Rákócziról mindenkinek a a Rákóczi-szabadságharc jut eszébe. A kurucok nagyszerű haditettei, majd a szomorú befejezés: emigráció, illetve a nagymajtényi fegyverletétel. Dicsőség és tragédia egyaránt övezi ezt az igazán emberközeli fejedelmünket, akit nemcsak a tetteiből, mások feljegyzéseiből vagy éppen a saját levelezéseiből, hanem két igen komoly önéletrajzi munkájából is jól ismerünk. Most az egyik művéből, az „Egy bűnös vallomása” (Confessio Peccatoris) című könyvéből fogunk idézni. A könyvet 1716 és 1720 között írta latin nyelven. Már Franciaországban elkezdte, de csak Törökországban fejezte be. Míg másik nagy munkája, az „Emlékiratok” már 1739-ben megjelent Hágában, a „Vallomás” emlékezete elmosódott, bár az „Emlékiratok” legelején a szerző már utal rá. A kéziratot végül, keletkezése után csaknem másfél évszázaddal, másik levert szabadságharcunk egyik hőse, a 49. honvédzászlóaj egykori parancsnoka, Grisza Ágost ügyvéd találta meg Párizsban, a Bibliothéque Nationale-ban, 1850-ben. Idehaza először 1876-ban jelent meg. A „Vallomás” számos része természetesen nem Rákóczi egyéni, valláserkölcsi értelemben vett bűneiről – így például a gyönyörűszép lengyel hercegasszonnyal folytatott viszonyáról – szól, hanem a közéleti bűnökről. Az alábbiakban az idegen megszállók és a birodalmi központ által a magyar nemzet terhére elkövetett bűnöket felsoroló részt közöljük.
Kuruc-labanc összecsapás (egy korabeli térkép díszítése)
A pogány zsarnok példáját utánozta a császári katonaságnak a pénz kizsarolásában követett eljárási módja és ezt még bűnökkel tetőzte! A kik fizetni nem tudtak, azoknak meggyalázták feleségeiket és a tartozás lerovása érdekében saját férjeiket kényszeritették, hogy őket odaengedjék, s azoknak szemeláttára követték el… Másokat vertek néha addig, míg a verések alatt ki nem adták lelköket; s csekély sértések is és néha a nyomorúság fakasztotta panaszok is halálbüntetést vontak magok után. Ezeket és ezekhez hasonló gonosz lélek sugallatára kieszelt kínzásokat a közkatona a népen, a tiszt a nemességen gyakorolta. A panaszok felületes vizsgálatánál egyetlen német katonának több hitelt adtak, mint a magyar tanuknak, és azért elitélték és gyakran meg is büntették az ártatlanokat; és midőn igy a katonai rend összeesküdött a rombolás munkájára, a tiszt szemet hunyt a katonának, a generális a tisztnek. Ezen dolgok felforgatták az ország törvényes kormányzatát; a vármegyék főispánjai és alispánjai s alantasabb tisztviselői hivatalos teendőiket nem végezhették; a kik buzgólkodtak tisztökben, azokat vagy a rebellis gyalázó nevével illették, vagy ilyenekül is tartották; igy gyalázták, sőt néha még meg is verették őket. Ezeket az udvarnak jelenteni többnyire hiábavaló volt; sőt mi több, az elintézés sürgetésével járó kiadások növelték azon költségeket, a melyeknek megfizetése a németektől kizsarolt népre háramlott. Hadbiztosoknak nevezték azokat, kik a hadbaszálló, vagy téli szállásra visszatérő katonaság szemléit és pénzkiadásairól szóló számadásokat vezették, azon meghatalmazással, hogy a panaszosoknak elégtételt adjanak; de ez a hárpia-fajzat is a nemzet romlására tört. Némelyek közülök ajándékokat kaptak a németektől azon czéllal, hogy elmarasztalják a magyarokat; mások viszont a magyaroktól, hogy a kihágásokért a katonaságtól levont birságpénzt az ajándékadás fejében megkapják.
