Eddig már több esetben is nyúltunk a történelemhez, hogy különböző – főként első, illetve második világháborús – példák alapján megpróbálhassuk megérteni az ukrajnai háború lehetséges fordulatait, eseményeit.
Ezúttal a békekezdeményezések kérdését vesszük górcső alá. A napokban került az asztalra Donald Trump 28 pontos béketerve. Vajon milyen realitása lehet egy megegyezéses békének most? Erre is visszatérünk az írás végén, de addig is vegyük szemügyre, hogy a két világháborúban miért nem került sor a megegyezéses béke megkötésére!
Ami kivételtel-számba ment: Vivadhanadzsaja thai herceg aláírja a thai-brit békeszerződést 1946. január 1-én. Annak ellenére, hogy Thaiföld hivatalosan Japán szövetségese volt (bár megszállás alatt!), az elvileg győztes britek kompromisszumos békét kötöttek velük, nem utolsósorban az Egyesült Államok nyomására.
A világháborúk előtti utolsó nagy, össze-európai konfliktus-sorozatban, a francia forradalmi-, majd a napóleoni háborúk negyed évszázadában számos „időközi” béke született, és számos koalíció alakult, esett szét, majd formálódott újra. Végül is tartós békét csak Franciaország totális veresége hozott. Ez bizonyos mértékig már előrevetíthette, hogy az első világháborúban is nehéz, ha ugyan nem lehetetlen lesz a nagyhatalmak közöti béke. Míg azonban a forradalmi háborúk- és Napóleon korszakát lezáró bécsi kongresszuson ülésező államférfiaknak volt annyi esze, hogy a totális vereség után ne kényszerítsenek totális békét Franciaországra, az első világháborút lezáró párizsi béke-konferencián már egyértelműen a bosszúvágy és a totális győzelem tévképzete dominálta a légkört – és a szerződéseket is. Többek között ennek a gyilkos véleményklímának, szándék- és akarati egyeségnek köszönhettük Trianont.
Az első világháború során komoly békeajánlat igazából nem került az asztalra. 1916. december 12-én Németország részéről hoztak nyilvánosságra egy béketervet – ez azonban elfogadhatatlan volt az Antant vezető politikusai számára. A németeknek – mivel úgy érezték, Észak-Kelet Franciaország megszállásával és a többi fronton aratott győzelmekkel – mintegy „birtokon belül” vannak, eszük ágában sem nemhogy lemondani bármiről, de további követeléseket is támasztottak. Az Egyesült Királyság és Franciaország természetesen blöffnek minősítette az egészet, és vissza is utasították.
Ezt követte a frissen a trónra lépett IV.Károly, az Osztrák-Magyar Monarchia uralkodójának 1917. március 24-én útjára indított békekezdeményezése. Mivel az Osztrák-Magyar Monarchia addigra elérte hadicéljait – vagyis ellenfeleit vagy kiiktatta, vagy meggyengítette – és katonái jószerivel mindenütt ellenséges területen álltak. A tárgyalásokat megkönnyítette, hogy IV.Károly két sógora is a belga hadseregben szolgált. Először Svájcban, majd Bécsben folytak a titkos tárgyalások. IV.Károly három kulcsfontosságú területen ismerte el az antant hadicéljait: Belgium és Szerbia függetlenségének helyreállítása, illetve Elzász-Lotharingia átadása a franciák részére. Mindezt sógora, Pármai Bourbon Sixtus herceg számára levélbe is foglalta. Lloyd George brit miniszterelnök a maga részéről elfogadta volna, és a franciák is hajlottak rá. Az Egyesült Államok ugyan éppen ekkor lépett be a háborúba (április 6.), de az USA még nem rendelkezett hadsereggel, a francia hadsereg viszont ezekben a hónapokban éppen az összeomlás szélére került, s az Orosz Birodalom is a felbomlás állapotába süllyedt. Májusra úgy tűnt, hogy az antant békét köt az Osztrák-Magyar Monarchiával. Csakhogy az olaszok kategórikusan nemet mondtak, mivel nem kaptak volna semmit. Nemet mondtak a románok, a szerbek és a cseh emigráció képviselői is. Ezzel a dolog kútba is esett, de sajnos még nem ért véget. IV.Károly ugyanis annyira titkolózott, hogy még saját külügyminiszterének, a derék Czernin grófnak sem mutatta meg a Sixtusnak írott leveleket. Ez később súlyos bonyodalmakhoz vezetett, amikor is 1918. március elején Czernin arról nyilatkozott, hogy a béke egyetlen akadálya Franciaország ragaszkodása Elzász-Lotharingiához. A franciák tiltakoztak, mondván, hogy ezt maga az osztrák-magyar uralkodó is jogosnak ismerték el! Károly ostoba módon tagadott, mire a franciák dühösen nyilvánosságra hozták az első Sixtus-levelet. Ez súlyos morális válsághoz vezetett a császári és királyi hadseregben, és jelentősen aláásta az uralkodó hazai tekintélyét is.
