Lengyelországban a volhíniai tragédia nehéz téma. A második világháború során és azt követően rengeteg lengyel távozott azokról a területekről, amelyet a Szovjetunióhoz csatoltak. Nem lakosságcserékről volt szó, s nemcsak a szovjet uralom elől hagyták el szülőföldjüket. A keleti lengyelek egy jelentős része még a háború folyamán az ukrán soviniszta mozgalom által végrehajtott borzalmas kegyetlenkedések miatt menekült el. Amit ma „volhíniai mészárlásként” vagy „volhíniai tragédiaként” ismerünk, a valóságban nagyobb területre terjedt ki, Volhínia mellett Galíciára, Kis-Lengyelország egy részére, illetve Poléziára. Magyar szemmel ezek hatalmas térségek: tíz- és tízezer négyzetkilométerekre terjednek ki. Az elűzött, elmenekült lengyelek között voltak a mészárlások túlélői, szemtanúi is. A mai Lengyelországban igen sok leszármazottat érint a kérdés. Ugyanakkor a lengyel politikai elit szinte egységes abban, hogy Ukrajnával kapcsolatban a megbékélés, a kiegyezés, és a támogatás politikáját kell folytatni, beleértve az emlékezetpolitikát.
Mások azonban emlékezni, és emlékeztetni akarnak a horrorfilmeket megszégyenítő borzalmakra.
Az új emlékmű (pap.pl)
S hogy mi is volt ez a volhíniai tragédia? Hogy ne legyen félreértés, nem valami radikális jobboldali lengyel művet, vagy éppen az orosz propaganda egyik felületét idézzük, hanem a Népszabadság (igen, az utolsó közép-európai kommunista „utódlapot”) 2013-as írását. Miklós Gábor publicista tehát a következőképpen foglalja össze: „a volhíniai és kelet-galíciai lengyel parasztok tömeges kiirtását az OUN és az UPA vezérei alapos megfontolás után, jól tervezetten hajtották végre. Kisebb akciók korábban is voltak, a népirtásnak nevezett tömeggyilkosságok azonban a németek sztálingrádi veresége után indultak be. Az ukrán nacionalisták ekkor jutottak arra a következtetésre, hogy Hitler elveszíti a háborút, ám úgy gondolták, hogy Sztálin Szovjetuniója is kivérzik. Stratégiai elképzelésük az volt, hogy a jövő ukrán államát »etnikailag tisztává« teszik a háború végére. Ehhez kellett lengyelteleníteni a területet. Az ott élő zsidók tízezreit az előző évben a németek az ukrán rendőrség közreműködésével legyilkolták. 1943 elejére viszont ötezer, addig német szolgálatban állt ukrán rendőr »elvonult az erdőbe«. Ők lettek a vérengzés fő végrehajtói. Úgy jártak el, ahogy német irányítással tették a zsidókkal. Az UPA először azt képzelte, elég lesz egy-egy falu lakosságát legyilkolni, és a lengyelek félelmükben maguktól elmenekülnek. Ez nem így történt. A lengyelek nem mentek el a városokból, a falvakban is önvédelmi osztagokat szerveztek. A német megszállók is taktikát változtattak, fegyvert adtak a lengyeleknek, sőt egy-két ezer férfit rendőrnek fogadtak fel, a megszállt Lengyelország más részeiből is vittek Volhíniába fegyvereseket. Ezek után döntött úgy az UPA vezérkara, hogy kiirtja a lengyeleket a majdani ukrán államból. A gyilkosságok csúcspontja 1943. július 11-e volt, amikor a történészek szerint a fegyveresek és az általuk odahajtott ukrán parasztok 99 lengyel falu lakosságát gyilkolták le és a gyújtották fel a településeket. Pontos instrukciókat hagytak: ne maradjon semmi nyoma annak, hogy ott lengyelek éltek, pusztítsák a templomot, temetőket, irtsák ki a gyümölcsösöket. Voltak ugyan vonakodó UPA-parancsnokok, de a szervezet megerősítette és jóváhagyta az akciókat. […] még 1945 május közepén is gyilkoltak az ukrán halálosztagok. […] A történetben állandóan felbukkan az ukrán parasztok részvétele. Sokszor előjön a kényszer. Az UPA emberei megtorolták a vonakodást, példát statuáltak, ha valaki nem akart gyilkolni. Az ukrán nácik a gyilkosságot személyessé, szinte intimmé tették: fejszével, vasvillával kellett leölniük szomszédaikat az ukránoknak, így sikerült sokakat bevonni, még többeket kompromittálni.”
