Negyven évvel ezelőtt, 1985. június 14-16. között tartották a monori találkozót. 45 olyan gondolkodó találkozott, aki máshogy képzelte Magyarország sorsát, mint akkor az a Magyar Szocialista Munkáspárt, a kommunista diktatúra állampártja politikusainak nyilatkozataiból és a párt dokumentumaiból kiderült. Máshogy képzelte, mert máshogy látta. Ezek az emberek tudták, hogy a kádárista „létező szocializmus” nem működik, és hogy helyette valami másnak kell jönnie.
„Két út van előttem, méken induljak el…” (Magyar népdal)
Monor az első jelentős ellenzéki találkozó volt – és az utolsó összellenzéki találkozó. Monorig teljesen világos volt, hogy van egy alapvető választóvonal: a kommunista párt és a hozzá szorosan kötődő társadalmi csoportok, illetve mindenki más-, vagyis a magyar társadalom zöme között. Monor után viszont az lett világos, hogy ezen a választóvonalon kívül van egy másik is, amely az előzőt keresztben metszi: akkor úgy mondták, hogy a népiek és az urbánusok között, ma pedig talán Békés Márton szavaival úgy is kifejezhetjük: a nemzeti és a nemzetközi párt között. S mint kiderült, ez még a kommunista párt hatalmas tömbjét is kettéválasztja…
Monor nem azért lett választóvonal, mert a találkozón hajba kapott volna a két nagy szellemi-politikai blokk; hanem azért, mert utána már nem ültek egy asztalhoz. „Monor szelleme” még sokáig csábító délibáb maradt, s egészen 1989 őszéig mégiscsak jelentett valamit. Azóta azonban, mint ahogyan minden nyílt, pártversenyre épülő demokráciában, és mint a poszt-nyugat országainak többségében, meghasonlás van a magyar szellemi és politikai életben. Vajon őszinték voltak a résztvevők? A legtöbben egész biztosan. Ugyanakkor megdöbbentő olvasni Lengyel László visszaemlékezését arról, hogy mennyire megvetette, lenézte Csurka Istvánt, aki a bevezető referátumot tartotta, az Új magyar önépítés címűt…
Monor a rendszerváltás első látható mérföldköve. S éppen ezért ettől kezdve már nem a diktatúra legyőzésének ténye a kérdés, hanem az, hogy mi lesz utána – milyen legyen a létező szocializmust követő Magyarország.
Szinte jelkép, hogy Monor szinte egy időre esik a magyarországi Soros Alapítvány-, majd pedig a Bethlen Gábor Alapítvány létrehozásával.
Természetesen a monori találkozóval maguk a kommunisták is foglalkoztak, nem utolsósorban Kádár. Sőt, a szovjet vezetést is foglalkoztatta. Ezért a monori találkozóra emlékezve Kádár és Gorbacsov, 1985. szeptember 25-i tárgyalásából (Történelmi Szemle, 1992/2.sz., ford.: Soós István) idézzük az idevágó részletet.
M Sz. Gorbacsov: Szeretnék feltenni egy kérdést. A nyugati sajtóban elterjedt a hír arról, hogy Magyarországon ellenzék jött létre, s a Balaton környékén valamiféle kongresszus is volt. Miről van itt szó? Vagy valami provokáció ez? [A monori résztvevők találkozójukat az 1943-as szárszói találkozóhoz hasonlították – talán ez zavarta meg a szovjet vezetést.]
Kádár J.: Nem, ez nem provokáció. Országunkban létezik az ellenzék: néhány társadalomtudós, szociológus, az értelmiség képviselői, írók. Nincsenek sokan. Szerveződő csoportnak is lehet őket nevezni abban az értelemben, hogy 50-60 ember időnként találkozik. A nyugatiak megkeresik, támogatják őket. Megpróbálnak röplapokat is kiadni, pl. a dunai magyar-csehszlovák vízierőmű építése ellen, a környezetvédelem jelszavaival. Milyen a hatásuk? Még Nyugaton is úgy vélik, hogy nem nagy; a munkásosztály körében nincs fogadtatásuk. Felmerül a kérdés, mit tegyünk velük. Adminisztratív intézkedéseket csak végső esetben foganatosíthatunk velük szemben, mivel nem kívánunk ingyen reklámot csinálni ezeknek az embereknek. Időnként ellenőrizzük az ellenzéki elemeket, elkobozzuk sokszorosító gépeiket, de ha kell, tudunk gorombábbak is lenni. Eszembe jutott egy „vad” magyar gondolat: a mi rendszerünkben nincs szelep a feszültség enyhítésére.
M. Sz. Gorbacsov: Miért? És a kritika és önkritika? Ez a mi erős hatékony fegyverünk.
Kádár J.: Ez igaz. De olyan eszközeink nincsenek, mint a kapitalistáknak. [Ott] a politikai küzdőtéren különböző elvek ütköznek és a választó megválaszthatja vagy megdöntheti a kormányt, ezt vagy azt a pártot, bár nincs elvi különbség a polgári pártok koncepciói között. Mi hogyan fejlesszük tovább a demokráciát? Szükség van a demokratikus centralizmusra. Bővebb lehetőséget kell teremteni a társadalmi szervezetek önálló működése céljából. Egy időben nálunk problémák voltak a szakszervezetekkel, mert esetükben különböző megnyilatkozások jelentek meg abban a tekintetben, hogy a szakszervezetek teljesen függetlenek legyenek-e a párttól. Akkor kénytelen voltam összehívni az elvtársakat, s elmondani: sehol a világon nincsenek független szakszervezetek, de nálunk önállóak lesznek. [Természetesen nem lettek azok…]
Mai szemmel nézve csak annyit tehetünk hozzá: az öreg Kádár még mindig elég komoly politikai éleslátással rendelkezett…