A nyilaskeresztesek által vezetett kormány 1944-ben, egy hónappal a német szervezésben megvalósult hatalomátvétel után kezdett neki a magyar zsidóság Budapesten megmaradt részének elkülönítésébe. Ez a megveszekedett, gyilkos szándékú zsidóellenes nyilasok számára azért volt fontos, mivel addig a budapesti zsidóknak a nehezebben ellenőrizhető és a város több pontján elhelyezkedő „csillagos házakban” volt a kijelölt lakhelyük. A tömörítési szándék mögött nem nehéz felfedezni azt a sanda célt, hogy az összegyűjtött zsidókkal adott esetben még végezni is könnyebben lehet.
A gettó hivatalos térképe a rendeletben
A budapesti Zsidó Tanácsot 1944. november 18-án tájékoztatták a budapesti gettó létrehozásáról, az általánoson eluralkodó káoszban azonban a belügyminiszteri rendelet csak 1944. november 29-én látott napvilágot. A pesti “nagy gettó” a VII. kerületben, a Dohány utca, Nagyatádi Szabó (ma Kertész) utca, Király utca, Csányi utca, Rumbach Sebestyén utca, Madách Imre út, Madách Imre tér és Károly körút által határolt, 0,3 négyzetkilométernyi területen helyezkedett el. A budapesti zsidókat „csillagos házakból” kihajtották és beterelték a gettó területére. Az áthajtott zsidókra útközben több ízben is nyilas pártszolgálatosok támadtak, akik elsősorban a maradék értékekre vadásztak, de egyes esetekben gyilkosságokat is elkövettek. A beköltöztetés a rendeletben előírt 1944. december 7-i határidő előtt öt nappal megtörtént, de a területet csak december 10-én zárták le, ekkora készült el a hírhedt deszkapalánk. Az ott lakó, kb. 12 000 főnyi keresztény lakosságot elköltöztették. A különböző becslések szerint 60-80 ezer ember került be a hivatalos gettó területére. Közülük 60-70 ezren voltak a túlélők. Meg kell említeni, hogy a „nagy gettó” mellett volt egy másik is: az úgynevezett „kis gettó” vagy, ismertebb nevén a „nemzetközi gettó”. Ez utóbbi valójában nem volt a szó szoros értelmében vett gettó, nem vették körül fallal, nem különítették el – diplomáciai oltalom által védett házak csoportjából állt. Ide a semleges országok által védelembe vett zsidók kerültek, akiket elkülönítették a diplomáciai védelem alatt nem állók tömegétől. November 20-ig a valódi vagy hamis papírokkal rendelkező (Schutzpass, védlevél) rendelkező zsidókat az Újlipótváros délnyugati sarkába, a Margit híd pesti hídfőjétől északra levő épületekbe, háztömbökbe zsúfolták össze.