Az új emlékmű nem absztrakt, vagy nonfiguratív alkotás. Annyira részletes, amennyire csak lehet – és nem hagy kétségeket. Felállítását nagy viták övezték, s végül is csak egy kis település volt, amely befogadta az elkészült művet. A Podkarpacki vajdaságban található Domostawa községben állították fel és leplezték le nemrégen, július 14-én. Az emlékmű Andrzej Pityński szobrász keze munkája. A 14 méter magas emlékmű 14 tonna súlyú, és egy lángoló testű sast formáz. Az emlékmű teljes magassága a talapzattal együtt 20 méter.
Az emlékmű hátulról (rzeszow.wyborcza.pl)
Az emlékmű közepén egy kivágott kereszt és benne egy háromágú vasvilla található, amelyre egy gyermek teste van felnyársalva. Az ukrán gyilkosok ugyanis a lengyel kisgyerekeket vasvilláról hajították fel a levegőbe – ezt hívták a „repülő lengyelkének”. A talapzatán, az elülső oldalon egy gyermekes család – keresztet tartó apa, két nagyobbacska gyerek és egy anya gyermekével a karjában – lángokból menekül, a hátoldalon pedig kerítés karóira tűzött, szintén lángoktól ölelt gyermekfejek láthatók. Az emlékmű felső részén, a sas szárnyán azoknak a falvaknak a neve olvasható, ahol az ukrán felkelő hadsereg által elkövetett gyilkosságok történtek. Az alkotáson olvasható még a következő felirat: „Emlékmű a Keleti Végvidéken elkövetett népírtás áldozatainak”. A lengyel történeti hagyományban ugyanis az 1918 után a nyugati nagyhatalmak által ajánlott, lengyel etnikai többséget határoló Curzon-vonaltól keletre fekvő, Szovjet-Oroszországtól a rigai békében (1921) elnyert terüleket „Keleti Határvidéknek” (vagy „Végvidéknek”) hívják.
A Towarzystwo Miłośników Lwowa társadalmi szervezet fotója
Az alkotás már 2018-ban elkészült a tengerentúlon élő lengyel veteránok felajánlásaként. Az alkotó művész, Pytinski maga is „amerikás lengyel” volt, hiszen 1974-ben a kommunista állambiztonság zaklatásai miatt az Egyesült Államokba emigrált. Pytinski számos más, kifejezetten figuratív szobrot és szoborcsoportot is alkotott, köztük elsősorban a huszadik század nagy lengyel tragédiáinak és hősi fejezeteinek szentelt műveket.
S miért „ellentmondásos” a mostani emlékmű? Nem másért, mint azért, mert a mészárlásokat kezdeményező, részben végrehajtó és felügyelő Ukrán Felkelő Hadsereg a mai Ukrajnában történelmi előképnek számít. A Népszabadság idézett cikke egy adatot hoz arról, hogy az 2013-as állapot szerint a mozgalom vezetőjének, Sztyepan Banderának 23 emlékműve és öt múzeuma van! Rajta kívül természetesen más ukrán soviniszta vezetőknek is vannak emlékművei, illetve utcák is vannak róluk elnevezve. Vagy akár múzeumok. S ugyanígy, a Waffen-SS kötelékében szervezett ukrán alakulatról, az SS-Galizien (Halycsina) hadosztályról is utca van elnevezve. (Idehaza komolyan vehető politikai erőknek eszébe nem jutna mondjuk az SS-Hunyadi-, vagy Hungária-hadosztályáról közterületet elnevezni. Pedig azok igazából nem is igen csináltak semmit, különösen nem az SS Galizienhez mérve…) Volt is nemzetközi tiltakozás egyes esetekben, nem utolsósorban akkor, amikor tagadták a népirtás vádját. Vagy amikor stadiont neveztek el a radikális nacionalista mozgalom egyik vezetőjéről.
A Kurier Rzezowski fotója az emlékműről
Ukrajnának az a tragédiája, hogy a megszállók ellen egyébként hősiesen harcoló Ukrán Felkelő Hadsereg tagjai nagy részének története jóvátehetetlenül összefonódott a holocaust és a lengyelírtás eseményeivel. A szélsőségesen nacionalista ukrán mozgalom képviselőinek egy része pedig amerikai szolgálatba szegődött a második világháború után; érthető módon a Szovjetunió elleni küzdelmüket kívánták volna folytatni. S rajtuk kívül nincs nagyon más „hős” kéznél a XX. századból. Hacsak… azokat a valóban hősies ukrán parasztembereket nem számítjuk, akik kiálltak lengyel szomszédaikért, vagy elbújtatták zsidó földijeiket. Mert ilyenek is voltak – s talán nem is olyan kevesen.
Egyszer az ő történetüket is meg kell írni. És egyszer majd nekik is emlékművet kell állítani – Ukrajnában.