„Az ország minden szegletéből érkeztek ide emberek, sokan szabályt szegve hagyták ott a munkát, mert érezték, hogy valami nagy dolog van készülőben. […] Október 23-án én is ott voltam a Bem-szobor felé tartó tömegben, ezt követően a Rákóczi úton keresztül a Parlamenthez vonultunk. Sokáig maradtam ott, az este és az éjszaka nagy részét viszont a Sztálin-szobornál töltöttem” – idézte fel a forradalom első napját B. Rácz István szabadságharcos.
B.Rácz István (1923-1994)
Az utóbbi időben sok szó esett 1956-ról. Október 23-a alkalmából ezért egy korabeli mélyinterjú egy rövid részletét közöljük. Az interjúalany B. Rácz István (István B’Rácz), 1923-ban született Túrkevén szegényparaszti családban, református vallásban, de édesanyja a helyi zsidó iskolába íratta be. A református Keresztyén Ifjúsági Egyesület tagja volt, Budapesten járt egyetemre, s 1943-tól a németellenes ellenálláshoz tartozott. A Szálasi-puccs után fogták el. „1944 novemberében buktunk le (…). Először a Margit körúti börtönbe vittek minket, majd a Markó utcába, a Gestapo felügyelete alatt. Aztán a Pestvidéki börtönbe szállítottak, végül pedig a Parlament alagsorába. 1945 januárjában átadtak minket a nyilasoknak, akik kegyetlenül és barbár módon bántak velünk. A zsidókat halálra verték, mi azonban január 11-én ki tudtunk szabadulni” – emlékezett vissza. 1945-től a Kisgazdapárt színeiben nyert nemzetgyűlési mandátumot, képviselő lett. 1950-ben tartóztatta le az ÁVH, hetekig verték, majd először a kistarcsai internálótáborba, utána pedig a rettegett recski lágerbe került 1953-ig.
Állandó államvédelmi megfigyelés alatt álló fizikai munkásként érte meg 1956-ot, de már október 22-én ott volt a Műegyetemi gyűlésen, egykori alma materében. A Széna téren kapcsolódott be a harcokba, a nagyobb csomópontokon (pl. Móricz Zsigmond körtér, Corvin köz) mind megfordult fegyveres szabadságharcosként. A forradalom bukása után a recski emlékek miatt emigrációba vonult. 1957-ben a Columbia Egyetem Menekült Programjának keretében készült vele hosszú mélyinterjú. Az interjúban persze itt-ott pontatlanságok is előfordulnak, mint ahogyan számos megállapítása vitatható – de ettől még összeségében hiteles tanúságtétele a magyar forradalom igazságának.
Álljon itt tehát B.Rácz tanúságtételéből egy rész:
„A kommunizmus nemcsak, hogy nem javított a szegényebb osztályok helyzetét Magyaországon, hanem a naivitásukra játszott, kihasználta őket és elárulta őket. Pontosan ezek az osztályok, akiknek a felszabadítását olyan büszkén jelentették be a kommunisták korábban, fordultak szembe velük! A Horthy-rendszer kisszámú örököse nem vett részt a forradalomban. A döntő erőt a felkelésben az egyetemek parasztfiataljai képviselték, akiknek a támogatására a magyar ifjúság a gyárakból szintén felsorakozott. […]
A hat évnyi kommunista terror uralom, 1948 és 1953 között, mindent átfogó kizsákmányolásával, és azzal, hogy hátat fordított nemzeti érdekeinknek a gazdasági, a kulturális és a politikai szférában csakúgy, mint a nemzetközi kapcsolatainkban, elkerülhetetlenül vezetett a forradalomhoz. Az emberek állandóan látták a teljesen világos ellentmondást a hivatalos bejelentéek, ígéretek és az aktuális helyzet között. Az emberek látták a végenincs orosz gazdasági kizsákmányolást. […] A személyes szabadság, és az egyes emberek személyi biztonsága is durván sérült. […]
Tudni kell, hogy az egész magyar nemzet meg akar szabadulni a kommunisták elnyomó markából. Azt is tudnia kell, hogy csalódtunk és most is csalódunk az Egyesült Államokban és az ENSZ-ben, és úgy érezzük, hogy Magyarországot feláldozták. […] Ezt nem fogjuk egykönnyen elfelejteni. […] A precíz és túlerejű támadás eredménye az volt, hogy a magyar szabadságharcát teljesen leverték november 4-én és 5-én. Az, hogy ezután a teljesen reménytelen küzdelem folytatódott, azzal magyarázható, hogy a felkelők szó szerint az időért harcoltak. Ki akarták provokálni, hogy egy ENSZ küldöttség jöjjön Magyarországra, és azt akarták, hogy küzdelem legalább az ENSZ küldöttség megérkeztéig tartson. Az esélyek teljes mértékben ellenük szóltak, és a felkelők abban a helyzetben találták magukat, hogy taktikát kellett változtatniuk. Ebben a Petőfi Kör és a Központi Budapesti Munkástanács aktívan részt vett. Ekkora már rendszeres kapcsolat alakult ki az ellenállás fészkei között. Egyetértés volt abban, hogy a felkelők erői kisebb csoportokra bomlanak és ettől kezdve gerilla-típusú hadviselést folytatnak.
Mindenki látta a végét, az elkerülhetetlent, és a harc csak azért folyt tovább, hogy időt és lehetőséget biztosítson az ENSZ küldöttség Magyarországra érkezéséhez. Az ENSZ küldöttségtől azt várták, hogy szilárdan kézbe veszi a dolgokat, megakadályozza a megtorlást és kivégzéseket – ezekről mindenki tudta, hogy elkerülhetetlen következmény lesz, ha az ENSZ beavatkozás nem történik meg. Ez a helyzet tartott november 12-ig.”