A városban más pontokon is számottevő zsidó csoportok próbálták túlélni az egyre brutálisabb formákat öltő üldöztetést. A Palesztínába kivándorló, erről dokumentumokkal rendelkező zsidók a Vadász utcai „Üvegházban”, a cionisták védelmében. Mások az egyházi embermentés intézményeiben kaptak menedéket: például Slachta Margit „szürke nővéreinek” rendházában, gyerekek nagy tömege pedig Sztéhlo Gábor otthonaiban. Megint mások ad hoc módon, keresztény családoknál bujkáltak – abszurd módon még a hírhedt zuglói nyilasok pártházának a második emeletén is voltak bujkáló zsidó üldözöttek az egyik ott lakó civilnél. Egyes menedék-helyeken rajtaütöttek és elhurcolták az rejtőző üldözötteket: vagy az óbudai téglagyárba, hogy utána a gyalog nyugat felé hajtott „halálmenetekbe” sorolják be őket, vagy a józsefvárosi pályaudvarra az újrakezdődő deportálásokhoz (pl. Mauthausenbe). A szerencsésebbeket „csak” átterelték a „nagy gettóba”. A védlevelek sem mindig számítottak, így a „nemzetközi gettó” felszámolásának is többször nekikezdtek a nyilasok, de végül is sokan az ottani védett házakban élték túl a megpróbáltatásokat. Másokat azonban elhurcoltak. Domonkos István így idézte föl az egyik ilyen történetet: „Volt egy borzasztó eset, amikor a nyilasok a csillagos házakból összeszedett embereket beterelték a Dohány utcai nagy templomba. Több száz embert két napig étlen-szomjan tartottak ott. Nem tudtunk bemenni hozzájuk. Gyakorlatilag csak én tudtam érintkezni velük, de oda nem mint katona mentem be, nem is mint zsidó, hanem mint az Elektromos Művek embere. Odamentem a kapcsolótáblához, tettem-vettem, és közben tudtam beszélni az emberekkel, megnyugtattam őket, hogy hamarosan vége lesz. Úgy lett vége, hogy a második napon bejött egy kisnyilas csoport, tíz-tizenöt ember, akik az oltár előtt egy nagy asztalt állítottak föl, és a zsidóknak libasorban végig kellett menniük, és minden vagyontárgyat és pénzt le kellett adniuk.” (Centropa-gyűjtemény)
A „nagy gettóban” az élelmezést elvileg a főváros biztosította, ez azonban egyre nagyobb nehézségekbe ütközött, ahogyan az otrom előrehaladt és az egész városban egyre kevesebb lett az élelem. Így a Zsidó Tanács azonban máshonnan is igyekezett készleteket beszerezni, s akadtak, akik segítettek ebben. Bent nemcsak a zsúfoltság, az éhség, a fagy, a higiénia szinte teljes hiánya és a betegségek szedték áldozataikat, de az ostrom mindennapjaihoz tartozó ágyúzás és légitámadások is. De a németek és a nyilasok vezettek rajtaütéseket a gettóba. Egy részük többé-kevésbé szervezett volt, más razziákat ad hoc összeverődött, fosztogatásban érdekelt kisebb csoportok hajtottak végre.
„Az utolsó hetekben már a halottak eltakarítása is elháríthatatlan akadályokba ütközött. December végéig még használni lehetett a Salgótarjáni utcai és Kozma utcai temetőket, utóbbiban egy rabbi állandóan kinn tartózkodott, kinn is aludt, hogy elvégezhesse a temetési szertartást. A temető kertésze, Nyiri János, nagy gonddal irányította a temetkezéseket, s lehetőleg megjegyezte, ki hova került. December végén már csak tárolni tudták a tetemeket a Salgótarjáni utcában. Január elejétől a bombázások miatt már a halottszállítóknak sem engedélyezték a kijárást a gettóból, s ettől kezdve már csak a kerítésen belül lehetett elhelyezni a holttesteket. Halottasház: Kazinczy utca 40, korábban orthodox mikve. (A nemzetközi gettó területén: Pozsonyi út 32.) Két temetkezési helyet jelöltek ki, az egyik a Klauzál tér közepe volt, a másik a Dohány utcai zsinagóga melletti kis szabad terület, a Hősök templomának udvara. Utóbbi helyen azóta is mintegy 3000 áldozat nyugszik; az udvar neve ma a mellette álló templomról Hősök temetője. A legvégén már csak temetetlenül tudták tárolták a holttesteket: a Síp utca 12 udvarán, a Klauzál téri vásárcsarnokban.” (Frojimovics Kinga – Komoróczy Géza – Pusztai Andrea – Strbik Viktória: A pesti gettó, IV. rész, in: Szombat.org, 1994.10.01.)
1945. január 16-án a „nemzetközi gettó” épületeit, 18-án pedig a „nagy gettót” vették birtokukba a szovjet csapatok. Ezzel megszűnt az állandó életveszély, és a Budapesten bújkáló és tengedő, üldözött magyar zsidók túlélték a vészkorszakot.