Voltak köztük olyanok, a kik színlelt részvétből visszautasítottak az ajándékokat, de a népnek és vármegyéknek iszonyú uzsorára kölcsönöztek pénzt. Ezekhez járult a helyőrségek sűrű volta és ezek parancsnokainak tűrhetetlen haszonlesése. Egy részök eltulajdonitotta magának a tulajdonos urak földjeinek és rétjeinek haszonélvezetét akkora kiterjedésben, a mennyire egy kilőtt ágyugolyó elhatott; más részök csapszékeket, mészárszékeket, vámházakat emelt a portákon; egyesek pénzt kölcsönöztek jobbágyainknak és a kamatnak készpénzben megfizetése helyett mezei munkákra kényszeritették őket, melyekre a vonakodókat, semmibe nem véve az ő eddigi földesuraikkal szemben tartozó munkáikat, erőszakkal hajtották el; és igy birtokaink jövedelmét a németek húzták, mi pedig az urak nevét viseltük. Hogy ezeket büntetlenül cselekedhessék, a generálisoknak évi dijat fizettek; és így a panaszttevők mindenütt süket fülekre találtak. Ha pedig Bécsben jelentették be a panaszt, az informáczió beszerzése végett leterjesztették a nevezett generálisokhoz és a költekezés gyümölcseként az ő bosszuállásuk jelentkezett, mellyel lesújtottak a panaszttevőre. Nem orvosolta meg e bajokat a törökkel Karlóczán kötött béke, sőt minden rosszabbra fordult és a nemzetet végső romlással fenyegette az újszerzeményi bizottság felállitása, vagy a mint nevezni nem szégyellték, a török jog életbeléptetése, a melynél fogva Lipót császár, – a ki megfeledkezett azon esküpontokról, a melyekre az esküt letevén, a magyar koronát elnyerte, és a ki megfeledkezett azon ígéretéről, hogy esküjének kötelező erejénél fogva az országnak a törököktől visszaszerzendő határszéleit nem fogja a magáéinak tulajdonitani, hanem uraiknak, a kiktől elfoglalták, visszaadni és a koronához csa- tolni, – bármit ragadott is ki a pogány kezekből magyar vérrel és magyar pénzen, tervszerűen eltulajdonitotta a maga kincstárának. Ennélfogva a mágnásokat és nemeseket kényszeritették okirataik felmutatására és jogaiknak igazolására egy illetéktelen fórum előtt; az eredeti bemutatott okleveleket az- után visszatartották és a századok óta bírt javaiktól büntetlenül fosztották meg tulajdonosaikat, ha csak nagy árért vissza nem váltották azokat. Ezekből, miután részben várakat csatoltak hozzájuk, uradalmakat alakítottak, melyeket a császár ministereinek adományozott. De még e bajok mind nem valának elegendők, el volt határozva ezeknek betetőzése; azért is az ország minden főméltóságát, a zászlós urakat és főispánokat a fennálló törvények ellenére az országon kivül Bécsbe idézték és mivel addig az ideig a mi pénzt kizsaroltak, az önkéntes segély nevét viselte; azt akarta az udvar, hogy az adózás állandósitása és annak mennyisége felől határozatot hozzanak; hogy az ország törvényeit a Kollonics érsek készitette tervezet értelmében módositsák; és a mi legfőbb: hogy a nemesi kiváltságtól a szegényebb nemeseket megfosszák és a főbb nemességét megszorítsák. Ezeket s ezekhez hasonló dolgokat tártam én ó királyok királya [t.i. Isten], nyilvános kiáltványomban a keresztyén világ szemei elé; ezek ejtettek szomorúságba magyarországi időzésem alatt; ezek indítottak engemet arra, hogy a hazai jogok és törvények védelmét, a melyekre mint sárosi főispán megesküdtem, egész lelkesedéssel szolgálni és érette életemet is koczkára tenni, kötelességemnek mondottam!
(Felhasznált irodalom: Tüskés Gábor: A Confessio peccatoris kiadás- és fordítástörténetéhez, in: In via eruditionis Tanulmányok a 70 éves Imre Mihály tiszteletére, szerk.: Bitskey István, Fazakas Gergely Tamás, Luffy Katalin, Száraz Orsolya, Debreceni Egyetemi Kiadó, 2016; magának a szövegnek a közléséhez az 1876-os kiadást használtam.)