oroszországot, hanem elpusztítani, visszalökni őket egészen oda, ahol a világ 2012-ben vagy 2014-ben volt, mielőtt az oroszok elfoglalták volna a Krímet és hasonlókat. Az eredmény pedig, amit az elmúlt másfél évben kértek, hogy finanszírozzanak egy patthelyzetet, egy elhúzódó patthelyzetet, amelyben az emberi szenvedés folytatódik. Eközben Ukrajnát 100 évvel vetik vissza; az energiahálózatukat leradírozzák. Úgy értem, valakinek utólag kell majd fizetnie az újjáépítésért. És hány ukrán hagyta el Ukrajnát, és él most más országokban? Lehet, hogy soha nem térnek vissza. Úgy értem, ez az ő jövőjük, és ebből a szempontból [ez a jövő] veszélyben van.” Ez még egyelőre csak az eddig politikai vezetés kárhoztatása, de ennél többről volt szó.
Mindezzel párhuzamosan Donald Trump amerikai elnök és tanácsadója, Elon Musk, a Kormányzat Hatékonyságért felelős Minisztere (Departmet of Government Efficiency, DOGE) egy óriási és szerteágazó hálózat finanszírozásának leállítását kezdte meg, és egyúttal megnevezte a valódi tevékenységét is ennek a hálózatnak. Eddig elsősorban a US International Agency for Development került reflektorfénybe. Trump „holdkóros szélsőségeseknek” nevezte ezt a társaságot, Musk pedig „bűnőzőknek”. Előkerültek adatok, hogy hány ezer újságírót fizettek meg világszerte, és milyen módon befolyásolták az egyes országok politikáját. De nem csak a USAID-ről volt szó. Ugyanilyen jelleggel dolgozott a German Marshall Fund, vagy a National Endowment for Democracy (NED). A NED még 1983-ban jött létre, Ronald Reagan elnök kezdeményezésére, de kétpárti egyetértéssel. A NED célja elvileg a lengyelországi hadiállapotot bevezető kommunista diktatúrával szembeni passzív ellenállás finanszírozása volt – valójában egy adott, baloldali („liberális”) ideológia alapján igyekezett átformálni bármely országot a világon, ahol csak keresnivalójuk lehetett.
Utoljára 1986-ban beszélt részletesen a NED munkájáról annak a vezetője. Ebből a cikkből idézünk: „Az Egyesült Államokban az ideológiai bizalom új szellemében fogant erőfeszítést az érintettek egy része a „Reagan-doktrína” kifejeződéseként írja le, amely agresszív amerikai politikát irányoz elő a harmadik világ demokrácia felé való elmozdulásának elősegítésére. […] A program bizonyos szempontból hasonlít a Központi Hírszerző Ügynökség által az 1950-es, 60-as és 70-es években az Amerika-barát politikai csoportok támogatására nyújtott támogatásra. De az a támogatás titkos volt, és – mint a későbbi kongresszusi vizsgálatok kiderítették – gyakran használtak hamisított újságcikkeket és más, szándékosan félrevezető információkat. […] A titkosból a nyíltba: Carl Gershman, az alapítvány elnöke, aki Jeane J. Kirkpatrick tanácsadója volt, amikor az Egyesült Államok ENSZ-képviselője volt. ”Szörnyű lenne a demokratikus csoportok számára szerte a világon, ha úgy látnák, hogy a C.I.A. támogatja őket. Ezt láttuk a 60-as években, és ezért szüntették meg. Erre nem volt lehetőségünk, és ezért hozták létre az alapítványt.” […] Gershman úr azt mondja, hogy a C.I.A. és az alapítvány között nincs kapcsolat, és hogy a támogatások odaítélése előtt az alapítvány a Külügyminisztériumon keresztül elküldi a lehetséges kedvezményezettek listáját a C.I.A.-nak, hogy biztos legyen abban, hogy egyikük sem kap titkos pénzeket.”
Ez volt az a fordulat, amelyet „covert to overt” névvel illettek, s amely szójáték a „fedettből a nyílt” tevékenységre utal, miközben a szó – és a tevékenység is – lényegében ugyanaz marad. Kicsit kényelmetlen érzést kelt az emberben, hogy „Reagan-doktrína” név felbukkan a fenti szerecsenmosdatásban – pedig az csupán annyit jelentett, hogy az élesen antikommunista erőket is támogatni kezdik, mégpedig általában fegyverrel is, ha kell. Vagy pedig… volt valami, amiről mi nem tudtunk? Esetleg Reagan nem látta, hogy a NED tevékenysége hova fog kifutni?
Nem tudjuk. De azt tudju, hogy egy sajátos, szivárványszínű Brezsnyev-doktrína immár nyíltan kimondva megjelent: a NED hivatalos lapja, a Journal of Democracy például börtönt követelt az „illiberális demokrácia” politikusainak Lengyelországban. Pedig a lengyelek voltak azok, akik mindenben alkalmazkodtak az amerikai külpolitikához. Nem beszéltek ki a kánonból. Amerikai fegyvereket vásároltak, mégpedig sokat. De ez sem volt elég. A kormányon levő konzervatív párt képviselőit Tusk liberálisai börtönbe akarják küldeni.
Most azonban valami mintha változna. Attól kezdve, hogy Trump megkezdte második elnökségét, nekilátott azt a világszintű hálózatot lebontani – vagy legalábbis leleplezni – amely eddig a szélsőliberális mantra jegyében telepedett rá a világra. Ráadásul az USA védelmi államtitkára a minap bejelentette: az amerikai csapatok nem fognak mindig Európában állomásozni…
Vajon még csak hruscsovi vagy már gorbacsovi fordulatot látunk az USÁ-ban? Vajon mindez egy új Sinatra-doktrína kezdetét jelenti? Nem kell szívárványszínűbe öltözni és ki lehet beszélni a kánonból, lehet szó nemzeti szuverenitásról? S ha így van, ki fogja betölteni a hatalmi vákumot? Európa vajon a lábára tud-e állni?