Ezzel az első világháborús, tárgyalásos békére való törekvések be is fejeződtek. A lényeget tekintve, kis rosszindulattal nyugodtan mondhatjuk: ettől kezdve a brit és francia katonák a szerb, román és olasz törekvésekért harcoltak!
A második világháború során érdemi törekvés megegyezéses békére nem volt. Pontosabban átfogó békekezdeményezésre nem volt példa. Hitler ugyan több ízben is utalt arra, hogy Nagy-Brittaniával szívesen békét kötne, de a brit elit erre nem volt hajlandó. Úgy látták, hogy Hitlerben nemcsak megbízni nem lehet, hanem arra minden megfogalmazott értékükkel szemben állna, s ráadásul a brit társadalom is elutasított volna egy ilyen alkut – amely alkut önfeladásnak, behódolásnak, fegyverletételnek láttak volna. Ráadásul Churchill úgy számolt, hogy az Egyesült Államok előbb vagy utóbb be fog lépni a háborúba, s ez majd az ő javukra fogja billenteni a mérleget. Vagyis, ami a brit-amerikai koalíciót és az uszályukban levő kisebb szövetségeseket illeti, ott egész egyszerűen arról volt szó, hogy azért nem került sor tárgyalásos békére, mert nem is akartak ilyesmivel foglalkozni. Nem véletlenül fogalmazták meg az ellenséges Tengelyhatalmakra vonatkozóan a feltétel nélküli megadás elvét már idejekorán. Ezzel persze a Németországban még mindig létező Hitler-ellenes politikai erők egyébként sem tág mozgásterét igen jelentősen korlátozták – de ezzel nem törődtek.
Más volt a helyzet a német-szovjet megegyezéses különbéke kérdésében. Miután 1939. augusztus 23-án kiderült, hogy a nemzetiszocialista Német Birodalom és a kommunista Szovjetunió meg tudnak állapodni egymással, a lehetőség még a német-szovjet háború kitörése után is ott volt az asztalon. 1941-ben, 1942-ben és 1943-ban is elő-előfordultak nemcsak béketapogatózások, hanem különböző ajánlattételek is. Sem Sztálinnak sem pedig Hitlernek nem kellett olyasféle skrupulusokkal törődnie, mint akár az angolszász országok vezetőinek vagy akár korábban a tisztességben megőszült konzervatív hatalmak irányítóinak az első világháborúban. A probléma inkább az volt, hogy a németek és a szovjetek között soha nem jött létre equilibrium. Vagyis vagy az egyik, vagy a másik gondolta úgy, hogy megalapozottan támaszt széleskörű követeléseket a másikkal szemben – amely követelések viszont elfogadhatatlanok voltak a másik számára. Sztálin utóbb már inkább csak a nyugatiakkal szembeni zsarolásra használta a Hitlerrel való kiegyezés lehetőségét.
Összességében megállapíthatjuk, hogy sem az első-, sem pedig a második világháború során nem álltak fent a tárgyalásos béke feltételei. Vagy az egyik, vagy a másik oldal egyszerűen nem tehette meg, vagy pedig túl sok szerteágazó igényt kellett volna figyelembe venni. Ma ugyanakkor némileg más a helyzet. Ukrajna nem önállóan vívja a háborúját, hanem az Egyesült Államok hírszerzési-, és az Európai Unió anyagi támogatásával. Az előbbi nélkül napok alatt omlana össze a front; az utóbbi nélkül hetek alatt. Megjegyzendő, az utóbbi egy hónap orosz győzelmei után lassan mindegy lesz, hogy Ukrajna mit kap, mert serege szétzüllőben van, pozíciója pedig jelentősen romlott a harctéren. A tárgyalásos béke esélye azonban fennáll, leginkább azért, mert nyilvánvalóan sem az Egyesült Államokat, sem pedig Oroszországot nem fenyegeti az összeomlás réme, vagy pedig a nemzetközi arcvesztés egy kompromisszumos megegyezés tető alá hozásánál.
Zelenszkij ennek ellenére nem fog belemenni a javaslatba. Az ukrán politikai környezet olyan, hogy politikai-, sőt, fizikai túlélése csak egy „teljes győzelem” esetén biztosított. Ez pedig nem kevesebb, mint Ukrajna 2022-es határainak helyreállítása. Ezt azonban a realitások kizárják. Zelenszkij azért is ódzkodni fog a 28 pontos béketerv elfogadásától, mivel európai cimborái – akik vélhetően tettestársai is az eget verő háború korrupcióban – arra fogják bíztatni, hogy ne menjen bele. A jelenlegi európai establishment számára Ukrajna háborús veresége ugyanis a saját vereségük is; s ez az európai rendszerváltás fenyegető rémét idézi fel számukra. A mocskos ügyekkel kapcsolatban Zelenszkijnek bizonyára még lehetnek mondanivalói az európaiakról, s ez zsarolási potenciált is adhat a kezébe.
Egyvalamit felejtenek el: hogy minden egyes nap eltelésével egyre rosszabb békefeltételekre számíthatnak…